Magyar MűhelyBeszélgetés Bacsó PéterrelPelikán ladikjánZsugán István
Megint Tanú címmel Bacsó Péter befejezte A tanú folytatásának forgatását. A Fábry Sándorral közösen írt forgatókönyvből készült filmet Andor Tamás fényképezte. „Pelikán, a gátőr” szerepét huszonöt év múltán is Kállai Ferenc játssza. – A filmbarátokat fölösleges emlékeztetni Bacsó Péter – eredetileg 1969-ben elkészült, de csak majd évtizednyi betiltás, zűrzavaros cenzurális hányattatások után hivatalosan is a közönség elé került – A tanú című filmjére: immár több nemzedék számára egy egész korszakra jellemző, szinte kultikus filmmé változott az elmúlt negyedszázad alatt. Ha jól emlékszem, 1992-ben könyv alakban is megjelent és percek alatt el is fogyott a könyvesboltokból a Megint Tanú „filmregény” formában írott forgatókönyve. Mielőtt leültünk beszélgetni, újra el akartam olvasni, és akkor derült ki, hogy a lányomtól kölcsönkérte egyik barátnője, és nem is adta vissza...
– Jó is, hogy nem olvastad újra, mert azóta teljesen megváltozott, többször átdolgozódott a forgatókönyv. Különösen a második fele lett egészen más, mint a könyvalakban megjelent változat; az egésznek markánsabb, kegyetlenebb lett a hangvétele. Számos variánsa volt a forgatókönyvnek, mert évek óta szinte minden télen felcsillant a remény, hogy tavasszal végre forgatni kezdhetünk. Kállai Ferenc – aki annak idején is rendkívüli lelkesedéssel és szerintem ragyogóan játszotta a főszerepet – minden januárban megkérdezte: kezdjen-e fogyókúrázni, vajon a nyáron forgatunk-e végre?... Paradox dolog, de most utólag voltaképpen örülök, hogy ilyen nehezen és sokára jött össze rá a pénz, mert úgy érzem, hogy kiérleltebb, mélyebb film lesz, mint két-három évvel ezelőtt lett volna.
– Emlékszem, amikor két vagy három évvel ezelőtt a Megint Tanú tervéről beszélgettünk, elmondtad, hogy annyi pénzért kilincselő megaláztatásban, különféle bankemberek vissza-nem-hívásában egész pályafutásod alatt nem volt részed, mint a Megint Tanú költségvetésének összegyűjtése során.
– Órákig mesélhetnék pénzkolduló kalandjaimról, de inkább azt említem, hogy – mintegy a film örömteli „melléktermékeként” – létrehoztuk Tarján Miklós barátommal a Pelikán Könyvkiadót, amelyik a Megint Tanú utánnyomásának nyereségére is támaszkodva, máig már tucatnál több könyvet hozott ki; többek között olyanokat, mint Esterházy Péter – Szebeni András Vajszínű árnyalatát, vagy most karácsonyra Balla Demeter fotóművész válogatását; s kiadjuk a Fotó című havi magazint. Kiadói tapasztalataimról is rémtörténeteket mesélhetnék – különösen a totális csődben lévő könyvterjesztésről –; de a gazdasági ügyekkel hál' istennek Tarján Miklós tulajdonostársam bajlódik, ő tételesen is fel tudná sorolni, ki mindenki könyvterjesztő egyszerűen nem fizette ki az átvett és eladott kiadványainkat. De annyi tény, hogy a Megint Tanú című könyvecske volt a Pelikán Kiadó alapja... Ami a filmet illeti, már-már csodával határos módon végül mégis összejött rá a pénz. Az egyik válságos periódusban sokat segített az MTM Kommunikációs Kft. fiatal és lelkes igazgatója, Tolvaly Ferenc, s beszállt az OTP Bank és a Fotex is. Ők a nyersanyagot adták; ami most örömteli gondot is okozott: a vágásnál a bőség zavarával küszködöm...
– Elnézést, hogy még mindig a „piszkos” pénzügyekről faggatlak, de mostanában valamennyi filmes pályatársad ilyesmivel bajlódik. Mennyi a film összköltségvetése?
