KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/május
KRÓNIKA
• Agora : Az Agora pályázat eredménye
• N. N.: Helyesbítés
• Györffy Miklós: Helyesbítés
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Visszfény Berlini jegyzetek
ANIMÁCIÓ
• Márton László: A kisgólem szétmállik ©vankmajer Faustja
• Turcsányi Sándor: Faust háza ©vankmajer Prágája
RETROSPEKTÍV
• Ardai Zoltán: Szerződés a ripaccsal Faust, 1926

• Simándi Júlia: Újra: vajúdás vagy haláltusa BBS
1895–1995
• Bikácsy Gergely: Az álarcos álomtrombita Hódolat Fantômasnak
• Kömlődi Ferenc: Az őrült szerelem költője Frank Borzage
HORROR
• Janisch Attila: Ki nyitotta ki az ajtót? The Shining (Ragyogás)

• Várkonyi Tibor: Elszabadult pokol Algéria filmje
TELEVÍZÓ
• Földényi F. László: A csábítás hétköznapjai Műholdas sikerek

• Macskássy Kati: A naturfilm véget ér John Halas (1912–1995)
• Turcsányi Sándor: Mit tehet a költő Ivan Csonkin és a többiek
KRITIKA
• Báron György: Álarc, halálarc Esti Kornél csodálatos utazása
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Álmaim asszonya
• Hegyi Gyula: A remény rabjai
• Ambrus Judit: Szenvedélyek viharában
• Barotányi Zoltán: Csillagkapu
• Nánay Bence: I. Q. – A szerelem relatív
• Tamás Amaryllis: Blue Sky – Kék ég
• Sneé Péter: Báránybőrben

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Műholdas sikerek

A csábítás hétköznapjai

Földényi F. László

Gottschalk-show, O. J. Simpson per, Beavis és Butt-Head-sorozat. Közös titkuk a normaszegés. Jegyzet a műholdtévék legnézettebb műsorairól.

Thomas Gottschalk. Azt hittük, már mindent tudunk róla. Az inge nyakméretétől a zoknija márkájáig, a santa monicai villájától a kutyája (Dicke) nyakörvéig. Végülis a saját showjában (RTL Late Night Show) ő az egyedüli főszereplő. Bárki legyen is a vendége, filmsztár, futballista, politikus, pénzember, arisztokrata, topmodell, kiöregedett prostituált vagy auschwitzi túlélő, a kamerák és reflektorok kereszttüzéből egyedül (az amúgy sem alacsony) Gottschalk magasodik ki. Megszólítja vendégeit, de közben egy kicsit át is néz a fejük fölött. Hamiskásan összekacsint a nézőivel, cinkos mosolyt vált a sötétben lapító ismeretlenekkel, s közben még a TV-készülék képernyője előtt ülő nézőknek is tartogat egy-két szemvillantást: a jelen nem lévőket is bevonja a személyes bűvkörébe. Sikerének ez az egyik oka: a rengeteg illúzió, amellyel nézőit megajándékozza. Igazi show-mester. Azt sem szégyelli, hogy időnként hátat fordítson a kameráknak. Hiszen még ekkor is találni benne valami csodálnivalót. Például azt, hogy íme, végre valaki, aki ennyire hajlandó gúnyt űzni a TV-ből és annak személyzetéből. S hogy meri önmagát nyújtani, a TV ellenében. Nem szégyelli a nyelvbotlásokat. Szemtelen, pimasz, kacér. Mint egy balettáncos: megszédíti a vendégeit, s állandóan a vendégjog megsértésének a határán jár. A rizikó a lételeme. Újra meg újra eljut egy pontra, ahol a néző mély levegőt vesz: vajon innen vissza tud-e táncolni botrány nélkül? Kár izgulni: mindig sikerül neki. De azért előre soha nem lehetünk biztos benne. Mint egy artistánál: hátha most véti el a szaltót! Aki ennyire kitárulkozik a nyilvánosság előtt, az előbb vagy utóbb védtelenné válik. Nem így Gottschalk. Ő még abból is erőt tud meríteni, amitől mások elvéreznének. A szabadság jelét is felfedezhetnénk ebben – s talán éppen a figurájából áradó szabadság illúziója teszi olyan népszerűvé. Végülis éppen azokat a viselkedési normákat szegi meg, amelyek áthágásáról a nézők is egyfolytában álmodoznak.

