Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás JánossalA filmszociográfia vonzásábanKoltai Ágnes
Csaknem egy időben a Gulyás testvérek három filmjével is találkozhat a közönség: a Vannak változásokat – ha nem is nagy propagandával – többször is műsorára tűzte a Horizont mozi, a Domaházi hegyek között című hatrészes filmszociográfiát a Televízió második műsorában közvetítette, és most fejezik be a Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni címmel a Balázs Béla Stúdió és a Hunnia Stúdió koprodukciójában készülő színes, egész estés dokumentumfilmjüket.
Gulyás Gyula 1968-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett művészettörténet-magyar szakon. 1959 óta amatőrfilmes, 1964-től 1971-ig a Cinema ‘64 amatőrfilmes csoportban, az Iskolatelevíziónál, és 1976-tól a Balázs Béla Stúdióban készít filmeket. Gulyás János 1966– 68 közt a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre járt, 1970-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakos hallgatója. Diplomáját 1974-ben szerezte meg. 1964-től 1971-ig a Cinema ‘64-ben, 1973-tól a Balázs Béla Stúdióban, 1975-től a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióban dolgozik. Amatőrfilmes korszakuk pályájuk szerves része. Játékfilmeket, képzőművészeti filmeket készítettek, de ekkor forgatták a Vannak változások elődjét is, Valóság – síppal, dobbal avagy tűzön-vizen át címmel.
– Amatőrfilmesként döntő többségében játékfilmeket készítettek. Miért fordultak mégis a dokumentarizmus felé?
– Amatőrként kevés dokumentumfilmet forgattunk, mert a 8 mm-es technikával képtelenség volt a hang rögzítése. Jelenleg a körülmények határozzák meg választásunkat. Más műfajokkal próbálkoztunk, de eddig – sem a Balázs Béla Stúdióban, sem a filmgyárban – nem kaptunk lehetőséget terveink megvalósítására. Körülbelül hat játékfilm forgatókönyvünket utasították el. A filmgyár és a Balázs Béla Stúdió is csak dokumentumfilmjeinknek adott zöld utat. A Hunnia Stúdió a Pofonok völgyé.,.-vel is egy dokumentumfilmtervet fogadott el. Mivel Gyula kívülről került a filmszakmába, a Balázs Béla Stúdióban nem kapott egymilliós keretet (ennyi kellett volna egy játékfilm beindításához), csak kétszázezreset, ami egy dokumentumfilmhez elég. Most talán lehetőségünk lesz – igaz, rövidebb terjedelemben – egy archív anyagra támaszkodó portré-jellegű esszéfilm és egy képzőművészeti esszéfilm elkészítésére.
– Miben látják dokumentarista módszerük lényegét?
– Filmjeink nem teljesen azonos módszerrel készültek. A Vannak változásokban például adva volt egy archív törzsanyag (saját 1968-as filmünk), Végh Antal szociográfiája, az Állóvíz, és Darvas József drámája, A térképen nem található. Így a film első része tulajdonképpen vitafilm, amelyben különböző véleményeket szembesítettünk egymással. Itt tehát a cinéma direct dominált. De a film többi részében felfedezhető a szituatív technika. A cinéma direct kérdés-felelet helyzet. Jó esetben, ha rokonszenvesek vagyunk, a megkérdezettek válaszolnak, s magunk is a film részévé válunk. Az így készített filmeknek nagyon egyszerű a képi világa. Nagyon sok dokumentumfilm csak reprodukál, reakciókat, eseményeket rekonstruál, épp ezért nem is igazak. A prekoncepció alapján készült filmnek van egy veszélye: az igazság látszatát kelti. Már Balázs Béla is beszél arról (igaz, csak publicisztikusan, nem az elmélet tisztaságával), hogy a dokumentum kétélű. Prekoncepció alapján készült filmeknél az alkotó és a riporter túlzottan háttérbe szorul, de csak látszólag, mert a reakciója nem látható-hallható, viszont egyértelműen „irányít” utóhangosításnál bekevert hangjával, véleményével.
Mi nem „poénra” várunk, nem azt vesszük fel, ami az előzetes elképzelésünknek megfelel. Alapvető amit más dokumentumfilmesek is vallanak –, hogy a filmkészítés egybeesik a mi megismerési folyamatunkkal. Tájékozódunk a helyszínen, de nem játszatunk le előre semmit, a riportalannyal sem beszéljük meg a szöveget. Mi is ott a helyszínen, a forgatás során igyekszünk megérteni a problémákat, embereket. Így minden interjúnak, helyzetnek, gesztusnak megvan az a frissessége, eredetisége, ami az újrajátszásnál elveszne. Az improvizáció – úgy, mint a jazzban – nálunk is szerepet kap. Mi vállaljuk és hangsúlyozzuk, hogy az eseményeket nem „az életből lestük el” (egyébként egyetlen dokumentumfilm sem ezt teszi, hisz a forgatási szituáció „megzavarja” a hétköznapi életet), ettől lesz a film hitelesebb. Ezért látszik forgatási szituáció valamennyi filmünkben.
