KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/szeptember
ÁLOMFILMEK
• Pintér Judit: Fellini – Oniricon Az álmok könyve
• Pápai Zsolt: Fellini az Álomgyárban Kétszer Nyolc és fél
• Bácsvári Kornélia: Se te, se én, se szél, se lombok Lorca: egy enigmatikus év
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Varró Attila: Ketten az elme vidámparkjában Arkham elmegyógyintézet
• Varga Zoltán: Batman: változatok a sötét lovagra Az érme két oldala
• Géczi Zoltán: Pokolbéli víg perceink Hellboy II
MARS-MISSZIÓ
• Hirsch Tibor: Sóhajok bolygója Földi Mars-utazás – 2. rész
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: …de övéi nem fogadták be Delta
• Schreiber András: Poperett, városklip Friss hangok
• Örkény István: Nyertesként hagytam el a hadszínteret Groteszk forgatókönyvre
LENGYEL '68
• Pályi András: Démoni idők Lengyel ’68
DASSIN / RUSSELL
• Tüske Zsuzsanna: Idegenből idegenbe Jules Dassin
FESZTIVÁL
• Wostry Ferenc: Arrivederci amore, ohajó Udine
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Lakk az arcán Sztárok fakanállal
KRITIKA
• Schreiber András: Faltól falig A zóna
• Vajda Judit: A hatás alatt álló nő Szerelem magyarázat nélkül
• Kolozsi László: Tanár úr a cracken Fél Nelson
MOZI
• Csillag Márton: Dan és a szerelem
• Vajda Judit: Szerzők
• Forgács Nóra Kinga: Miss Pettigrew nagy napja
• Tüske Zsuzsanna: Jelenetek két házasságból
• Nevelős Zoltán: Szex telefonhívásra
• Kárpáti György: Trópusi vihar
• Sepsi László: Üresfejű
• Baski Sándor: ZseniKém – Az ügynök haláli
• Varró Attila: Utazás a Föld középpontja felé
• Klág Dávid: Múmia 3.
DVD
• Varga Zoltán: Luis Buñuel Trilógiája
• Pápai Zsolt: Apu vad napjai
• Klág Dávid: A Káosz birodalma
• Géczi Zoltán: Ninja Scroll

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Sztárok fakanállal

Lakk az arcán

Kolozsi László

Sztárjaink viselkedése nem csak gasztronómiai, de mindennapi kultúránkat is befolyásolja.

 

Újabban mintha mindkét földi sugárzású kereskedelmi tévécsatorna ugyanabban az üstben főzné ki a műsorait. Ráadásul a teljesen hasonló ízekkel megbolondított főzős műsorokat mindketten ugyanabban az időben is szolgálták föl. Mígnem a TV2 úgy döntött a Hal a tortán sikerén felbuzdulva, hogy azt az esti műsorsávba teszi át. A Hal a tortán – és a Vacsoracsata, vagyis a konkurens csatorna főzőshowja – alkotói bár licencből dolgoztak, vagyis meg voltak adva a hozzávalók és hogy azokat milyen mennyiségben kell adagolni, egy unikális, valódi magyar műsort tettek le az asztalra. Az eredeti műsorban egymást nem ismerő idegenek invitálták meg a nekik kisorsolt éhes sorstársakat otthonukba, ezzel szemben náluk egy speciális, sztárokkal körített variáns sült ki a főzés népszerűsítésére szánt ötletből. A magyar verzióban, vagyis a Come Dine With Me paprikás verziójában sztár főz sztárnak, és az, hogy mit, szinte lényegtelen, már csak azért is, mert mint az három hónap után már jól látható, a magyar sztárok többsége nem konyhatündér (vagy konyhatünde). A főzés roppant odaadást és elhivatottságot követelő művelet, nem lehet csak úgy ímmel-ámmal csinálni, nem lehet belefogni évtizedes gyakorlat nélkül egy többfogásos vacsora elkészítésébe.

