Melville hősei

Kedvencünk, az áruló

Turcsányi Sándor

Ha 1962-ben már ennyire rohadt volt a világ, az emberi fantázia csak dicsérhető, hogy mára olyan, amilyen. – A spicli, A szamuráj, a Vörös kör, az Árnyékhadsereg rendezője, Jean-Pierre Melville a francia bűnügyi film szalonképes embere.

Hogy is volt? Az árulók kora a mi történetünk szerint 1967-től érdekes. Szép napjaink: azok a szép napok. A Kalandorok éve ez. A filmet másodlagos szempontok alapján sorolhatnánk az ezután következők közé, személyazonosságok (Alain Delon, Lino Ventura), megnyugtató biztos vég (meghal mindenki), ilyesmi, ám említeni mégis érdemes, korábbi ügyek miatt: e műben kosztümös hősök öltenek polgári ruhát és pusztulnak az aranyért. Úgy felkapta a fejét az ember, hát lehet ezt, szabad ilyet, és elmorzsolt némi könnyeket azért a remek tablóért. 1967-ben készült Jean-Pierre Melville filmje, A szamuráj is, mely dolgozat viszont már szerves része az árulók és halálok történetének. Ugyanúgy a ruha teszi az embert – és ezekre mintha ráöntötték volna –, persze ügyeltek is rá nagyon, el nem mulasztotta volna Jef Costello a kalap karimájával való kínos pepecselést, semmi pénzért. Nincs az a tollas tökfödő, színarany kardszíj, ami ennyit érdemelt volna. E hideg tekintetű fiúk öltönyben, felöltőben születtek, a lobogó selyeminghez semmi közük, és nem is voltak kalandorok. Szakmunkások voltak, mesterek vagy kontárok, de hivatásosak, tudatosak és önérzetesek. Melville kis idézeteket rakott a főcímek elejére, itt a Szamurájok könyvéből például (szinte biztos, hogy van ilyen), valami olyasmi, hogy a szamuráj a legmagányosabb. Az ilyen egyedülvalóság akár páncélt is jelenthetne, csakhogy hipotetikus valamiről van szó. Cage különféle kamrákba záratta magát, hogy laboratóriumi csendet, leírni is ciki: tökéletes csendet teremtsen maga körül, ugyan miért, hát persze, a nyavalyás romantikus, hogy mit hall, nem csoda, ha zenéket hallott, mindjárt kettőt is. A magány meg detto, nincs az a sötétzárka, a föld legszebb börtönében sem, pláne a világirodalom összes negatív utópiájában, a mozit a sok kíváncsi néző miatt itt nem is emlegethetjük. És ennek a szamurájnak van egy madara: beszédes, énekesmadár, ugyan csak egyszer kap enni, mégis roppant hálás jószág, titokzatos módon információt szolgáltat, segíti rögös útján gazdáját. S mert Jef Costellót Alain Delon adja, hát vannak a nők is, szépek és veszélyesek. A vég elkerülhetetlen, a szamuráj nem szamuráj többé, nem vállalta a szabályokat, nem zárkózott egy kényelmetlen hűtőszekrénybe. S mert fridzsiderben nincs szoba kiadó, nincsen szamurájság sem. Találkoznak, kénytelen-kellő beszédek, üzenetek vannak; árulás van, és ahogy a nehézfiúk között már kijár: halál van, nem ritkán szabadon választott, idegen kezek által.

Harmadkor

A szamuráj után látható: a francia fekete film második, harmadik korszakát idézzük. A halálutakat és benne az árulókat. Mégis egész máshoz kell nyúlni a startnál, egy egész más világ startjához. Jean-Luc Godard 1959-ben forgatott filmje, a francia új hullám alapműve: a Kifulladásig. Belmondóval. Érdekes, ahogy ezek a pasik mászkálnak filmről filmre. Arról van-e szó, amit az igyekvő szem szeretne látni, hogy a személy cipeli múltját vászonról-vászonra, hogy a filmbenléte jelent valami mást is, ő nem csak bukszaszájú sármőr, hanem van nála egy csomag: hozott előbbről valamit (személyiségtípusán kívül), vagy annyi az egész, hogy az innen boldogabbnak tűnő vidékeken is csupán az az öt-hat remek színész van, és piaci okok magyarázzák, amolyan jó szocialista típusú hiánygazdálkodás, hogy ezek át- meg átjárhatnak néhány iskolát. Szóval Belmondót jól befújják. Elárulja az az idétlen kis amerikai újságárus-újságíró növendék, egyetemista ez-meg-az. Tettében persze önmagát, önmaga határait keresi (az ilyesmi egyébként maga a korlátoltság), és nem találja, ezért azt is elárulja, hogy az imént árult egyet egy bistro telefonján, hát Michel Poiccard (alias László Kovács) még menekülhetne, csakhogy alkatilag alkalmatlan, marad, intézi az ügyeit. Ezek a férfiak nem veszternhősök, képtelenek éjt-nappalt nyeregben tölteni, üldözni vagy iszkolni moziidőkön át, ők ugyan pisztolyt hordanak, de nem a derekukon, hanem a szívük alatt, hajógépházakban járnak, magukban verseket morzsolva szét. Nem számol vele, de bevárja a végzetet. Nagyon elfáradtam, aludni vágyom: még reménykedsz (néző), hogy a zárka hűvösén, de persze csalfaság, a rendőrtemető fala mellett hevenyészett, gyors sírban, sokkal inkább. Aztán hátbalövik, s fut az utca kövén, megfutja Czybulskiét, a Hamu és gyémánt 1958-ban készült, megfutja Costellónak a szabadon választottat.

