Az idei moszkvai filmfesztivál kiemelkedő eseménye volt Szergej Mihajlovics Eizenstein – egykori alkotótársa, Grigorlj Alekszandrov vezetésével rekonstruált – Que viva México! című filmjének bemutatója. Az 1930 novembere és 1931 decembere között Mexikóban felvett, csaknem 60 000 méter filmanyag nemrégiben került a rendező hazájába, a Szovjetunióba. A különböző nyugati verziók után a moszkvai fesztiválon vetített film az első olyan változat, amelyet Eizenstein töredékben, befejezetlenül maradt művéből szovjet alkotók állítottak össze. A Que viva México! című filmről az Eizenstein-archívumban a következő feljegyzés olvasható:
*
A film témája: a mexikói indiánok példáján bemutatni, hogyan igázták le a gyarmatosítók és a katolikus egyház (adott esetben Spanyolország) a primitív népeket. Ennek megfelelően a film három anyagcsoportra oszlik: 1. a gyarmatosítás előtti trópusi, természeti életmód, 2. a gazdaság új birtoklójának beiktatása karddal és kereszttel, az indiánok leigázása, 3. a szabad népek kizsákmányolása a feudalizmus és az egyház egyesült apparátusával. Mexikó azért figyelemre méltó, mert napjainkban is egymás mellett találhatók a fejlődés különböző korszakait jellemző létformák és társadalmi viszonyok. Ily módon a történelmi korszakváltásokat könnyűszerrel helyettesíteni lehetett a megfelelő földrajzi helyek bejárásával. Amikor történelmi korokat akartunk idézni, nem kellett újjáteremteni a kort, el kellett utaznunk Mexikónak arra a részére, ahol ezek a formák fennmaradtak; ott vettük fel a szükséges epizódokat.
*
Grigorij Alekszandrov szerint a film tervezésében, forgatásánál, s elképzelt, de végül soha be nem következett végleges megformálásában ihlető szerepet játszott a Halottak Napjának sajátos mexikói rítusa, a cavalerák, a halálfejek karneválja, amely mély benyomást gyakorolt a rendezőre.
Eizenstein a következeket írta erről:
*
Mivel az első lökést a mexikói úthoz éppen a Halottak Napja adta, nem csoda, hogy az utolsó szó – a film befejezése – képi megformálását ugyancsak a Halottak Napja inspirálta. Annál is inkább, mert az élet és a halál témája nagyszerűen megmutatkozik az élő arc és a koponya játékában, s ez visszatérő, alapvető, vezérlő témája a filmnek.
Az élet, a halál és a halhatatlanság témája.
A forradalom szülte új elképzelések kohójában, amelyek a régi elgondolások és hiedelmek világát könyörtelenül elsöpörni hivatottak, új eszmék jöttek létre a halál felett aratott győzelemről, a halálfélelem leküzdéséről, a halhatatlanságról is.
Biológiailag halandók vagyunk.
És halhatatlanok csakis társadalmi tevékenységünkben, csak azzal a csekélységgel, hogy a szociális haladás stafétabotjával, amelyet átveszünk a letűnő nemzedéktől, személyesen is pályát futunk, a következő nemzedék felé.
Ez ma majdhogynem könyvízű és közhelyszerű igazság.
De voltak valaha népek, amelyek elsőül dolgozták ki a formulát: kétszer kettő – négy. Sok évszázaddal később, a relativitás százada olyan és annyiféle választ adott az ugyanilyen egyszerű feladatokra, amennyi csak jólesik.
És ez volt az új, a döntő lépés az atomszázad felé.
A mi eszményünk a forradalmi harcról, az igazi szabadság nevében leélt forradalmi életről egészen másnak bizonyult, mint az, amelyikkel a szövetségesek, zászlaikra tűzve, hadonásztak.
És a mi halhatatlanság-fogalmunk újra meg újra nyomatékosan úgy fogalmazódott meg, mint: halhatatlanság a szabadság forradalmi eszményéért vívott harcban.
A könyvízű és közhelyszerű igazság sokak, egész nemzedékünk számára – ismétlem – az élet és a valóság újfajta tudatosításának kezdete volt.
Ezért aztán – gyakran megesik az ilyesmi – a film kialakulásának folyamatában, ami nemcsak a tényeket tükrözi vissza, de a folyamatok dinamikáját is megismétli, a hatalmas és nagyszerű utat az új élet, az új eszmék és gondolatok felé – éppenséggel ez a gondolat, nem formulaként, hanem élő, ragyogó képként, ez lépett elő főtémává, ez a téma született abból a végtelen káoszból, amelyet azoknak az epizódoknak és tényeknek, szertartásoknak és szokásoknak, anekdotáknak és helyzeteknek összefonódása jellemez, melyekben az élet és a halál rohanása, útjaik kereszteződése a csak Mexikóra jellemző színekben tündököl,
hol az életet megtipró halál tragikus képeiben,
hol azokban a pompás képekben, melyekben az élet diadalmaskodik a halál felett,
hol a biológiailag véges lassú haldoklásában.
hol pedig a ma elpusztultnak áldozati véréből kisarjadó jövő virágtengelyén fakadó társadalmilag örökkévalónak a végtelenségében.
