Megegyeznek abban is – s ez természetesen elsősorban a harci játékokra és a küzdősportokra igaz –, hogy e modellek leglényegéhez tartoznak azok az egyezményes és kölcsönösen tiszteletben tartandó szabályok, melyek szerint tilos az ellenfélnek mint valóságos másik embernek reális fizikai vagy pszichikai kárt okozni.

Ezt az alaphelyzetet lényegbe vágóan változtatták meg azok az új „modern” harci játékok, amelyeknek kifejlődéséhez és – mára már – világméretű elterjedtségéhez a szükséges föltételek tömeges méretekben a hatvanas évektől, a modern mikroelektronikán alapuló játékok olcsó tömegcikké válásával teremtődtek meg.

A fiatalokat annak idején magukkal ragadó, az idősebbeket zajosságuk, szemérmetlen giccsességük, ízlésromboló, ripők effektusaik, mértéktelen pénzelnyelő képességeik révén annál inkább bosszantó „félkarú rablók” igazából még nem tartoztak ide. Igaz, föltűnést keltettek, mivel elsődlegesen éppen a nyilvános helyeken terjedtek el, ám a konzervatívabb hajlamú idősebb korosztály minden ellenérzése ellenére még valóban a hagyományos értelemben vett játékok voltak. Elektronizált látszat-modernség és hangosság mellett reprodukáltak kisebb-nagyobb részletmódosításokkal nagy múltú hagyományos játékokat (biliárd, bizonyos géprészek fizikai erőt, ügyességet, jó reflexeket igénylő mozgatása stb.). Azonban mutatósnak tűnő újszerűségük ellenére, a „terepasztal” (a játék voltaképpeni tere) bennük egyfajta univerzum-modellként szerepelt. A rajta elhelyezett, szélei által behatárolt területre fölvitt „akadályokról”, „bukkanókról”, „kelepcékről”, „zsákutcákról” normális játékosnak véletlenül sem jutott eszébe, hogy azokat többre tartsa egyezményes jelzéseknél.

Minőségileg mást képviselnek azok a nyugaton a hetvenes, nálunk a nyolcvanas évektől elterjedt, és tömeges méretekben ma hódító játékok, amelyek alapja a számítógépes szoftverek általánossá válása. Látszatra nincs nagy különbség az előbbiek és ezek között. Mégis, potenciális lélektani hatásaikat tekintve mélységes szakadék választja el őket. Ez utóbbiak voltaképpen nem igazán játékok, hanem – valóság-szimulátorok. És ezáltal mérhetetlen pszichés és morális rombolás lehetőségeit hordozzák magukban. Elsősorban használóik és rajongóik legmeghatározóbb tömegeire, a gyerekekre nézve.

Az e valóság-szimulátorok „társaságában” felnövekedők önkéntelenül elveszítik a képességüket arra, hogy szabatos különbséget tegyenek nem csupán helyzetükben, hanem a valóságban is egyezményes helyzet-imitációk és a reális helyzetek, föltételezett kvázi-ellenfelek és eleven másik emberek, vagy – filozofikus általánosságban fogalmazva – élettelen tárgyak és eleven emberek között.

Nem túlzás-e ez? Lássuk egy konkrét példán. Az 1991-es Öböl-háború idején egy interjú bejárta az egész világsajtót. Benne a „vértelen háború” (mint utólag kitudódott, civil áldozatainak száma még az ennek beismerésétől érthetően feszengő amerikai becslések szerint is jópár tízezerre rúgott, a nyilván túlzó ellenoldal szerint százezres nagyságrendben mozgott) egyik ifjú amerikai hadirepülő-hőse beszélt személyes élményeiről. Életkora szerint ahhoz a generációhoz tartozott (tartozik), amelyik tizenéves korában, későbbi pályafutásából ítélve nyilván jól szituált körülmények közül indulva, tehetséggel megáldva a már kompjuterizálódó játékvilágban kisfiúként is elég otthonosan mozgott. Tinédzser korának vége felé következett el az USA ban az az idő, amikor a nálunk akkor még COCOM-listás mikroelektronikán alapuló szerkentyűket a fejlett Nyugaton, mindenek előtt éppen az USA-ban a nagy játékgyárak is kezdtek fölhasználni.

