FilmszemleA zsűrielnök jegyzeteiPárbeszéd a közönséggelKovács András
Ez a dialógus a hatvanas években sem csak politikapótló párbeszéd volt. A megszólítás kényszere változatlan. Senki se irigyelt, amikor elvállaltam a zsűrielnökséget. Borús előjelek: évtizedek óta a legkevesebb játékfilm, ezek közül alig egy-kettő jut el nemzetközi fesztiválra, maguk a szervezők is fapadosnak nevezik az idei szemlét, ami persze átsugárzik a filmekre is. Mit lehetett itt várni? A vetítések nem okoztak felhőtlen örömet, nem oszlatták el az aggodalmakat, de a temetői hangulat nem igazolódott, életjeleket, sőt az életrevalóság jeleit láttuk. Igaz, dramaturgiai balfogások gyakran rontották le a hatást. Műhelymunkával sok mindenen lehetett volna segíteni. Persze egy halva született ötletből a legjobb műhely se csinál remekművet; ilyenkor egyet tehet, lebeszéli a szerzőt rögeszméjéről. Remekmű különben is vagy létrejön vagy sem, műhellyel, vagy anélkül, ehhez a tehetségen kívül annyi minden kell, legfőképpen szerencse. És mi legyen a műhelyben a zsenivel, aki amúgy is bírálhatatlan, hiszen ő hozza a törvényt. Szerencsére Czeizel dr. kutatásaiból megtudtuk, Magyarországon párezer, vagy tízezer nagy tehetség mellett egyetlen zseni létezik, és nem biztos, hogy a filmszakmában dolgozik. Így hát a zsenitiprás veszélyét könnyű elkerülni.
Huszárik Zoltán eredeti tehetség volt, a Szindbád szuverén alkotás. Amikor levetítettük a hajdanvolt I. stúdióban, elég kemény megjegyzések hangzottak el, a film csak részleteiben hatott, az anyagban lévő drámaiságot a szerkesztés lazasága kioltotta, sok volt a fölösleges hossz. Huszárik visszament a vágószobába és tovább dolgozott a Szindbádon. Az eredmény ismert. Egy saját példa: a Nehéz emberek forgatása idején kétségeim támadtak, érdekelni fog-e egyáltalán valakit ez a sok egymásra vágott riportalany. Összeállítottam egy 10-15 perces fejezetet, és levetítettem a stúdióban. A reagálás megnyugtatott, megérintették a kollégákat a látottak, úgy reagáltak, ahogy később a közönség. Sokkal magabiztosabban forgattam tovább. Egymás filmjeit is a magunkénak éreztük, ha kellett, meg is védtük. Meg merem kockáztatni, ez a műhely többet hozott ki többünkből, mint amennyire egyedül képesek lettünk volna. Nem is konkrét tanácsokra gondolok, hanem a légkörre, az állandó kontaktusra egymással, a műhely fészekmelegére, amely körülvett, biztatott, elismert.
Műhelymunka a produceri filmgyártásban is van, aki a pénzt adja vagy összeszedi, az igyekszik mindent mozgósítani az anyagi siker érdekében. A mi esetünkben a műhelyeket elsősorban erkölcsi motivációk működtették. Ezek az idők során elhalványodtak, a szakma atomjaira bomlott, a műhelymunka új, valószínűleg anyagi motivációi nem alakultak ki, és ma a teljesítmények kisebbek, mint amekkorára különben képesek volnánk. Itt is kereshetőek annak okai, hogy nem tudunk hatásosabb filmeket csinálni.
Ami a közönség-kapcsolatunkat illeti, valószínű, hogy ennél tragikusabb a moziban már nem lehet. Nem ismerek példát, hogy egy nemzeti filmgyártás a hazai közönségnek mindössze 1–2%-ához jusson el a moziban. Nem hiszem, hogy ebbe belenyugodhatunk. Nem vitákban, hanem a szerzők íróasztalán, a műhelyekben fog eldőlni, hogy a magyar film a közönségfilm vagy az elitfilm irányába fog elmozdulni, vagy megkísérli megtartani a sokszólamúságot. A magyar film nagykorúságának elérése a hatvanas évek közepe óta küszködik ezzel a dilemmával. A pécsi szemlét is azért hoztuk létre, mert elégedetlenek voltunk azzal, hogy a Jókai adaptációk milliós nézőszámával szemben a szakma által jónak tartott filmeket, például a harminc év előtti szemlén díjazott Húsz órát, az Így jöttemet, Álmodozások korát, vagy a Nehéz embereket csak százezrek látták. Jóleső kivétel volt a szemlén ugyancsak díjazott Tizedes milliós nézőszáma. Ez a dialógus a hatvanas években sem csak politikapótló párbeszéd volt, a filmek java általános érvényű, az emberi sors örök kérdéseiről is beszéltek, filozófiai kérdéseket is körüljártak a maguk módján. Így például nagy hangsúlyt kaptak a filmekben az egyéni felelősség dilemmái egy olyan környezetben, amelyet uralt a dogmatikusan felfogott társadalmi meghatározottság. Ilyen, a napi politikán túlmutató, a történelmi fehér foltok feltérképezése, tabuinak megkérdőjelezése, a hatalom mechanizmusának elemzése. Ez a dialógus – miután a várt reformok elakadtak és magában a társadalomban is megszűnt a dialógus, monológok vették át a helyét – sokkal korábban meggyöngült, mint hogy a rendszerváltás körüli idők pluralizmusa, nyilvánossága fölöslegessé tette volna a művészetek politikapótló szerepét.
