Beszélgetés Makk Károllyal és Jancsó MiklóssalGyerekek, mi lesz?Bori Erzsébet
Közös szkeccsfilmet rendez Jancsó Miklós, Makk Károly, Sándor Pál és Rózsa János az Objektív Stúdióban. Az Újsághír, a Magyar pizza és az Ég a város, ég a ház is már elkészült, a Fel! támadunk még csak a forgatókönyvnél tart. Makk Károly: Az előzmények nagyon egyszerűek és prózaiak voltak. Rózsa János, az Objektív Stúdió vezetője fölvetette, hogy csináljunk hárman vagy négyen egy-egy félórás filmet. Úgy gondolom, ez racionális produceri ötlet: három-négy ilyen fazon nevére csak adnak valami pénzt, meg egy félórás film nem is olyan nagyon drága mulatság. Mi pedig nagy lelkesedéssel láttunk hozzá, és azt hiszem, többé-kevésbé valamennyien újsághírekből szedtük össze a történetünket.
– Az epizódfilm a hatvanas években volt népszerű műfaj. Lehet, hogy most a szegénység miatt újra felfedezzük?
M. K.: Nem tudom, mert nem beszéltem se Scorsesével, se Woody Allennel, hogy ők miért csináltak ilyeneket, nem is akarom a nagyságrendet hozzájuk hasonlítani, ez így született. Ez a hatvanas években tényleg nagy divat volt, tündéri filmeket csináltak az olaszok, a csehek, Wajdáék, amiket én hihetetlenül élveztem annak idején.
– Hogyan viselte a hosszú kényszerszünetet? Végül is ön az egyik élő klasszikusa a magyar filmművészetnek, olyan műveket rendezett, amelyek szinte azonnal, megjelenésükkor bevonultak a filmtörténetbe.
M. K.: Én ezt rokonszenves túlzásnak érzem az ön részéről. Nézze, az ember egy csacska lélek, azt hiszi, hogy a változások mindig jobbat hoznak. A nagy változások érdekesek, de nem minden vonatkozásban jobbak – egyelőre. Amíg az ember ezen túlteszi magát, elszalad az idő. Amíg én rájöttem, hogy nekem talán egyszerűbb külföldi producerekkel tárgyalni, mint sorbaállni ezért a nagyon kevés és nagyon rosszul elosztható pénzért, mert kevés pénzt nem lehet jól elosztani, erre bizony ráment két-három évem. Sőt, több.
– Mert nem váltódtak be azok a vad remények, amiket a változáshoz fűztünk?
M. K.: Én ’89-ben voltam utoljára Rómában, egy kis fesztivál zsűrijébe hívtak meg Umbriába, ahonnan elutaztunk Rómába, hogy megmutathassam feleségemnek egyik kedvenc városomat. A Magyar Intézetben megkeresett néhány régi haver vagy barát az olasz sajtóból, elég jelentős figurák, hogy beszélgessünk arról, mi lesz, mi várható most Magyarországon. Én azt mondtam: Hát gyerekek, mi lesz? Szabadság lesz, vége a macerának, nem lesz több cenzúra, élünk, mint hal a vízben. És akkor azt mondta nekem egy nagyon jónevű olasz újságíró barátom: „Te, Károly, egész Európa azon erőlködik, hogy egy kicsi állami pénzt szerezzen a filmnek; ti meg annak örültök, hogy az állam a pénzével együtt kiszáll a szakmából. Majd gondolj vissza erre a beszélgetésre!” Visszagondolok.
– Olvastam interjúkat, amelyekből kiderül, hogy ebben a formájában ön nincs megelégedve a Magyar Mozgókép Alapítvány működésével.
M. K.: Az alapítvánnyal egyetlenegy alapproblémám van. Ismerve az európai direkt és indirekt állami támogatási szisztémát, nem gondolom, hogy egyetlen szervezet egyedül magára tudja vállalni a teljes ügyletnek a lebonyolítását és egész felelősségét.
– Tehát nem tud olyan jó lenni a rendszer, hogy egy lábon megálljon?
M. K.: Én azt gondolom, hogy valahogyan kellene találni egy olyan módszert, mely a forrásokat többfelől áramoltatja, nemcsak a költségvetésből, és ezeket a forrásokat két-három elosztóhelyre kellene csoportosítani, mert ha egyszer valakinek azt mondják a Mozgókép Alapítványban, hogy te nem kapsz pénzt, az a büdös életbe soha nem mehet sehova Magyarországon. Hova is menne? Privát tőke nincs. A magyar adószabályozás sem segít. A szakma győzködi az illetékeseket, de a szakma is megosztott, és ez is olyan arcpirító szituáció, hogy én innentől kezdve ezzel a dologgal nem vagyok hajlandó foglalkozni. Az illetékesek tájékozódjanak és döntsenek.
