FilmszemleA kövek üzeneteJákob oszlopaBóna László
Szavak, motyogások, köszönések, búcsúzások, érkezések és távozások. Nincs különbség fontos és lényegtelen részlet között: Jancsó dokumentumsorozata a létezés mikrofilmje. Vannak rendezők, akik szeretnek szerepelni filmjeikben. Egy-egy kulcsfigura vagy észrevétlen epizódszereplő nevében valamilyen személyes üzenetet közvetítenek; vagy a filmben is rendezők, éppen azt a filmet rendezik, amit látunk. Ha a dokumentumfilmben a rendező szerepel, akkor többnyire csak kérdez, legfeljebb beszélget. Jancsó néha-néha megjelenik a zsidó emlékekről, maradványokról készült dokumentum-sorozatában. Nem rendez, nem kérdez, nem beszélget, mégis pontosan körülhatárolható szerepet játszik: létezik. És ennél lényegbevágóbb eseményt nem is lehet dokumentálni a világon. Erről szól az egész sorozat.
Az alkotók, a stáb, a kamera – mind látszanak, de nem azért; hogy leleplezzék a filmforgatás tényét, hanem hogy a valóság mibenlétére utaljanak. Az alkotó itt nem tényfeltáró kutató, megfigyelő, riporter, hanem együttélő. A kamera tárggyá teszi a valóságot – éppen ez alól kell felszabadulnia. És miben is tudná ezt leginkább megcselekedni, mint éppen a „tárgyszerű” dokumentumfilmben?
Ha az alkotó beleszervez valamit a valóságba, zenészeket hoz magával oda, akiket meglátogat, táncoló gyerekeket visz az üres, romos zsinagógába, éneklő zsidó gyerekekkel mászatja meg a Hősök tere szobrait, jeleneteket hoz létre – az ugyanúgy valóság, mint amikor a meglátogatott ott élők, vendégek, barátok bármelyike bármit csinál. Jancsó dokumentumfilmjének dramaturgiája a létezés megszakíthatatlanságából ered.
Nincs különbség fontos és lényegtelen részlet között, lényeges szó és fecsegés között, nincs érdekes és érdektelen dolog – a jelen folyamatos, fölösleges és lényeges áradása zajlik. Szavak, motyogások, köszönések, búcsúzások, érkezések, távozások. Alig van vágás a filmben (ahogy Jancsónál általában), ha van, akkor is inkább technikai oka van, a fényből a sötétbe kell menni. A vágatlanság is az élet folyamatosságát mutatja, s kamera úgy néz, ahogy egy ember. Ha nem figyel oda, akkor is mindent észlel, jelen van.
Létező hagyomány a magyar dokumentumfilm történetében úgy tárni fel a valóságot, hogy szerkezetével a film az élet megszakíthatatlan és ismétlődő jellegét árassza. Ember Judit Menedékjog című sorozatában ugyanazt a történelmi eseményt mesélik el az egykori résztvevők, egykori együttlévők, hogy hogyan látták, hogyan emlékeznek ugyanarra, minden apró részletében. Mesélik újra elölről és elölről ugyanazt, vég nélkül, különbözően. Minél több a részlet, a nézőpont, a szereplő, annál erősebb a kétség, hogy megragadható-e a valóság tényszerűen, annál inkább maga a beszélő személye és léte lesz a fontos. A tényfeltárásból így lesz egy másféle valóság, eltávozott és ittmaradt lelkek egymásba fonódó létezése. Valaki beszél, ma este ő mondja el ugyanazt, amit tegnap valaki más. A néző otthagyhatja, ha visszamegy, a beszélő jólismert helyen tart a történetben, a történet ekkor már nem tény többé, hanem mítosz.
Jancsónál is jönnek, mennek, imádkoznak, iszogatnak, kocsiba ülnek, kiszállnak, énekelnek – az élet mindenhol, mindenkor ugyanaz: mitikus. Az élet úgy zajlik a filmben, a tévében, ahogy otthon a valóságban, a film valósága háttér-valóság, bútorfilm, mint Eric Satie bútorzenéje. A film valósága olyan, mint a kádba folyó víz; készülő fürdő, akkor is lehet tudni, hol tart, ha nem vagyunk állandóan jelen, ha az ember nem figyeli. Ha Jancsó filmje közben a néző kimegy a szobából, eszik valamit, beszélget, majd visszamegy, újra odafigyel, akkor a filmen még mindig imádkoznak, iszogatnak, énekelnek. Mit is csinálnának, hiszen élnek? A valóság az valami olyan, aminek ez a lényege: van, folytatódik.