Az élet és a halál játéka, a vetélkedésük.
A hajdani aztékok és mayák halálkultuszával, mozdulatlan örökkévalóságú kövek között kezdődik a film,
hogy azzal a fölényes „vaciladá”-val, a mexikói iróniának azzal a sajátos formájával fejeződhessék be, amely a maga szarkazmusával képes még a halál alakján is végigcsapkodni, a belőle születő életforrások nevében.
Itt vonul a haciendado lova patájával agyontaposott peón, a katolikus szerzetes, aki istenkáromló önsanyargatással, aszkézissel próbálja megszentségteleníteni a trópusi élet pompás ünnepét, a bika, mely a Szent Szűz tiszteletére hullatja vérét az arénában, és a testvérgyilkos belviszályoktól szétszabdalt ország, mely felett a Vatikán sugallta ujjongó kiáltás süvít: Viva Cristo Rey!, holott itt egyetlen kiáltás jogos: Viva el Hombre Rey!
Nem Krisztus-királynak, hanem az ember-királynak jár ki az éljen.
És mindez összefut a fináléban, a fináléban, a Halottak Napjának ironikus görbe tükrében, amely a prológus vademberei által tisztelt örök halál rémét ostorozza.
Ezek már nem az aztékok és mayák márvány- vagy gránitkoponyái, nem az istenek anyjának koponyanyakláncos rémképe, ez már nem Chichén Itza oltára, ahol a kövek halott fejeket formáznak,–nem!
Itt a papírmaszkos halál a gyászindulót felváltó rumba ritmusára ugrál körhinták, bódék, kirakodóvásárok között, a nagy és kis városok, a hatalmas települések és a miniatűr falvak terein.
De az igazi, „pozitív” hősök csoportjába, akik a film elején az élet igenlői voltak, álarcosok szivárognak be, azoknak a jelmezébe öltözöttek, akik a film folyamán az erőszak, az élet leigázása, a halál megtestesítői voltak.
Az ifjú haciendado jelmezében, aki a lovával tapostatta a frissen felszántott földbe a peónokat, a földbirtokos lányának selyemruhájában és kalapjában, keményített ingmellükön, csillagokkal és szalagokkal ékesített frakkukon és cilinderükön kacag a papírmasé maszka-világ.
Nem Saint-Sae’ns Donse macabre-ja vagy Holbein Haláltánca inspirálta ezt a karnevált.
Ez a mexikói folklórból nőtt ki, az e napon az árusok asztalait körülülő sisakos, cilinderes, sapkás, sombreros, matadorkalapos, püspöki süveges koponyák tömegéből. Abból az ünnepből, melyet Mexikó legnépibb művészének, José Guadalupe Posadának a lapjairól „Calaveras”-nak ismerünk.
Az újságok és a speciális Halottak Napja-i üdvözlőlapok tele vannak ilyen témájú rajzokkal.
Mindenkit halottnak tekintenek.
De míg az igazi halál csak jót enged szólni a halottról, a karneváli halál minden elhunytról kemény, könyörtelen, gyilkos, az életben viselt álarcot lerántó epigrammát követel.
És lám, az én filmbeli karneválom forgatagában a peón, a gépész, a sofőr és a bányász után a táncoló haciendado és a szép lány, a nagyasszony, a tábornok és a püspök is vidám mozdulattal leveszi az álarcát.
Hogy mi van az álarcok alatt?
Az előbbieknél – életvidám, bronzszínű, nevető arcok, a többi letépett maszk alatt – egy és ugyanazon kép
De nem arc, hanem sárga, csontos... igazi koponya.
Azoknak, akik elöl haladtak, akikkel az alkotás és az élet érkezett a halál papírmaszkja alatt – eleven arcuk van.
Emezeknél, a halál hordozóinál a vicsorgó papírszáj csak a még borzalmasabbat, az igazi halál, a valódi koponya vicsorgását rejti.
A történelem által halálra ítéltek vállukon hordozzák a halál emblémáját.
És mintha a váll-lapokkal ékesített egyenruhába, csillagos frakkba, kereszttel díszített szerpapi ing foszlányaiba beburkolt hullák arca azoknak rikoltaná oda, akik ezekben a jelmezekben követték el tetteiket a filmen, a rettenetes szavakat, amelyeket a keresztút feszületének lábazatán, a koponya felett olvashat az arra járó:
„Olyan voltam, mint te, olyan leszel, mint én”.
– Erre járó!
Meg se kíséreld felfedezni az itt elmondottakat az avatatlan kézzel összeragasztott, a nem általam vágott variációkban, melyet a csodálatos Mexikóban felvett filmemből készítettek!
Az ostoba vágásokkal, az anyag szétszórásával, áruba bocsátásával megsemmisült az elképzelés, megbomlott az egységes egész, sok-sok hónapon át végzett munkánkat értelmetlenné tették.
Most már néha azt gondolom: vajon az itteni vandálok, az amerikai filmkufárok álarca alatt nem a bosszúálló mexikói halálistennő rejtezik-e, akivel talán túlságosan tiszteletlenül bántam?
1945–46.