– A napokban beszélgettem egyik tanítványával, Pacskovszky Józseffel, aki úgy alakítaná át a rendszert, hogy – mivel a forgatókönyv magában kevés ahhoz, hogy döntsenek egy film sorsáról – vegyék számításba az illető munkásságát is, és főleg legyen egy beszélgetés, egy nyílt fórum, ahol vitatkozni, érvelni lehet. Mert úgy látszik, nagyon fáj a visszautasított alkotóknak, hogy indoklást nem kapnak, velük szóba nem állnak, csak az elutasításról értesítik őket.
M. K.: A következő szerepzavar van. Ugye általában Európában sok különböző alapítvány létezik, és sok különböző indirekt állami pénz, például kvóta arra, hogy a közszolgálati televíziónak mennyi pénzt kell egy évben filmre költenie, és mindenütt van egy producer, egy központi figura, aki a rendező könyvével házal, és valóban leírja, hogy ki kicsoda. Ezt a producer szervezi. A mi stúdióink magukat producernek nevezik a régi műhelyek alapján, de nem producerek még, az alapítvány pedig úgy viselkedik, mint egy alapítvány, nem érzi azt, hogy ebben az átmeneti állapotban neki valóban személyesebb viszonyban kéne lennie az alkotókkal, és nem a megközelíthetetlen zsürort játszani, hanem rá kellene ébredni, hogy náluk van a pénz e pillanatban egyedül, tehát ők felelnek – nem azért, hogy milyenek a filmek, hanem hogy az adott lehetőségek között a legjobb filmek készüljenek el. Ki kell alakulnia egy olyan producerrétegnek, amelyik erős, amelyik fiatalokból verbuválódik, amelyiken nincs rajta az elmúlt húsz évnek a nyoma, nem jajong, hanem megy előre, és viszi a rendezőt, házal reális forrásokért. Reális források, e pillanatban, a Mozgókép Alapítványon kívül nincsenek. Ilyen volna a Magyar Televízió, ha volna médiatörvény, és ha a szakma egy része, főleg az alapítványhoz közelállók, nem úgy gondolkodnának: ide nekünk a pénzt, mi majd megcsináljuk a filmet. A nemzeti filmgyártás és a nemzeti televízió egész Európában kapcsolatot tart egymással, és nálunk is meg kellene szervezni az együttműködést. Aztán kellene egy filmtörvény, amelyik tekintettel lenne arra is, hogy ebben a szakmában azért megfordul jó néhány milliárd forint, aminek bizonyos százaléka visszakerülhetne a magyar filmgyártásba. Egy-egy filmhez különböző forrásokból jönne össze a pénz, és én el tudok képzelni olyan megoldást is, hogy egy tisztviselő azt mondja, ha már három helyről kapott ez a film pénzt, én automatikusan hozzáadom a 15 százalékot.
– A készülő filmre fordítva a szót, három-négy éve írta Spiró György egy tárcájában, hogy most a vállalkozó meg a rendszerváltó értelmiség a műalkotások hőse, de nem kell hozzá sok idő, és visszatér a magyar művészet szociális érzékenysége, újra figyel azokra, akik alul vannak. Olvastam mindhármuk forgatókönyvét, és úgy látom, hogy ez történt. Mintha összebeszéltek volna, mindhárom történet a nagy magyar valóságból merít, annak is a mélyéről.
M. K.: Spiró evidenciát mondott ki ezzel, mert azt hiszem, hogy minden valamirevaló ember mindig azoknak az oldalán áll, akik nehezebb helyzetben vannak, akik hendikeppel indulnak, akik az életnek az árnyékos oldalán bukdácsolnak. Mindig az ilyen művészet érdekelt, még ha nem sikerült is mindig szépen és jól kifejeznem ezt a filmjeimben. Természetesen nem beszéltünk össze, hogy ki milyen témát választ, mégsem véletlen, hiszen ma nagyon nagy traumát él át az ország, és az ember első reflexe, hogy azok mellé álljon, vagy azoknak a problémái iránt érdeklődjön, akik a legkiszolgáltatottabbak. Az én témám egy groteszk, sőt meglehetősen frivol vígjátékféle, amely egy pontig viccel azzal a szituációval, hogy két ember betörni kényszerül, hogy másik három embernek a vacsoráját megegye. Én ezt újságban olvastam. Csak ott a betörők, mint akik jól végezték dolgukat, utána elmentek. Persze egy filmben a dolgok másképpen alakulhatnak, én egy sötétebb, végzetesebb helyzetbe vittem bele a szereplőimet.
