FesztiválPécsi filmünnepBalkáni szélKlacsán Csaba
Idén másodszor rendezték meg a pécsi nemzetközi filmfesztivált, amelyet elsősorban a kelet-európai fiatal filmesek bemutatkozóhelyének szánnak a szervezők.
„Minden történetnek kell hogy vége legyen?” Jancsó sápadtan, beesett szemekkel a halálos ágyán agonizál, fejét a császárokat megillető babérkoszorú díszíti. Mellette örököse, az egykedvű Mundruczó, kezében a késsel, mely megadhatja a kegyelemdöfést. Miki bácsi magára maradt immár. Hernádi Gyula és Halász Péter már nem lehetnek mellette. Mi mást tehetne hát - kínjában röhög. S körbeveszi magát fiatal rendezőkkel. Most épp Mundruczó és Fazekas vannak mellette, de voltak már mások is, s Jancsó is volt Kálmánchelyiéknél, Hajdunál, még a 78-as buszon is. A nagy atmoszférateremtő meglátott valamit ebben a nemzedékben, mely az elmúlt években új látásmódot hozott a magyar filmbe. Azt a fajta személyességet, amit utoljára a ’60-as évekbeli újhullám tudott. A 2. Pécsi Filmünnep nyitófilmje, a 85 éves Jancsó legújabb Kapa–Pepe-bohózata a régió fiatal rendezőinek szervezett mustra legfrissebb darabja.
A pécsi nemzeti filmszemlék nyomán létrehozott Filmünnep a regionalitásra épít, az új közép-kelet-európai filmesek bemutatkozási terepe. Noha a korszerű, egyedi tematika és színvonalas kísérőprogramok a jövőbe mutatnak, a térség közelmúltja még jelentősen befolyásolja a tartalmat. A tizennégy náció filmjeiből összeállított versenyprogram alapján nyilvánvaló, még nem minden résztvevő ország filmgyártása nevelte ki saját ezredeleji újhullámát. A legtöbb munkán erőteljesen érződik a még nem túl távoli háború vagy rendszerváltás hatása. A szatirikus hangnem mellett a nihil, a kilátástalanság és az elvágyódás az alapmotívumok.
A háború vége
A horvát film címe (Bocs a Kung Fu-ért) inkább sejtet bugyuta vígjátékot, mint balkáni drámát, de Ognejn Svilicic rendező nem a komédia felé indul, a kezdő képsoroktól nyilvánvaló, nem sok nevetésben lesz részünk. A délszláv háború véget ért, a győzelem és a veszteségekkel való szembesülés drámaian megerősítette a horvát nemzettudatot. Ebbe a légkörbe térnek haza a menekültek, köztük Mira, aki szíve alatt gyermekével, ám egyedülállóként érkezik haza szülőfalujába. Szigorú apja a szokások és elvárások rabja, nem engedheti, hogy szégyen érje a családot. Mindenkivel elhiteti, hogy lánya megözvegyült, fejébe veszi, hogy férjet is szerez lányának, s egy rokon (a kiszolgáltatottság sarcosa, a Kusturicánál és Dragojevicnél is megjelenő nyerészkedő) segítségével felvonultatja a jelölteket. Egytől-egyig a háborúba gyerekfejjel került, kényszeres és szorongó fiatalokat, akik közül Mira nem tud, s nem is akar választani. Gyermeke csonka családba születik tehát, de mivel szemmel láthatóan nem horvát apától származik, a lánytól elfordul a családja. A visszafogott történetmesélés és fakó képi világ érzékletesen mutatja ugyan a háború utáni állapotokat, az újrakezdés nehézségeit és a fiatalok kitörési vágyát az idősebbek szokásokhoz ragaszkodó, merev világából, azonban a film gyors és patetikus lezárása már nem illeszkedik a film által megteremtett atmoszférához.
