Szovjet sci-fiMoszkva felett az égSchreiber András
A Szovjetunió csak az űrfölényért folytatott harcban fedezte fel magának igazán a science fictiont.
A sci-fi, ha úgy vesszük, az egyik legöregebb filmműfaj: 1902, azaz Georges Méliès Utazás a Holdba című trükkfilmjének bemutatása óta a közönség lenyűgözve tekint a gyöngyvásznon kitárulkozó univerzumra, és egyéb csodákra. A Szovjetunióban sajátos története van a sci-finek. A sztálinizmus évtizedei alatt ugyanis a kommunista rezsim eme zsánert éppoly bomlasztónak titulálta, mint az istenhitet és ha nem is tiltotta kifejezetten, nem is támogatta, legfeljebb csak tűrte, hogy egy-két film a szellemi súlytalanság állapotában leledzve elrugaszkodjon a szocialista realizmustól és egészen a csillagokig repítse a befogadókat.
Kezdetben vala...
Pedig a szovjetek már viszonylag korán, 1924-ben eljutottak a Marsra, és nem is akármilyen sikerrel. Az Alekszej Tolsztoj történetéből forgatott Aelita (Jakov Protazanov) kétségkívül a némafilmkorszak legjobb sci-fije a Metropolis mellett. A Mars futurista-konstruktivista díszletei az elkövetkező évtizedek dizájnereinek sorát inspirálták (példának okáért az 1936-os, Frederick Stephani rendezte Flash Gordon Mongo nevű bolygójának díszleteit mintha egy az egyben az Aelitából emelték volna át az alkotók), a marslakók királynőjének szuggesztív természete pedig valóságos Aelita-lázat indított a szovjet anyák körében: az egykori Szovjetunió területén még ma is szép számmal akadnak nyolcvanas Aeliták. Az első szovjet sci-fi nem hiába volt közönségsiker, elvégre nem csak fantasztikus, de a maga módján optimista történet is egyszerre: a marsbéli forradalom ugyan elbukik, de végül kiderül, hogy minden, ami a vörös bolygón történt álom csupán, és az élet a Földön mégis csodaszép. Márpedig ez feltétlenül megnyugtató egy olyan országban, amely épphogy túl van világháborún, forradalmon, intervención és polgárháborún.
1924 nem csak az Aelita bemutatásának, Lenin halálának is az éve. Bár Sztálin már korábban megszerezte az SZKP főtitkári posztját, innentől volt szabad igazán számára a pálya, és ennek a filmgyártásra vonatkoztatva is megvoltak a maga következményei. Az 1925-ös, Kulesov által rendezett Halálsugár, az őrült tudós kontra társadalom-mozik sorába tartozó film. Ezt már komolytalannak bélyegezte a párt-kritika és a következő „tudományos-fantazmagóriáig” (Kozmikus utazás) kereken tíz évet kellett várni. Az éppen csak megszületőben lévő szovjet sci-fit máris száműzték a moziból. A filmrajongó Sztálin személyesen ellenőrizte a filmgyártást, amely a kommunista kultúrpolitikában egyszerre szolgálta a „nép nevelését” és biztosította a tömegszórakoztatást. Ám az amúgy meglehetősen furcsa módon hollywoodi mintára épülő szovjet „pop-kultúrába” nem fért bele a sci-fi. A hivatalos álláspont szerint nem kellettek a légvárak. Légvárak?! A kisajátítás borzalmai, a vidék erőszakos kollektivizálása, a tömeges elhurcolások és a haláltáborok, az éhínség hullámai jelentették a harmincas évek mindennapjait. Ilyen körülmények között a sztálinista „kulturális forradalom” mozija (Volga,Volga; Ellenterv) volt az igazi fantazmagória, a tények elhallgatásától kezdve a vidék felvirágzásának és a nagyvárosi harmóniának hangoztatásán keresztül a szabadság új víziójáig. A Kozmikus utazás holdrakétái hiába viselték Sztálin és Vorosilov nevét, ennyi személyi kultusz csak ahhoz volt elegendő, hogy a legfőbb cenzor kipipálja a sci-fi rubrikát a következő évtizedek ötéves terveiben. Így aztán legközelebb akkor készült sci-fi a SZU-ban, amikor Hollywood az atom-pánikot és a hidegháborús ideológiát meglovagolva az ötvenes években a vászonra szabadította az űrbéli idegeneket (A dolog, U.S.A.-invázió). A Mars, vagyis a vörös bolygó, mint a SZU allegóriája, és az onnan érkező rosszindulatú idegenek igencsak csíphették a kulturális forradalmárok szemét. Nem is csoda, hogy az Ezüstpor (a film Abram Roomnak, Sztálin egyik udvari rendezőjének 1953-as munkája) világot fenyegető őrült tudósa ezúttal az Egyesült Államokban fejleszti ki atomfegyverét. Szemet szemért, radioaktív port marslakókért. A hidegháború a moziban is frontot nyitott.