– Meglepő, hogy a sok elemében burleszkszerű történet ilyen tragikus végkifejlettel oldódik meg. A puszta szituációban persze benne van ennek a rossz végnek a lehetősége is, de a szöveg hangneme olyan, ami után váratlan volt ez a megoldás.
M. K.: Igen, hozzátartozik a dologhoz, hogy amikor elsőre megírtam ezt a kis dolgozatot, egy-két barátomnak odaadtam elolvasni, és mindenki azt mondta, hogy azért gondolkozzál el azon, hogy ez alapvetően marha komikus és mulatságos helyzet. Tényleg elgondolkodtam, és szándékosan fölerősítettem ezeket a színeket Fejes Endre és Fábry Sándor segítségével. Az ember oly gyarló és oly esendő, hogy ennyi rutin és ennyi tapasztalat után is elfogult a saját kis dolgozatával. Évek kellenek ahhoz, hogy ránézzek, és esetleg észrevegyem, hogy a szentségit, ezt jól elszúrtam. Most úgy érzem, nem spekuláltunk rosszul, amikor ezt a filmet ilyenre csináltuk.
– Tehát önkéntelenül lett ez a közös film ennyire egységes, mintha mind a hármuknak megadták volna, hogy körülbelül milyen tárgyat válasszanak?
M. K.: Jancsó is egy újsághírt vett alapul, amin együtt röhögtünk, hogy három fickó egy csajt elvisz egy lakásra, és kiderül, hogy a nő csak két fazonnal hajlandó lefeküdni, és a harmadik épp a lakástulajdonos, akit aztán a két haverja kidob az ablakon. Természetes, hogy Miklós ezt a saját világában és a saját speciális filmcsinálási módjával dolgozta fel. De látni még nem láttuk egymás filmjét. Sándor Páléra is nagyon kíváncsi vagyok, ő csak elmesélte, hogy mit akar csinálni.
Jancsó Miklós: Ez csak egy rövidfilm, szkeccs, de még ezek a 30 percnyi filmecskék sem olcsók, sőt. Gondolja el, 16 millióba kerül, pedig mi Kende Jánossal és a barátaimmal gyorsan dolgozunk. Ma már rettentő költséges a filmezés Magyarországon is, és mivel ilyen kis országban nem hozza be a beléfektetett összeget, reménytelen vállalkozás. Ezt a filmközgazdászok már régen kiszámolták, egy francia barátom szerint, aki egyébként a Canal Plus igazgatója, negyven milliós lakosság kell ahhoz, hogy kifizetődő lehessen a filmgyártás. Ha a mostaniakon kívül egyéb forrásokra nem számíthat a magyar film, akkor lassan nem lesz honnan összeszedni a pénzeket. Lehetetlen, hogy a különböző televíziókkal ne működjön együtt a magyar film. Ez az egyik alapkérdés, a másik a forgalmazás. Nagyon kevés magyar filmet forgalmaznak jól. Utoljára Bacsó Megint Tanújáé volt sikeres.
– Mit ért sikeres forgalmazáson? A megfelelő reklámozást?
J. M.: Azt is, de elsősorban a mozié a főszerep. A mozik nagy része a vidéki önkormányzatok vagy pedig külföldiek kezében van, s ezek szinte csak amerikai filmet játszanak. Olyan mozihálózatot kéne létrehozni, de ahhoz nagy pénzre volna szükség, amely nemcsak amerikai, hanem európai és magyar filmet is játszik.
– Ugye nem a budapesti helyzetre gondol?
J. M.: A pesti helyzet sem jó persze, de nem tudom pontosan megítélni, nem néztem utána, onnan van az értesülésem, amit mások mondanak. Van még egy lehetőség, nemzetközi forgalmazást teremteni ezeknek az európai, másfajta filmeknek, de ez is nagyon nehéz, mert végül is az amerikai mozi nem egyszerűen film, hanem olyan ipari vállalkozás, amelyik óriási hasznot hoz. Ilyen gyorsan megtérülő pénzbefektetés talán csak illegálisan van, tehát drogban, lány- meg fegyverkereskedelemben. Azt mondják, akik értenek hozzá, hogy Amerika egyik legerősebb gazdasági húzóágazata ma a film. Szóval mi ilyen helyzetben vagyunk, és ilyen körülmények között örülhetünk, hogy egyáltalán filmet csinálhatunk.