A szamuráj hőse sokkal szenvtelenebben, csak unva és utálva az egészet, azt is utálva, hogy ő győz, gondosan kiüríti fegyverét, mielőtt a csapdába sétálna. Nem mosolyog, nem vicc ez, csak néz hidegen, az sem érdekli, hogy erre senki sem számított. És (mert) hidegen szép. Alkotók, nézők, életre keltett pszichopata gyilkosok egyként törekednek, valami beteges sóvárgás lehet, egy tökéletesen független, ha tetszik, magányos szépségre, nem halálesztétikára, nem az alvilág fényeire, hanem valami sötét képzőművészeti múltú vászonvilágra, amit valahonnan örököltek. Delon besétál, ráfogja üres stukkerét a tejeskávé színű zongoristanőre, és mintha kicsit meglepődne, amikor nyirkos kezek erre föl szitává lövik. Mintha kicsit meglepődne: hátha mégis az izguló nézőnek volt igaza? Hogy nem halni indult? Vagy maga az aktus a mégiscsak meglepő, hisz ilyesmi még sohasem esett, a legnehezebb fiúval sem. Ám csak futó sóhaj, végül is egész jól tűrik, Belmondo még mond valamit, mert Godard olyan, Alain csak lelép a színről, ahogy ezt halva lehet.

Ilyen az elárultak, a becsapottak halála. A vicc, hogy idetartozik Emil Bouisson halála is. Pedig a tényt csak egy felirat tudatja Jacques Deray 1975-ös (ez már tisztára a harmadik korszak) Zsarutörténetének a végén. Emile Bouissont 1959-ben (a Kifulladásig évében) kivégezték. Akkor is. Ha nincs is, ha jószerivel csak a film után jön szóba.

A francia bűnügyi film szalonképes embere Melville. Deray egy Melville-követő, nem szeretjük, csúnyákat mondunk rá, aprópénzre váltotta a szolgaszemű a nagy örökséget, elszegődött lakájnak, ahogy mások írják: házirendezőnek a színészcsillag mellé, alá, és tucatáru, ahogy szoktuk, szigorú szavakkal. Deray 1969-ben például, három évvel a Keresztapa előtt, pláne néggyel A nagy balhé előtt megcsinálta a Borsalinót, és még ’80-ban is olyat, mint a Megölni három fölösleges férfit, szóval ő. Ebben a kurva jó zsarutörténetben Emile (Jean-Louis Trintignant) folyton elárultatik. Persze paranoid kretén szegény, ám sorsában (talált tárgy, hisz adaptációból van szó) Deray összefoglaló szándéka jelenik meg, a fekete film, az árulások története: besúgók mentén tájékozódhatunk. És hogy meddig lehet így menni, azt a Zsarutörténet pontosan jelöli ki. Delon a karrierista tisztviselő (Roger Borniche felügyelő, mely név az adaptált regény szerzőjének a sajátja) született áruló. Született micsoda, nem veszi el barátnőjét, mert retteg, hogy az csak a státusára vágyik, ám azt zokszó nélkül tudomásul veszi, hogy a szeretett nő részt vegyen a veszedelmes rém kézrekerítésére indított végső akcióban. Álszent szövegekkel vegzálja a szemét bűnözőket ütlegelő kollégáját, meg hasonlók.