Idegenek a moziban
Az amerikai hisztéria teljesen érthető. A Sztálin halálával az SZKP első titkárává (majd a minisztertanács elnökévé) lett Hruscsov időt és pénzt nem kímélve ezreket foglalkoztatott a szovjet űrprogram kidolgozásán, aminek meg is lett az eredménye: a Szovjetunió mintegy tíz évig – 1957, az első műhold fellövése (Szputnyik1) és 1967, a világűr békés felhasználásáról szóló amerikai-brit-szovjet egyezmény aláírásáig – tarolt a világűrben. A SZU kontra USA űrversenynek köszönhetően pedig a sci-fi soha nem látott fejlődésnek indult. Amíg az amerikai űrprogram mindig egy lépéssel a szovjetek mögött kullogott, Hollywood nem habozott. Ha a szovjetek fellőtték az első műholdat, akkor az álomgyár vérszívó marslakóval válaszolt (It! The Terror from Beyond Space), ha a SZU űrrakétája a Holdig is eljutott (1959), az amerikai mozikat ellepték a Mars rettenetes szárnyaspatkányai (The Angry Red Planet). És így tovább. (És akkor nem is szóltunk kubai rakétaválságról, az atomelrettentés politikájáról. Nem mellékesen pontosan az amerikai atomtámadások és a nukleáris katasztrófától való félelem szülötte Godzilla, lám a japánok is a mozit választották a kollektív rettegés levezetésére.)
Amíg Amerika (és az ötvenes évek többi paranoiamozi-gyártó országa, Olaszország, Anglia, Japán és Mexikó) rettegett, addig a szovjet sci-fit nem a félelem élesztette újjá. A műfaj létjogosultságát (az általános enyhülés mellett) az űrkutatásban elért eredmények indokolták. Túl nagy volt már a dicsőség ahhoz, hogy a vezetés megelégedjen a filmhíradókkal: az univerzum úttörői játékfilmhősöket érdemeltek. Ennek jegyében az 1959-es Szólít az ég (Alekszandr Kozir) már a Szputnyik-sikert volt hivatott megünnepelni. Az új sci-fi természetesen nem lehetett mentes a propagandától: a történet csúcspontjaként a hős szovjet asztronauták megmentik a bajba került amerikaiakat a Marson. Vagyis épphogy csak felszálltak a csillagok közé, a Szólít az ég űrhajósai máris megnyerték az űrversenyt. A film ezzel irányt mutatott a hatvanas évek korai darabjainak is: az amerikaiakkal szembeni fölény kihangsúlyozása eme űroperák elmaradhatatlan alkotóelemévé vált. A Pavel Klusancev rendezte Viharok bolygójának (1962) összevissza beszélő robotját sem véletlenül hívják Johnnak. Ez a folyamatosan a negyvenes évek tánczenéjét játszó robot maga az amerikai társadalomkritika, miszerint az amerikai nép sokat tud, de figyelmét a léha dolgok kötik le. A Viharok bolygója ráadásul rácáfol az USA-ban ezidőtájt olyannyira kedvelt invázió-mozikra: a gyilkos növényekkel és óriáshüllőkkel benépesített Vénusz legintelligensebb lénye ugyanis humanoid jellegű. Tehát ha léteznek is idegenek az űrben (a szörny-állatok nem számítanak, fő az ész), akkor éppen olyanok, mint mi, vagy legalábbis hasonlatosak hozzánk. Nincs mitől félni, csak önmagunktól -ami persze a legirtózatosabb, de erre a szovjet kozmonauták csak később jöttek rá, a hatvanas évek sci-fijében még nem volt helye a rettegésnek.