– Régebben, még az antivilágban Ön inkább a piacosodás szószólója volt. Változott-e a véleménye most, hogy így elszabadultak a dolgok?
J. M.: Nézze, én mindig azt mondtam, hogy a film igazában ipar, a termék pedig, a professzionális film, iparcikk. Máig is ezt vallom, bár itt olyasmi történt, amire az ember nem nagyon számított, mert az ember, úgy látszik, élete végéig naiv marad. Nem egyszerűen arról van szó ma, hogy a film mint iparcikk hogyan kerül piacra, hanem arról, hogy a piacot elfoglalták.
– A mozik felvásárlásával?
J. M.: Nem csak. Itt is az történt, ami általában az országban: a gátlástalan tőke megvette a piacot, használni fogja, amíg ez a piac él, aztán visszavonul, és annyi. Amit negyven év alatt ez az úgynevezett szocializmus fölhalmozott, azt néhány év alatt széthordták, zsebre tették, egyesekről név szerint is tudjuk, hogy kik, mit vettek és mennyiért. Ezek után nincs sok lehetőségünk. A szegénység iszonyatos méretet fog ölteni, és nem lesz vásárlóképes kereslet. Hát ez a helyzet, és nem tudom, ebben az ügyben mit mondhatnék még. A film számára a kiút valószínűleg a filmtörvény megszületése volna, amelyik védené a nemzeti terméket, de már a harmadik kormányunk nem tesz semmit, nem lévén elképzelése arról sem, hogy mi legyen a magyar kultúrával, és nem csak a kultúrával. Egyáltalán nincs jövőképük, ők is csak rosszakat lépnek. Akik nem tudják, hogy mi van az országban, azok ne menjenek politikusnak. Amiről beszélek most, igazában nem filmpolitika, de a filmcsinálás gazdasági hátterét és a filmeseket is érinti. Persze van egy másik része is a dolognak, hogy milyen filmeket kellene csinálni? Vajon tudunk-e olyan filmet csinálni, amelyet megnéz a közönség. Bacsó filmje ma, nem tudom, hány hét után, körülbelül 80 ezer nézőnél tart, ami óriási szám, bár Koltai Róbert filmje elérte a 200 ezres nézőszámot. 200 ezres nézőszámot ma már csak egy jó amerikai film ér el nálunk. Valószínűleg három dolgon múlik a magyar film sorsa, elsőként a belső, aztán a külső piac megteremtésén, amihez propaganda is járul, tehát be kell vezetni ezeket a filmeket. Mondják, hogy az amerikai filmek költségvetésében óriási százalék a reklám, talán a felét is elérheti egy film költségvetésének.
Megszoktuk a nagy átkosban, a Kádárék alatt, hogy bármit csinálhatunk, kifizetik akkor is, ha nem lesz közönsége a filmnek. A világban nem is kezdenek hozzá filmkészítéshez, amíg a terjesztésben nem egyeznek meg. Ezek az igazi professzionálisok. Persze saját pénzből vagy szponzorok pénzéből rengetegen csinálnak enélkül is filmet, de ezek általában dobozban maradnak, tehát be sem mutatják őket, hiába nagyon jó filmek is vannak köztük. És most nem az amerikai filmesek ellen beszélek, mert nagyszerűen tudnak filmet csinálni, de hát ez van...
– Olvastam, hogy sokan támadják azt a francia javaslatot, mely szerint nemhogy megtartani kellene a ’89-es kulturális kvótákat, hanem még szigorítani is. Az országok többsége azt vallja, hogy a kulturális termék nem krumpli, hogy kvótákat vessenek ki rá. Tehát az anyagi javak esetében elfogadják ugyanazt a protekcionizmust, amit az európai kultúra esetében a szabadpiac eszméjére hivatkozva elutasítanak.
J. M.: Az ember, amióta létezik, ilyen. Vannak az erősek, akik nem törődnek a másikkal, akinek a pénzét és munkáját lenyúlják, ahogy Pesten szokás mondani, és nem érdekli őket az, hogy a többiekkel mi lesz, és egyáltalán mi lesz a világgal. Elég, ha csak az ökológiai helyzetre gondolunk.
– Egyedül a franciáknak szívügye a nemzeti és európai kultúra?