Vagy-vagy

Igaz, hogy Trintignant pszichopata, igaz, hogy egyenes előzménye Mickynek, Mallorynak és az összes tetves tömeggyilkosnak, mégis ő az űzött vad, a többszörösen valóban elárult. Mégis, szimpátiánk a rendőrhivatalnoké, és nem is megszokásból, mert a szép hős játssza, nem is a bűnügyi film legvastagabb csatornáján ömlő agymosásnak hála, miszerint ezen művek 95 százaléka mégiscsak mocskos és bornírt propagandafilm egy szemét és gátlástalanul emberellenes erőszakszervezetről, hanem csupán helyzetük különbözősége miatt. Kit mi sújt. A bűnözőt ez esetben csupán marandónak tűnő egészségkárosodás, mert környezete egy emberként neki szolgál, a nők csak úgy szaladnak (vagy szaladnának) az ágyába, újabb és újabb segítői akadnak, megteszik neki azt a szívességet is (e ponton csak önmaguknak mondunk ellent, azt is csak részben, a műfaji sajátosságoknak szikrányit sem), hogy földobják. A másiknak meg főnöke van, meg beosztottai, meg pénzt kell keresnie, ellenben súlyt fektet cipőjének állapotára, és aljas módszerekkel kénytelen zsarolni üzletfeleit, marionettként mozgatni az egész, hülye zsarukból és csirkefogókból összerántott truppot, meg ezer baja van, amikért persze inkább utálnunk kéne, hisz ő a mi emberünk, csakhogy egyszer azt találja mondani, hogy vannak pillanatok, amikor sokkal inkább szeretne Emile Bouisson lenni, mint Roger Borniche. Azon túl, hogy ez fordítva tökéletesen elképzelhetetlen, még emberinek is tetszik, hisz nem a vagány zsaru mondja, hanem a könyökvédős Nyúl Béla. Úgy volt előképe ez későbbi Deray-knek, még szalonképtelenebb Lautnereknek, hogy nem is. Aztán jöttek a nagyfiúk, borostásak, mocskosszájúak, akkora pisztolyuk volt, mint egy teniszütő, és félidőket játszottak mindkét csapatban, kétnegyed rész zsaru, kétnegyed rész bűnöző. A Zsarutörténet szerint, melyet ugyebár első személyben írt a főhős, senki sem különb a legpitibb, legmocskosabb bűnözőnél. És aki ezt állítja, azon az oldalon áll, ahonnan mindkét (vagy minden lehetséges) térfél jól látható. Nem arról van szó, hogy a zsaruk szemetek, persze, hogy azok, ennek belátásához elég egy fokozott közúti ellenőrzés, hanem arról, hogy a törvénytisztelő polgár is mocskos a levakarhatatlan koszoktól, és a haja sem azért zsíros, mert nem mossa, hanem a vajtól.

Ennyi – ugyan nem túl nagy (éppen mert kétségtelen) – igazság található itt, de ez mégiscsak több, mint az eredetié, vagyis a mester, Melville, hasonló szándékú művéé. Az 1972-ben forgatott Egy zsaru ugyancsak a rendőr és ellenfele kapcsolatát kerülgeti. De ez esetben inkább a tévedés lehetősége, az igazságtalanság vizsgáltatik. Ha társadalmi szempontból izgalmasabb is, amit Deray állít, hogy mindenki szar, a film és a magunk szempontjából Melville mond érdekesebbet: szemetek vagyunk, viszont tévedhetünk is.