Ha nem értek is egyet azzal, amit Nádas Péter mond, hogy csak három igazi konyha van, a francia, a kínai és a török, és minden más konyha ezeknek az alapkonyháknak az ízeit variálja (mert mi van akkor például a besorolhatatlan mexikói konyhával?), elismerem, van azért ebben valami: a magyar konyha belterjes, és a magyar gasztronómia azért is volt a rendszerváltás után olyan siralmas állapotban, mert azt hittük, nagy konyhanemzet vagyunk. Abba a tévhitbe ringattuk magunkat: a konyhánk olyan nagyszerű, hogy nincs is szüksége idegen hatásokra. Ezt a siralmas régi gasztronómiai állapotot tükrözi egyébként maga a műsor is; a sztárok többsége – tisztelet a kivételeknek: a nagy konyhák kedvelőinek, a gourmande-oknak, a hasbarátoknak, hiszen akadtak ilyenek is – mintha átaludta volna azt az időszakot, amikor berobbant a tévébe Jamie Oliver, Nigella Lawson vagy sápatag magyar verziója, Stahl Judit (nekem a vérbő Nigella nagy kedvencem, ezt nem tagadhatom). Mintha nem lett volna rendszerváltás az éttermekben; pedig elég nyilvánvaló, hogy a sztárok többsége vagy hozatja, vagy mással főzeti az ebédjét, vagy rendszeresen étteremben ebédel. Igaz, a magyar éttermek jelentős része még mindig hetven fogásos, zsírpecsétes étlapot tesz le a vendég elé, és a magyar vendég a legnívósabb helyeken is a bécsi szeletet vagy a kispörköltet keresi. Még mindig él az a tévhit, hogy a kockás abroszos kisvendéglőkben lehet igazán jó magyar ételeket kapni: a vendéglátás fekete lyukai – ahol nem csak az újító szellem tűnik el nyomtalanul, de a régi hagyományok is, a kiszolgálás eleganciája – nem a Kádár-korban keletkeztek, hanem, mint azt a negyvenes évek filmjeiben is megfigyelhetjük: a Horthy-korszakban. Ez már nem Krúdy világa: itt – ezekben a lyukakban – a pincér nagyszájú vagy behízelgő, nem segítőkész és nyájas; nem barátságos, hanem bratyizós; és ha arról érdeklődünk, hogyan sikerült borjúra szert tenni, csak néz, mint az elfogyasztásra felkínált állat a nagykapura.

A Hal a tortánból is kiderül: van még mit javulunk; vannak ugyan kiváló éttermeink, de jó alapanyagot beszerezni legalább olyan nehéz, mint egy politikust rábírni a vagyonnyilatkozatra. Hol lehet ma Budapesten borjút kapni, hol lehet bárányt? Mi sem jellemzőbb a magyar konyhákra, mint az, hogy a ruccola csak pár éve jött divatba. A magyar konyha Kolumbuszai csak egy bő évtizede hódították meg az igazi konyha Amerikáját. De vargányát még mindig csak szombatonként árulnak némelyik piacon, és nyúl sincs mindig a hentes pultján. Jamie Oliver rendszerint azzal kezdi műsorait, hogy kimegy a piacra, és kiválogatja a legjobb alapanyagokat. A Hal a tortánban olykor feltűnik a Nagyvásárcsarnok, de inkább csak mint szép díszlet. A kamera nem mutatja a féldeciket lehörpintő hajléktalanokat a karzaton. És ismerjük be: a Santa Maria még mindig a bécsi Naschmarkton vesztegel.

A sztárok többsége – ismétlem, tisztelet a kivételnek – nem tud főzni: vannak, voltak egészen extrém esetek, Vad Kati (korábban: Michelle Wild, de az ő filmes alakításai nem e lap hasábjaira tartoznak) sütőrácsnak gondolta a lábtörlőt: azt melegítette meg. A Vacsoracsata szimpatikus hőse, Ördög Nóra a nagymamájával készítette el a halászlét, neki csak a hagymapucolás volt a reszortja. Nacsa Olivér a barátnőjével, illetve olasz szakácsokkal látott neki, egy olasz étteremben. Keveseknek áll jól a kezében a fakanál, és ezen keveseknél – mint Somán vagy Szőke Andráson – érződik az odaadás, hogy belátták, jót enni otthon is lehet. A nagymamám szerint csak akkor mondhatjuk el, hogy tudunk főzni, ha a tésztát is meg tudjuk gyúrni, ha a borsót mi fejtjük ki, ha arra is odafigyelünk, milyen zsírt használunk (lehetőség szerint azt, ami az otthoni vágáskor keletkezett). Ebben az értelemben jó szakács nincs is a sztárok közt.

A Hal a tortánt produkáló TV2 hamar ráeszmélt, hogy nem a főzésre kell kihegyezni a műsort. Főzés csak annyi legyen, gondolták merészen, amennyi erős paprika kell egy kis halászléhez: lehessen érezni rajta, de ne rontsa el. Eltolták a sztárparádét az esti műsorsávba, és váratlanul a Hal a tortán a csatorna egyik legnépszerűbb produkciója lett: megesett, hogy megverte az RTL Klub napi sorozatát is.