Ha újra dialógusba akarunk kerülni a közönséggel, nekünk kell újra megszólítani a nézőt, és egészen más hangon, mint azt akkoriban tettük. De a megszólítás kényszere változatlan. És az nem a nézőtéren kezdődik, hanem az ötlet megszületésénél, a téma kialakításánál, a Brecht emlegette „cselek” megválogatásánál. Valahai tanárunk, Nádasdy Kálmán leggyakrabban használt fogalma a „hatáselemzés” volt, ami nem csoda egy operarendező esetében, alig van „hatásvadászóbb” műfaj az operánál.
Aki hatni akar, az közönséget akar. Hogyha Horváth János azt mondhatta az irodalomról, hogy az az író és olvasó szellemi viszonya a művek közvetítésével, mennyivel inkább érvényes ez a filmművészetre. Nem hiszem, hogy az a körülmény, hogy ma már a filmet is elsősorban egyénileg „fogyasztják”, akár az irodalmat, változtatna ezen. A tévék, kábelhálózatok, videókölcsönzők legkeresettebb műsorai ma is a mozifilmek. Nem változtak meg gyökeresen a nézői igények, legföljebb kiszélesítették a „fogyaszthatóság” határait a líraibb, epikusabb, személyesebb kifejezés irányába, amelynek élvezetét a moziban zavarja a közönség fészkelődése, esetleg idétlenkedése. Hiszen a nézőtéren, mint minden tömegben, összeütközésekre vágynak (az utcán ki figyel két barátságosan beszélgető emberre, de ha megemelik a hangjukat, azonnal köréjük gyűlnek). A mozinak valószínűleg mindig megmarad ez a vásári jellege, talán nem is baj, ezt érzékeltette remekül Szirtes András eredeti, egyszemélyes mozijában, élveztük, hogy gyerekek vagyunk és bámulunk a csodán, hogy mozognak a vásznon. Ha ezt filmen is meg tudja valósítani, nagy ajándékot ad a mozikedvelőknek. Ugyanezt éreztem az ős-Aranyember vetítésén, ezt a rácsodálkozást. Azt hiszem, hogy az amerikaiak hogy nem vesztették el nézőiket – az egyetlen ország a fejlett világban, ahol nem csökkent a nézőszám –, azt a gyermeki kíváncsiság iránti figyelemnek köszönhetik (kár, hogy gyakran visszaélnek ezzel, és infantilizálják közönségüket). Amikor Nádasdytól a hatáselemzésről hallottunk, gyanakodtunk, idegenkedtünk a régi magyar kommerszfilm hatásmechanizmusától, bennünk volt a némileg romantikus felfogás a meg nem értett művészről, aki mindenkivel szemben vállalja a maga igazát. Idegenkedtünk bizonyos műfajoktól, és meglepett, hogy tanárunknak van jó szava a János Vitéz zeneszerzőjéről, Kacsóh Pongrácról, vagy a századelő sanzonjairól. Ha lemondanánk a mozinézőről, lemondanánk a tévé- és videónézőről is, és ez ma, amikor a kép uralja a közlést, azt jelentené, hogy átadjuk a terepet a külföldnek, pontosabban az amerikaiaknak. Kulturális, sőt emberi kérdés az identitászavar elkerülése; akik már jobban el tudnak igazodni San Francisco utcáin, vagy akár Dallasban, mint itthon, akik állandó hiányérzetben élnek, nyomorultnak érzik magukat, hogy nem mehetnek oda, álmaik földjére. A saját kultúra, benne a magyar film otthonosságtudatot adhat, és ezt megteheti minden műfajban a tragédiától a burleszkig. Most már nem a politikát pótolva, a napi politikába beleavatkozva segíthet a film (ezt, ha akarná, se tudná megtenni), hanem a maga eszközeivel, azzal a varázserővel élve, amit a mozgókép csodája ma is gyakorol ránk.
Véletlennek látszik, de talán nem az, hogy amikor a dialógus a minimumra csökkent, néhányan azok közül, akik a hatvanas években ennek a közönséggel való párbeszédnek a kialakítói voltunk, (Bacsó Péter, Makk Károly, Jancsó Miklós és jómagam) éppen a szemle idején műhelyt alapítottunk – a kornak megfelelően Kft-t az egyik forgalmazóval, a Moképpel közösen –, amely megkísérli újra felvenni a párbeszéd fonalát. Az Új Dialóg elnevezés utal erre a nagy hiányra. A másik célja a vállalkozásnak a műhelymunka. Mi, akik annak idején a stúdiók létrehozásának, majd felszámolásuk után az újraindításuknak radikális hívei voltunk (Bíró Yvettet húsz évvel ezelőtt éppen a mi Filmkultúrában közölni szándékozott nyilatkozatunk miatt váltották le a lap éléről), talán át tudunk adni némely tapasztalatot, vagy ki tudunk alakítani olyan módszereket, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy a filmek főrésze ne befejezetlenül, a kelleténél hosszabban, dramaturgiailag kuszán, rosszul vagy sehogyan se szerkesztve kerüljenek a moziba. Hogy milyen műhely a jó, arról most már nem vitatkozni kellene, hanem kipróbálni a gyakorlatban, hogy a megváltozott viszonyok milyen új formákat követelnek. Igazán nyerni a közönség fog. Már a stúdió első megbeszélésén nem kerülhettük el, hogy szóba ne hozzuk Bacsónak, rövidítse meg, szerkessze át a filmjét, talán a kedvező nézőszámok ellenére se felesleges (a Megint Tanúnak eddig több nézője van, mint a tavaly bemutatott új magyar filmeknek összesen volt), hiszen egy filmet – ha sikeres – éveken át műsoron tartanak. Örömmel mondhatom, ez a kritikus hang eddig nem robbantotta fel az Új Dialógot.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 939 átlag: 5.44 |
 |
|