A balkáni háború utáni kilátástalanságot és egy egész generáció – létbizonytalanságból fakadó – elvágyódását helyezi középpontba a szerb Radivoje Andric is (Ha felnövök, Kenguru leszek). Kenguru fiatal belgrádi futballkapus, aki bemutatkozhat az angol első ligában. Innen indult ő is, a többiek közül, csak neki bejött, nekik pedig nem. Karrierje halvány reménysugár egy olyan negyedben, ahol senki sem hisz már a változásban. A Jókedélyű hullák fekete humorral, ironikusan vázolja a háború utáni Boszniát. A több szálon futó cselekmény visszatérő helyszíne a proszektúra, ahol egyre több a hulla. A pusztító háború öröksége itt is jelen van a mindennapokban, a megsemmisült vonatközlekedést pótolva a síneken átalakított traktor szállítja az utasokat. Az autójából repülőt építő kisnyugdíjas és a Hollandiába készülő meleg pár képében itt is központi elem az elvágyódás, ami megjelenik a Sírugrókban is. Főszereplője, Pero ugyanis otthon, kazettás magnójával tanulja az angolt, de a gyászbeszédíró motivációját már nem fejti ki a rendező. Lakhelye, a kis szlovén falu, melynek lakói mintha valamely cseh filmből léptek volna át Jan Cvitkovichoz, eleinte teljesen hétköznapinak tűnik. Úgy válik mind groteszkebbé, ahogy körvonalazódik a főszereplő környezete, aki nem csak munkahelyén – a temetőben –, még otthonában is az elmúlással kénytelen foglalkozni (vagyis apja abszurd öngyilkossági kísérleteivel). A főhős napközben barátjával, Sukival – aki az autójába és Pero süketnéma húgába is szerelmes – filozofálgat két temetés között, este pedig az igaz szerelmet keresi. Úgy tűnik, sikerrel is jár kiszemeltjénél, ám egy balul elsült előjáték sötét titokra derít fényt, s az eddigi – Menzel-filmek hangulatát megidéző – bús komikum köddé válik. A rendező stílust tör; érthetetlen, az ő kis falujának komédiája miként válik tragédiává hirtelen. Míg Simon Tanaek operatőr lendületesen és precízen vált ki a színes kisreálból, és teremti meg a távolságtartó, zord atmoszférát, addig a rendező nem találja a pontos ívet, melynek mentén gond nélkül átvezethetné mindent túlbeszélő főszereplőjét a kétségbeesett némaságba. Aránytalanság és következetlenség jellemzi Radoslav Spassov második rendezését (Ellopott szemek) is, ami szintén a földrész puskaporos hordó metaforájára alapoz. A Balkánon nagy számban élnek muzulmánok, Bulgária lakosságának ma is mintegy 10%-a török. Spassov filmje a nemzetállamot építő Todor Zsivkov kisebbségellenes politikájának kiteljesedésekor, a bulgáriai törökökre irányuló genocídium és erőszakos névadások idején játszódik. Főszereplői egy fiatal muszlim tanítónő és a bolgár hadsereg egyik tagja, akik közt első látásra vonzalom ébred, de a katona (akaratlan) drámai tette megakadályozza kiteljesedését. Az asszony reményvesztett, elhagyni készül az országot családjával, de az utolsó pillanatban meghátrál. Visszatér falujába, és ott marad a katonával. Sajnos a társadalmi tabló és a két ember viszonya esetlegesen és kidolgozatlanul mosódik össze.
Az utolsó balkáni háború óta a volt jugoszláv tagköztársaságok fiatalabb rendezői még nem tudnak eltávolodni a háborútól s annak következményeitől. Idősebb kollégáik már jó másfél évtizede foglalkoznak a balkáni reménytelenség – a háború és a „tájkép csata után” – feldolgozásával, valamennyien elkészítették már saját „diagnózis-filmjüket”. Milko Mancsevszki már 1994-ben (Eső előtt) foglalkozott az etnikai-vallási konfliktusokkal, Kusturica pedig sajátosan taglalta a háború kitörését (Az élet egy csoda). Srdjan Dragojevic és Denis Tanovic szűk terekkel határolták a csatateret, előbbi egy alagúthoz (A szép falvak szépen égnek), utóbbi a lövészárokba (Senki földje) terelte az ellenálló feleket. Goran Paskaljevic 1998-as Lőporos hordója a hátország, Belgrád egyetlen éjszakáját vizsgálja, ahol „csak” szerbek találkoznak szerbekkel, mégis átsüt a balkán szomorú esszenciája, a Téli álomban már a háború utáni Szerbia s annak perifériára szorult lakosai foglalkoztatják. Az elmúlt évtizedben készült és az új alkotások közös nevezője a balkán reménytelensége és a háború lelkekben okozott üressége. Nem mintha nem lehetne és kellene eleget beszélni az ott folyó szörnyűségekről, hisz a puskaporos hordó mindig robbanni kész, s minden századára jut vérzivatar. Azonban ahogy a ’60-as évek derekán a jugoszláv újhullám eltávolodott a partizánfilmektől, talán úgy kellene a térség fiatal rendezőinek is lassan kiszabadulni a délszláv háború tematikai gettójából, máskülönben az ezredeleji dél-európai újhullám generációnyi időt is késhet.