Egy idő után persze ez is unalmas lesz; a folytonos rizikó rutinossá válhat. Talán ezért vágott Gottschalk egy új kísérletbe. Talk-show-inak az utóbbi időben néha már az is része lesz, amiről nem esik (mert nem eshet) szó. Miket láthatunk? Például a színfalak mögötti világot – a kulisszák hátterét, a sminkeseket, az egyébként láthatatlan személyzetet; láthatjuk Gottschalkot, mielőtt kilépne a porondra; figyelhetjük a pillantását, amely ott hátul még feszült; nézhetjük a mit sem sejtő vendégeket, amint fel-le járkálnak az öltöző előtt, próbálgatva a belépést. S ráadásul még a titkos kamerák sem tétlenek: Gottschalk néha maga sem sejti, hogy már képernyőn van (valóban?); neki magának sincsen fogalma arról, hogy a meghívott vendég helyett annak ikertestvére jött el (tényleg?); s bár ő maga úgy tudja, hogy most három percig a reklámok mennek, a nézők mégis őt és vendégeit látják, a kameraláztól megkönnyebbülve (elhiggyem?)

A láthatatlan lesz látható. Nemcsak Gottschalk tárulkozik ki, hanem a TV is. A következő lépés már csak az lenne, hogy maga a TV-készülék is kifordul önmagából, s a képcső kerül kívülre, a képernyő meg belülre. A néző pedig talán legbelülre. Mert Gottschalk legújabb vállalkozása valami ilyesminek az előjele. A TV jóideig nyíltan volt agresszív: mindenáron le akarta hengerelni a nézőt. Ez sikerült; s most, hogy a lélekben immár félholt nézőt felélessze (hiszen eleven részvétele nélkül az ő napjai is meg lennének számolva), a médium önmagát kezdi látszólag lefokozni (lásd, milyen esendő vagyok!), visszaadva a néző önérzetét. Pontosabban annak látszatát. S ki ne menne lépre? Nem egyszerűen a bennfentesség érzése működik többé, hanem a médiummal szembeni látszólagos szabadság szédítő élvezete.

S az eredmény? Azt gyanítom, nem a szabadság, nem a bennfentesség, s főként nem a TV mechanizmusának, egy műsor elkészültének a megismerése. Hanem a magasabb „nézettségi kvóta”. Más szavakkal: az RTL pillanatnyi győzelme a SAT 1 fölött. Aminek a mindent mozgató, láthatatlan (s egyre gazdagabb) „bábosok” (Tandori) odafönn ugyancsak örülnek.

 

*

 

O. J. Simpson pere. A Newsweek szerint: „A történelem legnyilvánosabb gyilkossági tárgyalása”. Már a tavalyi letartóztatásának is 100 millió szemtanúja volt. A januárban kezdődő tárgyalást pedig a közvélemény-kutatók szerint az USA lakosságának 82 százaléka követi figyelemmel. A CNN jóvoltából pedig a földkerekség többi része sincsen kirekesztve. Azaz mindenki figyelemmel követheti azt, ami egyetlen ember legszemélyesebb ügye – a sorsának alakulása. Egy új, Európában egyelőre még tiltott műfaj született: Court-TV. A bíróság az inkvizíció sötét kamráit a múlt század derekától zárt (korlátozott) nyilvánossággal cserélte fel. Most parttalanná vált a nyilvánosság: immár mindenkinek köze van ahhoz, amihez pedig tulajdonképpen egyáltalán nincsen köze. Ami fölveti a kérdést, hogy nevezhető-e még egyáltalán bírósági tárgyalásnak ez a tárgyalás? Hiszen nincsenek például igazi tanúk: bárki, aki szóba jöhetne, hónapokkal korábban hatalmas pénzekért eladta a saját történetét a TV-nek, az újságoknak. Valóban egy gyanúsított ügyét védi még Shapiro ügyvéd, miközben egyik nap Clinton társaságában tűnik fel, másik nap meg Schwarzeneggerrel ebédel – minden esetben a kamerák előtt? Vádló-e Clark asszony, akinek mimikája, mozgása, beszédstílusa, egész megnyilvánulása egy Dallasból előlépett színésznőére emlékeztet? S bíró-e még Ito bíró, aki kezdetben még ki akarta tiltatni a TV társaságokat a tárgyalóteremből, de később hagyta magát meggyőzni: nemcsak belátta ennek képtelenségét, hanem saját maga állt kötélnek, s a KCBS-TV még ötrészes portréfilmet is készített róla. S végül: saját sorsa alakulását figyelheti-e Simpson, amikor a vádbeszéd során felhasznált térképeket, vázlatokat, helyszíni rajzokat a tárgyalóteremben ülve legfeljebb egy TV-készülék segítésével láthatja, mert azokat minden esetben a kamerák felé fordítják?