Leleményes, új és egyre újabb kínálatuk, minden látszatváltozatosság ellenére, egy szempontból elképesztő monotóniát mutatott (a helyzet e téren azóta sem változott). Darabjai olyan „játékos” verbális cselekményeket tartalmaztak, amelyeknek „hősei”, akárcsak „célkitűzéseik”, továbbá az elérésükhöz alkalmazott cselekvéssorok vagy ugyanazok voltak, mint az ugyanebben az időben világdivattá vált hollywoodi akciófilmipar szabványtermékeié, vagy azoknak voltak közelebbi-távolabbi reminiszcenciái. Ennek megfelelően „karakterológiájuk”, „pszichológiájuk”, „eszmeiségük” szintén az akciófilmekéit követte. Azt tehát, amit egy finomabb korban, a XVIII. században az ettől a belátástól (szintén) igencsak elfanyarult francia aforista, Chamfort így fogalmazott meg: „itt vagy üllőnek, vagy kalapácsnak kell lenned”.

A bon mot hollywoodiasított, akciófilmes átértelmezése szerint ebben az univerzumban (az akciófilmekében) az élet egyedüli alaptörvénye, hogy vagy te gyilkolod meg a felebarátodat, vagy a felebarátod mészárol le téged. Tertium non datur.

A „vértelen háború” említett hőse, a riport alanya, még mielőtt morális lényként biológiai-életkori okokból egyáltalán magára eszmélhetett volna, már fantasztikus technikai rutinra tett szert az e binaritásra épülő univerzumban való otthonos gyakorlati és – ami a mi szempontunkból még fontosabb – mentális közlekedésben.

Agyberendezésének, reflexeinek szervesen beépült részévé vált, hogy ezen a vagy-vagyon kívül mindaddig, amíg előtte ül, kizárólag a képernyőnek és a rajta végrehajtható tetteknek van realitásuk.

Önmagában eddig talán nem is lett volna e „játék” lehetséges lélektani hatásaiban semmi ijesztő. Azonban a riportban sokáig ez sem váratott magára. Kiderült, hogy a fiatal pilóta számára a képernyőn kívül sincs bizonyos élethelyzetekben semminek realitása. Az újságíró megkérdezte tőle: mit érzett, amikor „célkövető” intelligens rakétáit útnak engedte? A válasz: „A kiképzés alatt a szimulátorokon begyakoroltakhoz képest semmi újat. Itt is csak a képernyőre kellett figyelnem. A szimulátor viszont nekem már eleve nem volt újdonság: gyerekkoromtól kezdve volt sajátom a játékszobában.”

Ehhez képest már merő didaxis volt a riporter záró kérdése: „Gondolt-e közben rá, hogy a bunker, aminek az ablakait itt megcélozta, több száz gyereknek és asszonynak is óvóhelye?” „A kiképzési programban azzal nem foglalkoztunk. A mi feladatunk, hogy célba juttassuk ezeket a mérhetetlenül drága, ránk bízott harci eszközöket. Azért tartozunk felelősséggel, hogy ezt a munkát hatékonyan teljesítsük.”

Az eset természetesen korántsem az első volt a XX. század történetében. Elég futólag utalni a szintén amerikai Claude Eatherly pilótára, aki 1945 augusztusában kiadta a „Go ahead!” parancsot Hirosima fölött. Utána, állítólagos megőrülése miatt, erkölcsfilozófiai mitologémák hőse lett, holott mint később kiderült, valójában sosem roppant össze idegileg tettének erkölcsi súlyától. Másrészt, annak idején sem neki, sem többi pilótatársának nem volt fogalma róla, hogy bombaterhük bármiben különbözne a velük hadban álló Japánra ledobott akármelyik más bombától.