Frissesség
A balkántól nyugatabbra is jelen van a kilátástalanság és az elvágyódás, de a hangsúly már a személyes sorsokon van. Martin Sulik új filmje (Napsütés földje) valódi szociodráma négy munkanélküli tragikus és komikus hétköznapjairól. Kisreál, mely a kisemberek gyötrődésein és örömein keresztül szól a kitartásról. A román Iszonyú viszonyok emberközelbe hozza két fiatal lány leszbikus szerelmén és egyikőjük bátyjához fűződő vérfertőző kapcsolatán alapuló háromszögét. Todor Giurgiu szereplőinek árnyalt játéka és néhol dogmás elbeszélésmódja természetesnek láttatja ezt. Kerülvén didaktikát és társadalomkritikát, csakis a mindenkit megillető szerelemről beszél. Ezeknek, mint a Pécsett részt vevő új magyar filmeknek is, már magánéleti drámák adják a közös halmazát. Nem véletlen, hogy a fesztiválon is ezek voltak a legnépszerűbb alkotások. Nem politizálnak nyíltan, függetlenek a jelen történelmi kontextusától, legtöbbjüknél nem is lehet meghatározni, mikor játszódik filmjük, a hangsúly az egyedin és a személyesen van. Ezt tükrözik a versenyen kívül bemutatott Fehér tenyér és a Taxidermia, valamint a versenyszekció fődíjasa, Kocsis Ágnes Friss levegője is. Annak a generációnak a filmjei, mellyel Jancsó oly gyakran összekacsint. Kocsis vizsgafilmje anya és lánya történetén keresztül szól az öregedés és a felnőtté válás, az elvágyódás és visszatérés problematikájáról. Viola egy aluljáró wc-jében dolgozik, magányos, társra vágyik; lánya, Angéla ruhatervezést tanul. Kettejük kommunikációja, csakúgy, mint életterük, légüres. Lassú és levegőtlen minden napjuk a panelban. Bár Angéla megpróbál kitörni, mégis visszatér, s kezdi megérteni, hogy az anyja nem akar mást, csak jól tenni a dolgát. A rendezőnő Kaurismäki világát idézi, melodrámáját a csendes erő tartja össze, Fillenz Ádám operatőr melegségre vágyó hősnőket helyez rideg környezetbe, távolságtartó kompozíciói összhangban vannak a visszafogott színészi játékkal és kontrasztot képeznek a film színes világával. A dramaturgia néhol fellazul, a súlyos némaság időnként túl hosszúra nyúlik, de az atmoszféra kétségtelenül erős.
A második pécsi filmünnep tematikai egyhangúsága feltehetően nem a válogatási elvekből, sokkal inkább a régió fiatal filmeseinek közös élményanyagából eredeztethető. Értékes és fontos összetartozás és közösség ez, ennek ellenére sajnálatos módon csak elvétve jutnak el filmjeink egymáshoz a régión belül. A Filmünnep ezen a „közel, mégis távol” helyzeten szeretne változtatni azzal, hogy a fiatal kelet-közép-európai filmeseknek nyújt bemutatkozási lehetőséget. És van-e jobb cél e feszültségeit ki nem beszélő régióban, mint hogy a szomszéd ne maradjon idegen?!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 877 átlag: 5.39 |
 |
|