– Hetvenötmillió. Ebből – három év után, amióta a Kuratóriumhoz beadtam a forgatókönyvet – tizenötmilliót adott a Magyar Mozgókép Alapítvány; a többi az említett cégek révén jött össze, és végül a MAFILM is beszállt anyagilag. De hagyjuk a pénzügyeket; megalázó procedúra volt. Hála istennek túl vagyok rajta, igyekszem sürgősen elfelejteni.
– Szóval ott tartottunk, hogy a nyomtatásban megjelent változathoz képest alaposan átalakult a forgatókönyv...
– A sztoriban megpróbáltuk az utolsó három-négy év szubjektív tapasztalatait is felhasználni. Időközben a legabszurdabbnak tetsző ötleteinket is túllicitálta a valóság. Volt például egy régen kitalált jelenetünk: Pelikán ladikkal hajókázik a Dunán, úszik vele szemben egy koporsó. Kicsáklyázza a partra, felül benne egy magyarul törve beszélő pasas és megkérdezi: „Hungary? Kell itt lenni lila autóbusz?” Belefütyül egy sípba; tíz másik koporsó tűnik fel, amelyekből idecsempészett férfiak, nők, gyerekek bújnak elő... Miután felvettük a jelenetet, olvasom az újságban a hírt: Győr mellett török illegális kivándorlók úsztak át a Dunán; meg egy kamionba elrejtőzve negyven bangladesi menekültet találtak a határőrök... Szóval mindennapi valóság lett az a három éve még hihetetlennek látszó ötletünk, hogy ilyen abszurd módokon csempésznek át szerencsétlen embereket Magyarországon. A tanút kritikusaim szatírának minősítették, holott szerintem realista film volt, mert a benne lévő abszurd és irracionális jelenetek – a magyar narancstól a Szocialista Szellem Vasútjáig – mind valós mozzanatokon alapultak. Azok a végletesnek és abszurdnak tetsző ötletek is, amelyeket ebben a filmben megelevenítünk, mind a mai köznapi realitásra épülnek. Ilyen szempontból az elsőnél annyival véresebb, kegyetlenebb lett a Megint Tanú, amennyivel mindennapjaink is, amelyekben ma élünk. A korai vadkapitalizmus korszaka ez, amelyikben főhősöm, ez a jóhiszemű, lojális és makulátlan múltú kisember téblábol – akit a mindenkori hatalom manipulálni igyekszik a saját céljai érdekében –; ez a cselekmény motorja.
– A tanú című filmed különös pályát futott be: már szállóigeként idézik bizonyos fordulatait, kiszólásait, poénjait...
– Érdekes kisesszét írt erről a november elsejei Élet és Irodalomban Schiller Róbert (akit személyesen nem ismerek; csak föltételezem róla, hogy fiatalember). Azt fejtegette, hogyan és miért lett abból a filmből mitológia; hogyan és miért tanultak meg nemzedékek „tanúul”. Nem is a film szlogenjei, kiszólásai, hanem azokon túl és tőlem függetlenül valószínűleg az a titka a film továbbélésének, hogy sikerült megfogalmaznia a kisember örök szembenállását a mindenkori Hatalommal. Kormányok, pártvezérek, hatalmak jönnek és mennek, az emberi kiszolgáltatottság hasonló marad.
– Nem okozott szorongást, hogy lehetséges-e a folytatásban megismételni egy ilyen kivételes konstellációban született legendás sikert?
– Valóban rengeteg dilemmát okozott, hogy A tanú, minden megpróbáltatása ellenére – vagy azzal együtt – ritka szerencsés csillagzat alatt született. A külső feszültségek ellenére – emlékezz a „dicsőséges” 1968-as csehszlovákiai bevonulásra –, rendkívül jó hangulatban forgattuk; s azután a hivatalos cenzori betiltás végső soron még használt is a filmnek, mert az „illegalitás” tíz esztendeje alatt félhivatalosan szinte az egész ország látta. És még ma is népszerű, amikor az abban leképezett rendszer már kimúlt; mert bizonyos modell-helyzetei a jelek szerint ma is érvényesek. Hallatlan dilemmát okozott számomra, amikor végre összejött a pénz a folytatásra, hogy ennek a felfokozott kihívásnak mennyire sikerül megfelelnem. A vállalkozás nyilvánvalóan kétesélyes. A tanút nehéz azonos szinten, hasonló hatással megismételni. De szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy elementáris volt a közönség igénye a folytatásra. Gyakran járok piacra; a kofák bevásárlás közben valósággal nekem estek: „Miért nem csinálja már meg A tanú folytatását?” A kórházi laboratóriumban vérvétel közben rám kérdezett a főnővér: „Rendező úr, mikor kezdi már a folytatást?” Szóval akkora nyomás nehezedett rám, ami elől végül is nem akartam kitérni. Belevágtam, és pillanatnyilag úgy érzem, hogy a Megint Tanú nem fog csalódást okozni. De tény, hogy még soha ennyi belső szorongással nem forgattam filmet.