Ezt most elölről kell kezdeni: az árulóknál. Miért és kinek van szüksége rájuk? A bűnözés és a bűnüldözés csak bizonyos határokig fejleszthető. E határt Melville 1970-es filmjében jelöli ki egészen pontosan. Ott nevezik nevén, a Vörös körben. Szó szerint: mindenki bűnös. Világos, tudtuk rég, mivégre az egész cirkusz. Eszerint hiába találnak ki új típusú páncélszekrényt, a pénzt úgyis ellopja valaki. Hiába találunk ki nagyszerű ujjlenyomat-azonosító berendezéseket, szaganalizátort, gépkutyát, a pénzt akkor is ellopja valaki. Ha a pénzt így is, úgy is ellopja valaki, akkor miért ne én, a minősített mackós. Ha mindenki bűnös, akkor miért nem én viszem haza a kasszát? Patt. A bűnözők mindent tudnak, a zsaruk is, ám e tudás kevesebbet ér, egyszerűen azért, mert időrendben később kerül sorra. A tökéletes bűntény azért tökéletes, mert a tökéletes zsaru sem tud kezdeni vele semmit. És minthogy (vagy épp ezért) a zsaru néha szeretne csibész lenni, de amaz soha zsandár, a dolog tökéletesen irreverzibilis, senki nem mondhatja: igen, de. A tökéletes zsaru halálra unná magát tökéletlen bűntények és tökéletesen hülye bűnözők nélkül. Azért, hogy efölötti szomorúságában ne a nyugállományt válassza, az Isten még időben megteremtette a spiclit. A besúgót, a téglát, a vamzert, az árulót. Az árulóra éppen annyira van szükség e cirkuszban, mint ahogy az állat- és növényvilág minden külön egyedének létalapja is megingathatatlan, hiszen hogy fölzabálja társát, az hihetetlenül fontos, ellenkező esetben borulna az egyensúly. Csakhogy egy szimplán árulókra alapozott világban mit kezdjünk a tévedéssel, a gikszerrel, a balesettel, a rosszul elsült dolgokkal, ha a bankrabló azt mondja: csütörtök. Ennek feltárásában jut igen-igen messze Melville az Egy zsaruban. Például kizárja rögtön azt a még az eddigiekből is kézenfekvően megállapítható tételt, hogy a malőr azonos az árulóval. Hogy az apró kellemetlenségnek is ugyanúgy meglenne a helye a természet körforgásában, mint az árulásnak (v. ö. szúnyogcsípés). Nincs. A baleset az véletlenül esik. Más szóval ezt megsebesülésnek is hívják. Belehal sérüléseibe. Csak kis porszemek vagyunk a nagy gépezetben. (Lopok ide egy rég vágyott mondatot.) Egy halálosan megtervezett és zseniálisan lefotografált bankrablás végződik halállal, sebesüléssel és vezet odáig, hogy a hősök státusukhoz teljesen méltatlanul az utcán párbajoznak. Ráadásul az egyik fegyvertelen. Úgy viselkednek, mint részeges vadnyugati csirkefogók, kivetkőznek önmagukból. Állnak szemben: Delon és Trintignant. A kívülálló kabátjába nyúl, mert nem látott még krimit, mert ilyen figyelmetlenségből nem esik. Azért teszi, amiért elődei, és az se számít, hogy őt is elárulták, neki pusztulnia kell, mert véletlenül közös nője van egy zsaruval. Magyarán mindent szabad. A rendőr ölhet szerelemféltésből, a dadus hazaviheti a töpörtyűkrémes kenyeret a napköziből, ez viszont megfordítható – rendőrkézre juttathatom magam, pedig elszúródott vagyis elszúrtam a bulit, megesznek vacsorára ingyen és örömmel, pedig csak egy ostoba véletlen nevezhetett emberi fogyasztásra alkalmasnak.

A bűnözés és bűnüldözés ily fejlettségi szintjén, ahol már csak árulók szoroznak, és pechek osztanak, sok minden feleslegessé, hiábavalóvá válhat.

Gyakorlásuk pedig felelőtlen szórakozássá, életveszélyes brahivá. Hihetetlen, de igaz, ilyen a gondos előkészítés, az alapos tervezés is. Mindenre felkészülni halálos csapda. Minden halálos, tehát jobb nem készülni semmire, ha csupa meglepetés az élet, az ember nem lepődik meg egy (n+1) meglepetés láttán. Ha a baleset normális része az életnek, mint ahogy az, senkit sem érhet baleset, tehát árulásra van szükség. Áruló nélkül nincs élet a földön.

Éppen ezért megérdemel még egy rátekintést. Mihez képest határozhatjuk meg őt, mihez tarthatja magát maga? Szimplán az árulás már korábban is foglalkoztatta Melville-t, de az 1962-ben készített A spicli nem sorolható egyértelműen az emlegetett filmek közé. Először is fekete-fehér, kezdő képsora kifejezetten a Ködös utakat idézi. Meg az, amikor a srác egy villanyoszlop töviben elássa, inkább elkaparja a szajrét. Úgy is tekinthető, hogy Melville e műve után lefokozta kedvenc hősét, a besúgót. Egyszerű katalizátor szerepre kárhoztatta, szürke, bár nélkülözhetetlen eminenciássá minősítette vissza. De itt még, a róla elnevezett filmben, neki állt a zászló. Egyenes beszéd: a tégla az igazság legfőbb letéteményese, özvegyek istápja, gyengék gyámola, és mi a köszönet? Tényleg oda jutottunk akkorra? Sillian szerepében Belmondo, ki ne szeretné? Szertelen, sármos pasas, senki se sejti, hányadán is áll vele. Mindenki azt hiszi róla, fúj a rendőrségnek, szemét alak, csak egyvalaki (Serge Reggiani, Melville kedves színésze) bízik benne – vesztére. Tényleg vamzer. Igen, de jó vamzer. Segíti barátját, rendberakja a dolgokat. Pusztán a könyörtelenül következetes dramaturgiának tudható be bukásuk. Mindenkit lelőnek a végén, vagyis egymást, mert a hősök, akárcsak a néző, nem is orrontják, ki kivel van. Mindenki egyedül. Ha 1962-ben már ennyire rohadt volt a világ, az emberi fantázia csak dicsérhető, hogy mára olyan, amilyen, még trágyadombszerűbb.