Sokkal inkább a látványnak. Az évtized science fiction filmjeinek közös vonása az amerikai mozit megszégyenítő képi világ. Ugyan az évi 80-100 szovjet film közül jó ha egy képviselte ezt a zsánert (míg a politikai földgömb ellentétes pólusán hódított a sci-fi: az álomgyár tucatjával ontotta magából a többnyire feledhető darabokat), az a maroknyi film kivételes alapossággal készült. Mintha az alkotók fejében még viszhangzott volna a sztálini „acélforgatókönyv” aranyszabálya: csak remekművek szülessenek. Ami a látványt illeti, valóban remekművek születtek. A SZU nemcsak az űrben, de a moziban is meg akarta mutatni technikai fölényét. Éppen ezért a sci-fi-felelős Leningrád Filmstúdió trükkmesterei bejáratosak voltak Bajkonurba. Klusancev például az Út a csillagokhoz című ismeretterjesztő film készítésekor a Vosztokon dolgozó Tyihonravovtól kapott technikai tanácsokat, így oldotta meg példának okáért a súlytalanság fényképezésének problémáját a kötélről belógatott űrhajós alulról történő felvételével. (A megoldás Kubricknak is megtetszhetett, mert a 2001– Űrodüsszeiában ő is ezt az eljárást alkalmazta.) Persze azt is hozzá kell tenni, hogy Bajkonurban meglehetősen sebtiben készültek az egyes űrcsodák, és a kapkodásban számos hiba is becsúszott az űrprogramba. A legenda szerint például nem két, hanem három Voszhod is volt, csak az egyiket kísérletezgetés közben elvesztették az űrben. Így lett két Voszhod-2. Akárhogy is, az erőfitogtatás olyan hatásosra sikeredett, hogy az életet megkönnyítő „vadonatúj” tárgyak (videótelefon, robotok, miniatűr-kompjuterek) makettjei, a bolygók élethű űrbeli képe felkeltette Hollywood figyelmét is. A hatvanas években divatba jött a kelet-európai (elsősorban szovjet és csehszlovák) science-fiction filmek amerikanizálása. A folyamat felettébb egyszerű volt: a hollywoodi producerek olcsón megvásárolták az eredeti filmeket, aztán megbíztak egy rendezőt, aki újravágta a filmet és új jeleneteket forgatott hozzá, figyelembe véve az amerikai közízlést. Így lett például a Szólít az égből 1963-ban óriásira dagadt nemiszervekre hasonlító földönkívüli lények háborúja (a Battle Beyond the Sun producere, Roger Corman nem elégedett meg a Szólít az ég kietlen univerzum-ábrázolásával és a filmen Thomas Colchart álnéven rendezőként dolgozó Francis Ford Coppolától szörnyeket követelt). A kelet-európai sci-fi tömeges újravágása után egyáltalán nem meglepő a nyolcvanas évek francia vígjátékának, vagy napjaink távol-keleti filmjeinek „kannibalizálása”. Hollywood a maga módján mindig is nyitott volt más nemzetek filmművészetére. Jelen esetben hidat emelt az amerikai és szovjet sci-fi közé, azzal hogy elvette illetve hozzáadta a „nyersanyaghoz” mindazt, amiben a két nemzet zsánerdarabjai különböznek: űreposz minusz kommunista propaganda plusz idegen-paranoia és szex, szól a képlet. Leningrád Stúdió menni Amerika.