Más a helyzet a Kamcsatka közelében 1984-ben, a szovjetek által lelőtt dél-koreai utasszállító repülőgép pilótájával. Mint az amerikaiak által lehallgatott és nyilvánosságra hozott hangfölvételből egyértelműen tudható, ott a szovjet pilóta pontosan tisztában volt azzal, hogy többszáz ártatlan, mit sem sejtő civillel megrakott polgári utasszállító gépet vett rakétájával célba, és az ő kurta gyászjelentésüket továbbította földi irányítóinak, amikor megtette szenvtelen hangulatjelentését: „A parancsot teljesítettem, a célpontot megsemmisítettem.”

Ahogy az Öböl-háborúban többször sikeresen bevetett amerikai pilóta szavaiban, itt sem érződött, hogy „iparűző tevékenysége” morális vetületén egyáltalán eltűnődött volna. De míg a Hirosimára atombombát dobó pilótának – Radnótival szólva – legalább „térkép volt a táj”, az Irakot bombázóknak már csupán egy képernyős elektronikus játék terepasztala. És ennek okát lényegében meg is adja, amikor arról beszél, hogy mindössze ugyanazt tette, amit egykor a gyerekszobájában, majd a kiképzésen a szimulációs gyakorlatokon.

(Objektíven az ő tette a szovjet pilótáéhoz képest nem csak annyiban volt más, hogy mintegy negyedfél száznál sokkal több embert semmisített meg másodpercek alatt. Abban inkább, hogy a CNN jóvoltából az „akciót” számtalanszor levetítve gyönyörködhette végig az egész művelt világ...)

*

A XX. század világszerte a negatív utópiák kora. És a negatív utópiák valóra válásának, mi több, a legmerészebb emberi képzeletet fölülmúló megvalósulásának kora is. Nehéz, ha nem éppen lehetetlen fantáziával fölülmúlni negatív utópiában, amit Semprun és megannyi „valósághoz tapadt” írótársa Auschwitz-naturalizmusa, Szolzsenyicin és Varlam Salamov GULAG-hiperrealizmusa, „fiktív (mert hihetetlennek tűnő) dokumentarizmusa” elibénk tárt.

Vagy mégis?

Naponta figyelek egy tízéves kisfiút. A drogfüggők szenvedélyességével a képernyőre meredve összpontosít minden idegszálával, hogy szelídebb változatban game boy-án, vadabb kiadásban megadrive-ján, bolyhos játékmaciktól, pöttyös labdáktól, asztali játékoktól telezsúfolt szobájában, beidegzett mozdulatokkal gyakorolja a mozgó célpontok megsemmisítésének műfogásait.

Aztán a szomszéd szobában a CNN-en követem nyomon a nap legfrissebb eseményeit. Kivételesen érdekes riportnak lehetek szemtanúja. A katonai hatóságok a tévétársaság egy riporterének megengedték, hogy operatőrrel együtt lehessen jelen egy harci repülőgép pilótafülkéjében. Mindent filmre szabad venniük. Képernyőt, egymás után többet is. Rajtuk a megjelenő mozgó objektumokat és az elmés megkülönböztető jelzéseket a „sajátjaink”, meg a megsemmisítendő célpontok között. A célzás technikáját. A kilőtt rakéta útvonalát. Közben halljuk a pilóta elégedett hangját. „Telitalálat!”

A képernyő előtt ülve mindennek szem- és fültanúja lehetek. Csak egy valamit nem engedélyezett az illetékes hatóság. Annak riporteri kikotyogását, hogy mindez egy gyakorló szimulátoron került-e videoszalagra, vagy „élőben”. A pilóta mosolyogva magyarázza a riporternőnek: „A dolognak nincsen jelentősége. A mai elektronikában eljátszani egy gondolattal és végrehajtani azt – egyre megy.”

A szomszéd szobában közben egy tízéves kisgyerek éppen néhány „megsemmisítő gondolattal” játszadozik.