A Hal a tortán összetétele is megváltozott: egyre kevésbé hasonlít egy főzőshowra. És egyre jobban egy szappanoperára.

A műsor szerkezetének változása ékes bizonyítéka annak, hogy az alkotók szerint is a sztárok a fontosak, nem az, amit nagy nehezen kifőznek: a konyhában egyre kevesebbet tartózkodik az operatőr, a kommentátor már egyre kevesebb időt fordít a főzés kommentálásra, és egyre többet beszél arról, hogy miért is kellene szeretnünk nagyszájú Judyt vagy Komár Lacit a táncoló fekete lakkcipőben. És bár az valóban lábjegyzeteket kíván, hogy az itt is feltűnő sztárok – Keresztury Tibor pontos definíciója: sztár az (ma, Magyarországon), akinek visszaköszön a paraszt – miért népszerűek, miért is kellene szeretnünk, netalántán becsülnünk őket, épkézláb magyarázatokat erre nem kapunk.

A sztárrá válás folyamata nem rejtélyes; a hozzávalók: egy megfelelően öntelt és magamutogató személy, aki vállalja, hogy a bulvármédia vegzálja, és olykor olyat állítson róla, hogy utána csak fejkendőben merjen visszamenni a falujába, egy kis szerencse és nagy adag hit abban, hogy e honban a nevük ismert lett, jelent valamit (egy csipetnyi örökkévalóságot) – és a sztár életéből szappanoperát író újságírók.

Amerikában a sztárvilághoz csak nagy munkával lehet csatlakozni, a gépezet, ami a sztárokat létrehozza, elvár teljesítményt is, hiszen ott, a sztárvilág valóban Olümposzt is jelent: egy amerikai sztár olyan a tévénéző átlag amerikainak, mint a régi görögöknek egy isten: bűnei bocsánatosak, hiszen azok isteni lényegének, a sztárságának attribútumai. Az amerikai sztárokban úgy lehet hinni, mint az istenekben. Hollywood selymes ködbe vész. Kopár hegycsúcs. Az amerikai sztár nem abból él, hogy sztár. A magyar sztárok többsége, bár ki tudja fizetni a havi számláit abból, hogy sokat mutogatják a bulvárlapok, nem él jól. Nem él fényes, selymes ködbe vesző életet. Házát nem veszik titokban helikopterekről, nem fészkelnek jachtok náddal benőtt magánkikötőjében. Átlagéletet él: ezért is alkalmas arra, hogy szappanopera sztár legyen. (Vannak kivételek: Kozsó úszómedencés haciendája nem a tincseknek köszönhető, hanem a magyar popfogyasztó szánalmas ízlésének).

Annak a kétszáz embernek, akiről rendszeresen írnak a bulvárlapok, akikre nem egy média épít, az élete szappanopera. Abban az értelemben is, hogy fikció: kevés köze van egy valódi sztár valódi életéhez. Ezért is veszélyes, hogy annyi fiatal (általános iskolás) akar sztár lenni, sztárként élni. A sztárok életéről úgy tudósít egy-egy bulvárhetilap, hogy abból, ha a cikkeket egymás mellé tennénk, kijönne egy csapnivaló regény.

Akárcsak Nyugat-Európában, nálunk sincs beleszólása a sztárnak abba, hogy mi jelenik meg róla. A sztárrá válás megszünteti a személyiségi jogokat. Olykor még az alkotmányos alapjogokat is. Egy a közszereplők jogi védelméről szóló alkotmánybírósági határozat kimondja, közszereplésnek minősül „az a megnyilvánulás, amely a szűkebb vagy a tágabb társadalom életét, a helyi vagy az országos viszonyok alakulását befolyásolja”: a sztárok élete kétségtelenül befolyásolja viszonyainkat, nem csak konyhai, de lélektani viszonyainkat, a kultúránk alakulását is.

A magyar sztárok közt nem egy van, aki szinte büszke arra, hogy keményen iszik vagy ivott. Komár László és Koós János – két lejárt szavatosságú énekes, akiknek ki tudja, mikor jelent meg utoljára lemeze – azzal visz színt a műsorba, hogy nem veti meg az italt. A poharazgatásnak persze az a vége, hogy a pontozásnál – a műsor végén pontozzák a vendéglátást és az ételeket – már nem tudnak összekotyvasztani egy épkézláb mondatot. Ők is részei a magyar kultúrának. A hatásuk nyilvánvaló: még mindig jópofának tűnik, ha valaki részeg, még mindig beszédtéma lehet, ki mit mondott pityókásan.