Belső kozmosz
Ahogy a hatvanas években enyhült a politikai légkör az USA és a SZU között (a „forródrót”, azaz a két nagyhatalom közötti telexkapcsolat üzembe helyezése, a fegyverzetellenőrzési megállapodások és az atomsorompó-egyezmény), úgy laposodott el a szovjet sci-fi az évtized végére. Az Androméda-felhő (1968, Jevgenyij Szerstobitov) már híján van a kalandoknak és nélkülöz minden filozófiát, amit Ivan Jefremov műve magáénak tudhat. Az űr konkvisztádorai mosolygósak, elégedettek és túlsúlyosak. Ám a ballaszt kegyetlenül visszarántotta az elégedetteket a Földre: 1969. július 21-én az amerikai Apollo 11 űrhajó fedélzetéről Neil Armstrong a Holdra lépett. Méghozzá milyen hatásosan! A „városi legendák” szerint nem is volt holdraszállás, az egészet a sivatagban rögzítették. Ha ez igaz, akkor megint csak a szovjetektől jött az ötlet: az Út a csillagokba holdraszállós jelenetei meglehetősen sok hasonlóságot mutatnak Armstrong kis-nagy lépésével. Klusancev nem csak zseniális trükkszakértő, de látnok is lett volna? Manapság divat kételkedni. Járt-e az ember egyáltalán az űrben a hatvanas években? Vagy az űrverseny voltaképp a műtermek és különleges effektusok harca volt csupán? Mindannyiunknak fel kellene menni a Holdra, hogy megnyugodjunk. Mindenesetre a szovjetek előnye azon a nyári napon egyszeriben köddé vált. A sci-fi a SZU-ban – most már örök másodikként – új utakat keresett.
Ezek az utak a politikából vezethetők le. A SZU külpolitikáját ebben az időben kettősség jellemezte. Mivel a Henry Kissinger (Richard Nixon nemzetbiztonsági tanácsadója) fémjelezte „tárgyalások korszakában” az USA és Kína fokozatosan nyitott egymás felé, a Brezsnyev vezette SZU hatalompolitikailag befelé kezdett koncentrálni, miközben nyitott kifelé is. A „Brezsnyev-doktrína” fenntartotta a jogot a SZU-nak, hogy beavatkozzon a szövetséges országok belügyeibe, amivel a keleti blokk vezetője egyszerre törte le a függetlenedési törekvéseket, míg kifelé hirdette a „tábor” stabilitását. Az enyhülési politika nem volt más, mint kísérlet a kelet-nyugati konfliktus kezelésére és a status quo alapján történő együttműködésre.
A Brezsnyev-éra sci-fijére is jellemző a befelé fordulás, elég Tarkovszkij remekműveire (Solaris és Sztalker) gondolnunk. A Solarisra tartó Kelvin, vagy a Sztalker hősei a Zónában utazás közben befelé koncentrálnak, csak éppenséggel nem úgy, ahogy azt a hatalom teszi. A sci-fi számonkéri az önvizsgálatot a politikán. A Budimir Metalnyikov-féle Dr. Evans hallgatása (1973) a világpolitika sajátos kritikája: a békés Orania bolygó lakói a Földre látogatva nem látnak mást csak erőszakot, igazságtalanságot és önpusztítást. A Fiatalok az űrben (Richard Viktorov, 1975) utal a „brezsnyevi jóléti állam” ellentmondásaira: az Alpha bolygóra érkező tinédzserek felszabadítják a bolygón uralkodó robotok által katatón boldogságban tartott embereket. A szabadságnak ára van, az Alpha-lakók visszanyerik neurotikus természetüket. Mintha Viktorov megjósolta volna a rendszerváltó országok társadalmi hangulatát. Klusancevtől Viktorovig, ha a sci-fit a politikai mentén értelmezzük, a műfaj propagandából átlényegült kritikává. Az ellentétes póluson persze azért születtek olyan művek, mint a Csillagnyomozó (Mark Kovaljov, 1981) ahol a világűr rendőrei oroszok és a bűnözőknek egytől-egyig angolszász hangzású nevük van, elvégre ki kellett szolgálni a rezsim hidegháborús igényeit is. Afganisztán és a Carter-doktrína után mindkét nagyhatalom fegyverkezésbe kezdett. A Cartert követő Reagan politikáját a SZU-ellenes antikommunizmus jellemezte. Az SDI, vagyis a világűr-telepítésű rakétaelhárító rendszer programjával Reagan még a „csillagok háborúját” is felvázolta. Az SDI-paranoiát A halott ember levelei (Konsztantyin Lopusanszkij, 1986) nukleáris holokauszt-víziója dolgozta fel, a szovjet sci-finek nem maradt más hátra, mint interpretálni a világpolitika eseményeit, miközben Gorbacsov, a tanácstalan reformer figyelmét megosztotta peresztrojka és glasznoszty, START-egyezmény és INF-szerződés.
A hidegháborúnak vége lett, a keleti blokk összeomlott. Sztalker elvezette Kissingert a Zónába.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1568 átlag: 5.37 |
 |
|