Ember Juditnak abban a filmjében, amit Nagy Imrének és társainak exhumálásán forgatott (Új magyar siralom), ugyanilyen az időszerkezet és a látásmód. A szöveg ott is háttér-beszélgetés, a látvány ott is tétova bámészkodó. A dokumentum értelmezése a végsőkig megy ezáltal: nem az exhumálás eseménye dokumentálódik, nem az élők viselkedése, nem a múlt tárul föl a napvilágra került csontok jelképében, hanem az ember puszta léte. Aki volt, az van, aki van, az olyan lesz, mint aki volt – mind egybetartozik, az élet egybefolyva árad szüntelen. Létünk, mint tárgy – ez a végső dokumentum.
Jancsó filmje folyamatosan a valóságos idő és a filmidő ütközésével és egybeesésével játszik. A kamera áll, az emberek mennek ki és be a képbe. A kamera a valóságos időt veszi, felmegy vágás nélkül három-négy emeletet a lépcsőn, de közben szüntelenül lelassít, aztán egy-egy képet kimerevít, mintha fénykép lenne. A szereplők állandóan fényképezik egymást, vagy azt fényképezi, amit éppen a film is dokumentál. Néha a kamera mozog, az élő szereplők pedig beállnak, mint egy fényképbe. A stáb meglátogat valakit, de nem beszélgetnek, csak filmezik, amint az illető hosszan, mozdulatlanul ül a tornácon, mint egy bábu, egy másik meg áll a háza előtt az idők végezetéig. Az élők egymást fényképezik a temetőben, a kamera meg a sírköveket filmezi, amiknél mozdulatlanabb és kevésbé filmszerű nem is lehet.
Mozgók és mozdulatlanok, tárgyak, és emberek, filmen élők és fényképek, emberek, kövek, élők és holtak – nincs különbség köztük. Az ember még él vagy már nem – egyformán itt van, létezik. A valóság egyetlen, mindent átfogó folyamatos létezés. Az, hogy mi múlt el, és mi maradt meg, nem lényeges. A határ élet és halál között elenyésző. Az élet örök fennállása a lényeg. Ez maga a létezés szentsége. És a dokumentumnak a hivatása a dokumentumfilmezés ezen hagyománya szerint nem a tényfeltárás, hanem az életben lévő szentség feltárása.
Jancsó dokumentumfilmjének hagyományába tartoznak a magyar filmtörténetben Bódy Gábor és Forgács Péter „privát történelem”-filmeji és Huszárik Zoltán néhány kisfilmje is, a Tisztelet az öregasszonyoknak és a A piacère (amelyben, azt hiszem, azonos temetőrészletek is vannak Jancsó filmjével). A Tisztelet az öregasszonyoknak végén egy öregasszony dokumentált halálát lehet látni, ami a végső tényben felmutatott szentség erejével ad választ a filmtörténet mindenkori esztétikai-etikai alapkérdésére, a halál tárggyá tételében rejlő istenkísértés, bűn vagy szabadság kérdésére. (Akárcsak Örkény István Rózsakiállítása, vagy Wim Wenders Villanás a víz felett című filmje.) A halál pillanata dokumentálható tény, de ez a tény a dokumentálástól veszti el tényszerűségét. Élet és halál – miként film és valóság – közt létezik határ, de ez a határ, miként a film, képes valósággá válni, átjárható, és ez az átjárhatóság maga a szentség.
A kövek üzenete Isten üzenete, mert Isten kőben lakik, a kőtáblák kinyilatkoztatásában, a felállított kövekben, oszlopokban, Jákob is oszlopot állított annak jeléül, hogy egy kőre hajtva a fejét, álmában Isten megnyilatkozott neki. (Genezis, 28:17) A nem látható, a lélek, a szellem, a teremtő erő a leginkább földi, legdurvább anyagi dologban lakik, a kőben.
Jancsó nem egyszerűen csak úgy tűnik fel a filmjében, hogy él, hogy létezik. Ha bármit is csinál, akkor mindig ugyanazt: valakit átölel, megérint, valakibe belekarol, mosolyog. Jancsó úgy van a filmen, hogy léte szeretetteli. A tényfeltárás mögött feltáruló szentség a szeretetteliség szentsége. Az, hogy élet–halál egybetartozik, hogy az elmúltak léteznek, a létezők elmúlnak – az jó. A kövek üzenete az, hogy a világ jó, mert a létezés folyamatosságában kinyilatkozó szentség ereje töretlen.
Mit keres ebben a zsidó emlékhelyekről készült dokumentumfilmben a kis fekete bárányát szorongató, azt eladásra kínáló, nevető, szomorú erdélyi parasztember, mit a vonatfütty, a leromlott házak sora, a tavaszi esőben lassítva kinyíló tarka esernyő, a zöldellő dombok fölött szálló sárkányrepülő? Nem szimbólumok, nem metaforák sorozata, hanem egy áradó érzés, életélmény jelei, üzenetei: a teremtés kegyelme lebeg a világ felett.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 947 átlag: 5.42 |
 |
|