– Föltételezem, többek között azért is, mert időközben drasztikusan megromlott a magyar film és közönségének viszonya: ma nem ritkák az egy-két-három ezres nézettségű magyar filmek a mozikban...
– A Megint Tanú hármas koprodukcióban készül; nyilvánvaló, hogy külföldre is el akarják adni. A magyar filmet csak az tarthatja életben, ha itthon is sikerül áttörnie a közönség közönyét, és külföldön is piacképes. Decemberben Kairóban rendeznek retrospektív sorozatot a filmjeimből; A tanú mellett többek között a Banánhéj keringő és a Te rongyos élet is műsoron szerepel. Ezek a filmjeim annak idején még milliós nézőközönség előtt peregtek Magyarországon is, azóta kéttucatnyi külföldi ország mozijaiban és televízióiban vetítették őket. Nem szükségszerű sorscsapás az az elszigeteltség és visszhangtalanság, ami a legújabb magyar filmek zömének fogadtatására jellemző. Minderről közhelyeket mondhatok csak; de sajnos olyan makacs tényeket, amiket egyébként mindenki tud. Egy-két kivételtől eltekintve az utolsó három-négy évben a belterjes, marginális, úgynevezett „posztmodern” irányzat uralkodott el a magyar filmgyártásban. S ez a közönséggel a jelek szerint már egyáltalán nem képes szót érteni. Akad magyar film, amelynek fél év alatt 700 – írd és mondd: hetesszáz! – nézője akadt. Más egy filmklub beavatott, „vájtszemű” nézőszektája, és más a valódi közönség. S nem igaz, hogy a mozik általában rosszul mennek, illetve csakis a bugyuta, piff-puff amerikai szuperprodukciók sikeresek. A gyerekeimmel meg akartam nézni a legutóbbi Woody Allen-filmet; nem kaptunk rá jegyet, zsúfolásig tele volt a mozi. Pedig ő talán mégsem csupa igénytelen kommerszeket készít, ugyebár?... A közönség közönyének falát biztosan át lehet törni; csupán el kell tudni értelmesen mondani egy történetet. Empátiára kell késztetni a nézőt. A formanyelvi kísérletekre természetesen szükség van; no de talán mégsem a filmek 85–90 százalékában?!... Ámbár lassanként már ez is teoretikus vita lesz, mert a „legjobb” úton vagyunk a magyar filmgyártás totális megszűnéséhez. Nagyon tartok tőle, hogy a mostanában készülő filmek az utolsó mohikánok.
– Ha jól sejtem, azokkal a kollégáiddal értesz egyet, akik frontálisan bírálják a Mozgókép Alapítvány működését...
– Szerencsére az új filmem forgatásával voltam elfoglalva, nem értem rá odafigyelni a szakma belső csatározásaira, vitáira. Különben is belefáradtam. Voltak és vannak épkézláb ötletek a szakma életben tartására – jómagam is vagy féltucatnyi javaslat, tervezet kidolgozásában vettem részt –; zömmel hatástalanul. Az tény, hogy az állam tőlünk nyugatra sehol sem hagyta magára a nemzeti filmgyártást. Magyarország kis ország; csupán a hazai piac számára lehetetlen rentábilis filmet készíteni. A mostanában folyó szponzor-hajkurászás és koldulás tovább nem folytatható; az utolsó néhány évben nyilvánvalóan kiderült róla, hogy nem megoldás. Majd csak kiizzadja magából a szakma meg a kulturális kormányzat az épkézláb receptet, ami csakis a televízióval való szerves együttműködés révén képzelhető el. Ami engem illet, szeretnék filmet csinálni még, helyette nem önagyonülésezni, belső szakmai csatározásokat folytatni. Ha a Megint Tanú olyanra sikeredik, amilyennek remélem, akkor talán ismét lesz majd módom a filmkészítésre.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1447 átlag: 5.45 |
 |
|