Egyébként Melville minden filmjében lelövik a végére az összes szereplőt. Úgy kell nekik, mégis mindig akad egy kellemes rablógyilkos, akit lehet aztán sajnálni. Tulajdonképpen az 1969-ben készített Árnyékhadsereg e szabály alól is kivételnek számít, mint ahogy több más ponton is elüt a megszokottól. Látszólag nem bűnügyi film, hanem ellenállási história. És mégis.

Saját halálát add...

Ugyanúgy denunciálásról denunciálásra jutnak előre. Pedig árulkodni, mégha az eddigiek mást sugallhatnak is, csúnya dolog és különösen kellemetlen következményekkel járhat. Kivégzést láttatni nem tréfadolog. Jon Jost Keretbe feszítve című filmjében végigélvezhetjük a leghumánusabb módszert, az injekció útján való pokolra küldést. Méltatlan, borzalmas vég: megbökik azokat a felnőtt embereket, mint a terven felül született kiskutyákat. Alig végignézhető, ám elbújhat az Árnyékhadsereg hasonló jelenete mellett. A Resistance hősei árulóra bukkannak, hát cselekedni kell. Ám a jelenlevők egyike sem ölt még, és valami végzetes hanyagság miatt senki sem hozott magával ciánkapszulát, a pisztoly nem használható, mit szólnak a szomszédok. Csak egy darab rongy van, azzal kell megfojtani. Mit összeszerencsétlenkednek azok az emberek, míg végre sikerül. Egy ilyen vég után még az áruló is a mennyországba kerül. Majd folytatódik minden, mint rendesen, árulások, lebukások, legkedvesebb elvtársnőmet lelövöm én, mert köp, köp a lánya miatt, persze, van valakije, és aki nincs egyedül, az ellenünk, és a film végére megdöbbentő módon hárman is életben maradnak még, kis ideig, hiszen felirat tudatja a nézővel kivégeztetésüknek az eseményekhez nagyon is közeli dátumát. Akinek van valakije, az menthetetlen.

A végek és végzetek legméltóbbikát az 1970-ben készített Vörös körben láthattuk. A rendező drámaian értekezik egy régi kedves témáról: a véletlenről. A kallódó emberek mindig egy vörös körben találkoznak, esetünkben ezek bűnözők, tudatja a Melville-i felirat még a film előtt. És így. Merő véletlenből összefut két fegyveres, és ha már így alakult, csinálnak egy holt tuti balhét. Képzelhetik, mire jutnak. Pláne a tipp egy smasszertől származik. Nagyon gondosan készítik elő: Delon, Volonté és Montand, ha unjuk az árulókat, játékukért akkor is érdemes kilencszer megnézni e mozit, de tudjuk, mit jelent minden gondos előkészület: a biztos véget. Ám előtte, bár alig is tartozik tárgyunkhoz, mégsem kerülhető meg: Yves Montandnak DT-je van, másznak elő ezerrel szekrényéből férgek, nyüvek, és ordít a szerencsétlen. Műrovarok meg hasonlók, a pók olyan, amilyet a trafikban adnak egy inflációs húszasért, mégis, sohase lennék olyan részeg, mint Montand, az ex-zsaru akkor, ott. A nagy bulira azonban kigyógyul. Megéri. Megéri? De meg ám! Úgy lelövik, mint a rongyot. Az árulónak ez esetben fia van. Már megszoktuk. A részegesnek még istenes, ő szemből kapja a halálos lövést.

De ami után már ez sem folytatható, az valami gyönyörűség, maga a méltóság. Tágas parkon át rohannak, pucolnak a szerencsétlen barmok, Volonté és Delon. Mögöttük Bourvil irányításával a francia rendőrség teljes állománya a behívott tartalékosokkal együtt. És szarrá lövik őket. Százezer golyót kapnak. Mindet a hátukba.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1995/07 29-32. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=903

Cikk értékelése:

szavazat: 964 átlag: 5.58