A Bourne-trilógia úgy szid, hogy szénné dicsér, nem csoda hát, ha sokaknak bejött tengeren innen és túl. A múltjavesztett ügynök sztorijában a lojális patrióták és a hatalom kritikusai egyaránt megtalálják azokat a hívószavakat, amikre bólinthatnak. Bár Ludlum mindhárom Bourne-regényét 1990 előtt írta, ezek hangulata mostanra ért be igazán. A filmváltozatok pikantériáját azonban legfőképpen az az átalakulási folyamat adja, amely a szorongó bizonytalanság sztorijából végül egy optimista rambósztorit kanyarít.

Az első rész (A Bourne rejtély) még az identitásválság feldolgozását hozta főmotívumként finoman karcos eleganciával. Sajnos a két folytatás már meg sem közelíti az első rész lebegő, bizonytalanságra és elveszettségre építő szorongás-etüdjét. Sőt, a második és harmadik rész mintha egyenesen csupán két iker-remake lenne. Az idei A Bourne ultimátumban folytatódik a macska-egér kergetőzés az újrabootolt agyú szuperügynök és az őt zavaró mellékhatásként kiiktatni vágyó egykori megbízói között. A hős kicsit még amnéziásan aggódik amiatt, hogy ki is ő valójában, de a fontossági sorrendben előrébb áll, hogy szakszerűen legyakja az őt alkalmazó, majd vesztére törő CIA-s nagykutyákat. Sajnos kiszámíthatóan lapos a múltbéli rejtély megfejtése is, a legnagyobb talánynak az marad meg, hogy miként is lehetne az álcázás és beolvadás mestere, virtigli szuperkém az a Matt Damon, akin másfél versztányiról látszik, hogy Cartoon Networkon és málnahabos gofrin nőtt fel.

Mindezek miatt bár jól indult a Ludlum-klasszikus feldolgozása, és látszólag a második és harmadik rész is vérbe és vitriolba áztatott politikai kémthriller, a folytatások már sokkal inkább megnyugtató, mintsem szorongató érzést keltenek. A Bourne-folytatások ugyanis a bizonytalanság helyett már a hatékonyságról szólnak: arról, hogy egy szuperhatalomnak csupán saját maga lehet méltó ellenfele. A nagyon durván felkészült és éber CIA-t csak még felkészültebb és még éberebb saját exügynöke múlhatja felül: egy megtévesztett amerikai naiv jófiú, aki maga bünteti meg eltévelyedett főnökeit.

Ha a 70-es évek háborús államrezonból kiábrándult önkritikus filmjeihez hasonlítjuk, akkor a Bourne ultimátum sokkal inkább álkritikus, rendészeti akcióreklám. Mindez legalábbis érdekes attól a Paul Greengrasstól, aki anno a Véres vasárnapban mindennek éppen az ellenkezőjét mutatta meg zseniálisan.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 56. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9176

Cikk értékelése:

szavazat: 571 átlag: 5.45