A sztárok többsége tisztában van azzal, hogy egy szappanopera szereplője éppen. Tisztában van azzal, hogy a saját életét is el kell játszania. Van, aki rosszul játszik, hamis és fád és fáradt, van, aki jobban. Kozsó mintha azt gondolná, hogy az a valódi élete, amit a tévé mutat: a szerepe rásült az arcára. A műsor előtt fodrászhoz megy, a haját lakkal fújatja be. Amikor rákerül a sor, azzal, hogy ismét a szeretetről, a megértésről prédikál, lakkot fúj erre a rászikkadt arcra is. Szőke András legalább őszintén hebehurgya. Bohóckodása Horváth Éva fürdőkádjában többet ért, mint a legutóbbi filmjei: hasonlított az Európa kemping hősére.

A magyar szappanoperák vagy sztárokat használnak, vagy sztárokat kreálnak: a Barátok közt színészei két szerepet alakítanak: a sorozatbeli figurát – amit nem hoznak túl hitelesen – és a színészt, aki a sorozatbeli figurát játssza. Hogy ez utóbbival mi történik, legalább annyira fontos, mint a papírmasé figura története. A magyar sztár életéhez az átlagos – fizetésű, igényű – magyar honpolgárból vették a kreátorok a mintát (úgy is néznek ki, mint azok a Köjálnak félretett kis üvegek, amiket a menzák hátsó traktusában látni): a magyar sztárt magyar ecsettel festették meg. Honi igényekhez igazították (van, aki e honi igényeket kiszolgálja – például Dundika pusztán az alkatával –, van, aki egyszerűen csak a honpolgár mása, mint Komár László), egy magyar sztárhoz nem is illene a túl fényűző élet: az átlagvágyakat testesíti meg (és ezeket az átlagvágyakat tükrözik az ételei is).

A magyar sztár ugyanazokat a közhelyeket ismételgeti, mint a hírműsorok vagy a szórakoztató délutáni adások műsorvezetői. A közhelyek szaporodnak: ma a magyar tévében minden közhely; közhelyekkel mondják el a vezető híreket, közhelyekkel fejezik ki magukat a közszereplők, közhelyes fordulatokkal élnek a labdarúgó-mérkőzést közvetítők: mindenki „kommunikál”, alig akad valaki, aki valamit el is tudna mondani, mindenki „megpróbálja megvalósítani önmagát”, „megismerni a benne rejlő ént”. De ez a benne rejlő én, a magyar sztárok esetén: kreáció. Több köze van az alkotókhoz, mint magához a sztárhoz (hiszen sztárok többsége önmagában nem élne meg, vagyis önmagában nem sokat érne; szemben az amerikai sztárral, ő csak azzal tud kitűnni, hogy gyakran írnak róla, gyakran firtatják a magánéletét).

Ha nem bújna a sztár közhelyek mögé, őszinteségére felszisszennének azok, akik kultuszát (kényük-kedvük szerint) életben tartják: ha csak egy pillanatra is kivillanna igazi énje (az, ami még maradt belőle), megszűnne közhelyes lenni – és elképzelhető, hogy röhejessé válna.

A magyar sztár a közhelyes nyelvi fordulatokkal mutatja meg, hogy csak annyiban más, mint a tévénéző, hogy többen ismerik (azoknak a száma, akiket ő ismer, csekély töredéke azokénak, akik azt hiszik, ismerik őt: arcmemóriája megkopik, neveket már évek óta nem tud megjegyezni): a magyar sztár „az irodalom terén nem tud megnyilvánulni”, viszont sok témában „képben van”, vagyis tudja, „miről szól ez a történet”.

Ez a nyelvi közeg határozza meg a beszélt nyelvet is. Ezek a közhelyes fordulatok köszönnek vissza az utcán: ahogy a konyhaasztalon, a tűzhely mellett súlyos kudarcot valló sztárok főztjei. Hiszen a recepteket le lehet tölteni a weboldalakról.

A sztárok boszorkánykonyhájából semmi jó nem sülhet ki. Maradjunk inkább a mesterszakácsoknál.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/09 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9476