J. M.: Igen, ők az egyetlenek, tudja jól, hogy ez régi hagyományuk, mindenkivel szembenállni, de különösen Amerikával. Nem engedik meg, hogy az üzleteknek vagy cégeknek angol nevük legyen, és a francia még elég nagy nemzet ahhoz, hogy ezt megtehesse. Mi meg kicsik vagyunk, erőtlenek, nekünk igazából egyetlen dolgot kéne megtanulni a szomszédainkkal és másokkal szemben: hogyan kell dialógust folytatni az emberekkel, hogyan lehet egymást emberi módon meggyőzni, bár ez a legnehezebb.
– Annyit sem követelhetnénk meg, hogy az amerikai érdekeltségű forgalmazók vagy tévécsatornák egy minimális százalékkal járuljanak hozzá a magyar filmgyártáshoz?
J. M.: Abban a pillanatban az egész világ, az amerikaiak fölzúdulnának, hogy itt belegyalogolnak a szabadságba. És a szabad piacra fognak hivatkozni, amit nem tud senki meghatározni, hogy mi az. Szerintem semmi más, ezt nem is én mondtam, hanem egy, már nagyon régóta külföldön élő hazánkfia, egy szociológus-közgazdász, akit Féltoronyi Bárdosnak hívnak, hogy a szabad piac semmi más, mint hogy az erős letiporja a gyöngébbet. Én tudom, mert éltem Amerikában is két évig, hogy a gyönge ott sem rúghat labdába, hiába a demokrácia meg a liberalizmus. Ez vár ránk is. De már megint másról beszélek, nem a filmről.
– Évek óta nem csinált játékfilmet, mégsem nagyon lehetett olyan hét, amikor nem dolgozott, mert vagy tanított, vagy dokumentumfilmezett, vagy koncertet és egyéb műsort rendezett. Kereste ezeket a lehetőségeket, vagy megtalálták?
J. M.: Hát megtaláltak. Böjte József barátom tankként szervezi ezeket, de majdnem mind ingyen vannak. Az ő cégét úgy hívják, hogy Kreatív Médiaműhely, de elhatározta, hogy nevet változtat, Karitatív Médiaműhelyre. A József Attila-esten is mindenki ingyen lépett fel a Nemzeti Sportcsarnokban, csak a technikusokat kellett fizetni. Most már itt tartunk, hogy csak azért dolgozik az ember, hogy ne lustuljon el szellemileg vagy fizikailag. Én igazából azért csinálom ezeket, hogy kondícióban tartsam magam. Ha majd egyszer...
– És van reménye nagyjátékfilmre?
J. M.: Borzasztó nehéz, van egy forgatókönyvem, amire ígértek húszmilliót, de az annyi, mintha nem adták volna, mert ehhez még jó néhány milliót kell szerezni, hogy meg lehessen kezdeni a forgatást.
– Külföldi támogatás?
J. M.: Vannak, akik tudnak szerezni, de én nem olyan fajta filmeket csinálok.
– Jancsó Miklós neve nem nyitja meg a pénztárcákat?
J. M.: Az én nevem inkább rosszul cseng, bármennyire ismerik is. Még esetleg producerek is azt mondják, hogy nagyszerű, amit csinálsz, de arra neked nem adok pénzt. Miután nem látta a filmet, nehéz róla beszélnem. Forgatókönyveink igazában a filmek készítésével együtt születtek. Talán a kezdeti időszakban kevésbé, de később mindig a kamerával írtuk a forgatókönyvet. Hernádi Gyula minden forgatáson jelen volt, és megbeszéltük a dolgokat. Ami kész forgatókönyvnek tűnik, például a Fényes szeleké, azt visszaírtuk a filmből. Mi még abba a generációba tartozunk, akik azt hitték, hogy a film lehet valami furcsa dolog is, önkifejeződés, néha egy picit művészet. Ma már azt hiszem, ez nemigen van így...
Az epizód végső címe A nagy agyhalál. Orbán Ottó egy verséből vettem, amely a film elején és a végén is elhangzik. A vers egyébként a Holmiban jelent meg, és Töredék a címe.
– Ezt a forgatókönyvet Hernádi Gyula írta? A szövegből ugyanis nemigen ismerni rá…
J. M.: Ezt véletlenül nem ő írta. Gyula betegeskedett, nekem pedig hirtelen kellett megcsinálnom, ezért is lett más a film, mint a könyv. Később odaadtam Gyulának, aki azt mondta, hogy na ne, nagyon lábszagú egy történet ez, mire én elkezdtem gondolkodni, és így lett egészen más a film, mint a forgatókönyv.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 989 átlag: 5.69 |
 |
|