A Golf háború óta a TV jóvoltából a háborúk a pornográf képzeletet elégítik ki. Most, hogy a tárgyalóterem is peep show lett, az úgynevezett „igaz, a csakis igaz” is alá lett aknázva. A TV gondoskodott róla, hogy mindenki személyes ügyének érezhesse, hogy megtudja az igazságot – ám az eredmény az igazságnak nem egyszerűen a megkérdőjelezése, hanem eleve érvénytelenítése. Az „igazság” a TV reklámlogikájának lett kiszolgáltatva. Mert bármi legyen is az ítélet, Simpson bűnösségénél vagy ártatlanságánál fontosabb a nézői zsigerek jó működése, s annak biztosítása, hogy a TV-készülék folyamatos bámulását a néző ne kényszernek érezze, hanem azt higgye: ezúttal tétje is van a foglalatosságának. Hogy passzivitását aktivitásnak élje meg. Vagyis hogy jó érzéssel kapcsolja be a készüléket – pontosabban a pert közvetítő, azokért nem kis hasznot bezsebelő csatornák valamelyikét.

 

*

 

Beavis és Butt-Head. A kedvenceim. Az MTV igazi hősei. Estéről estére, a legjobb időpontban – utánuk van a CNN-en a Simpson-per aznapi összefoglalója, és akkor még Gottschalkra is át lehet kapcsolni. Őket nézve néha olyan gyanúm támad, hogy mérhetetlen cinizmusukkal és agresszivitásukkal valójában a gyöngédségüket akarják leplezni. Ahogyan például a TV előtt ücsörögve csak Butt-Head bámulja a képernyőt, mert Beavis egyfolytában a barátját nézi – igen, ez a csodálat a szeretet jele, s még azon sem lepődnék meg, ha fogdosni kezdené a társát. S Butt-Head sem közömbös Beavis iránt; ha belerúg, akkor ezt félszegségből is teszi, s ha egy-egy jó nő láttán orrát túrva hörögni kezd, akkor nem nehéz kihallani ebből a kamaszok közös orgiáinak a nyitányát. S ráadásul nincsenek szüleik – amitől kicsit olyanok, mint a TV-maci. Csakis egymásra számíthatnak. Szomorú gyerekkor.

Egyfolytában a TV-t nézik – pontosabban az MTV-t. Úgy tapadnak a képernyőre, mint ugyanabban a pillanatban sok száz millióan őrájuk. Rajzfilmfigurák – de amit néznek, az „valódi” klip. A rendelkezésükre álló félórában a valóságot a mesterséges alakok hívják életre. Vagy fordítva: amit valóságnak hiszünk (a klip), az lesz merőben fiktív, hiszen valósága egyedül azoknak van, akik nézik őket (a képregényhősök).

Az egyik epizódban kifosztanak egy pénzkiadó automatát (mert ha máshoz nem, hát a számítógéphez még ők is értenek). Azután hazamennek, bekapcsolják a TV-t, s böfögve-röfögve nézik, amint a rendőrségi kamerák mutatják őket pénzfelvétel közben, azután a rendőrök üldözőbe veszik őket, majd a saját lakásuk előtt megállnak. S végül TV-n nézik végig, ahogyan behatolnak hozzájuk, s még a letartóztatásuk láttán is elégedetten morognak. Mintha a még szökésben lévő Sipmson zsebtévén figyelte volna (mint millióan tették), hogyan követi egy helikopter az autóját, és hogyan tartóztatják le őt magát. Beaviséket is letartóztatják. Pontosabban: a kamerák önmaguk mozgását figyelik, s végül sajátmagukat ejtik foglyul. Egy vizuális Möbius-szalagként saját kelepcéjükbe esnek – nekünk pedig olyan érzésünk támad, hogy most, végre most, a TV is tetten érte magát: leleplezte önnön falánkságát – mégha ennek az is az ára, hogy ő maga mint médium eközben megerősödött és izmosabb lett.

 

*

 

Hol a TV? Kint-e vagy bent? Nincsen Kékszakáll, aki eldöntse. Csak egy sárga- meg egy barnahajú comics-figura, akik maguk sem tudják eldönteni, hogy élnek-e vagy sem. Mondhatnánk azt is, hogy tükröt tartanak a TV nézők elé: nézzétek, ti is ilyenek vagytok. Tanuljatok belőlünk. Változtassátok meg életeteket! (Beavis és Butt-Head, amint Rilkét olvas.) Ám ez olyannyira kézenfekvő, hogy ettől gyanús is. Es nehezen megválaszolható kérdéseket vet föl. Például hogy hol vannak a biztosan kijelölhető határok; hogy vajon hol ér véget a médium?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=863