Elődünknek tekintjük Kovács Andrást a Nehéz emberekkel (érdekes, hogy ez a film a filmgyárban készült és nem a televízióban, aminek pedig szerintünk van e műfajra éhes közönsége), és Gazdag Gyulát a Hosszú futásodra mindig számithatunkkal. Ahogy a klasszikus orosz irodalom „Gogol Köpenyegéből bújt ki”, úgy a hazai dokumentumfilm vagy szociofilm Gazdagéból. Az egyedi, egyszeri, megismételhetetlen és visszafordíthatatlan jelenségfolyamatot, a mikrorezdülések és változások sorát a maguk közegében úgy ábrázolta, hogy az önmagát értelmezve „megemelődött”, többletjelentésre tett szert. A dolgok folyamata vált ismertté, nem az eredmény. Ugyanezen az úton haladt később Schiffer a Fekete vonattal, Mihályfy a Kertész utcaiakkal, Gazdag és Ember Judit a Határozattal, Dárdayék a Nevelésügyi sorozattal, a Rongyos hercegnővel, és Vitézy a Rejtett hibával.
Filmjeinkben Kozák Gyula szociológus is közreműködött. A Kísérleti iskola és a Vannak változások utómunkálataiban vett részt, a Domaházát és a Pofonok völgyét... együtt indítottuk el, forgatásukat egy ideig velünk együtt kísérte. A folyamatos kontroll lehetőségén túl sok felismerésünk tisztázódott segítségével.
– A megismerés folyamatának rögzítése miatt éreznek közösséget a felsorolt filmekkel?
– Részben ezért, de a fontosabb az, hogy ezekben a filmekben, és a mieinkben is minimális a beavatkozás az eredeti anyagba. Minél nagyobb ugyanis az érzékenység a látszólag nem dramatikus eseményekre – főleg azokra, amelyek nem verbális, hanem vizuális szinten játszódnak le –, annál sokatmondóbb és időtállóbb egy dokumentumfilm.
– A forgatási és a megismerési folyamat azonossága nem rejti magában azt a veszélyt, hogy a film a mindennapok kuszaságát rögzíti?
– Az anyag a vágás során értelmeződik. Ekkor áll össze végérvényesen – bennünk és a filmen is – a kép, megvilágosodik az, amit a helyszínen még nem láttunk pontosan. De szándékosan nem vágjuk ki a megismerési folyamatra utaló összes jelenetet, hogy hangsúlyozzuk egy személyiség, egy szituáció megismerhetőségének bonyolultságát.
– A Vannak változásokat filmszociográfiának nevezték. Hogyan határoznák meg a filmszociográfia műfaját?
– A dokumentumfilm fogalmába annyi mindent beleértenek, hogy ma már devalválódott ez a kifejezés. A filmszociográfia, avagy szociofilm az irodalmi szociográfia módszerét és a szociofotónak (a zsánerképtől eltérő) sajátosságait ötvözi. A mondanivalót kérdve kifejtő, vissza-visszatérve megújuló (az ismétlések mindig újabb megvilágításba helyezik az eseményeket), a kontroll lehetőségét kétoldalúan biztosító (a visszacsatolás lehetőségével a szereplők korábbi viselkedésüket ellenőrizhetik, módosíthatják), az időbeli változást is tükröző módszer. A közeget a teljességet sejtetően ábrázolja. Ez több az egyszálbélű, csontvázzá soványított cselekmény vezetésnél, megjelenítésnél. Szerintünk a szociofilm legkényesebb kérdése – a műfajelméleti, esztétikai stb. problémákon túl – az, hogy élő, eleven személyiségek „kölcsönzik” a filmhez hangjukat és képmásukat, teljes habitusukat, adott szituációban való viselkedésüket. Ugyanakkor a filmből nemcsak pozitív tulajdonságokra, döntésekre, helyzetfelismerésekre és erőtér elrendeződésekre derül fény. Vagyis: a film hatására a szereplőket köznapi létüknél önkéntelenül is magasabb mércével méri környezete. Kettős szorítás alakul ki, melynek során a film készítőinek tisztessége kerül mérlegre: kit mennyire szolgáltat ki, s hogy garantálja védelmét. Ebben az értelemben az ilyen típusú filmkészítés a legszorosabb összefüggésben van a társadalom tudatosodásának helyi mértékével, a sokat emlegetett szocialista demokráciával.
– A Domaházi hegyek között a Televíziónak készült. Forgatási körülmények szempontjából van-e különbség a Balázs Béla Stúdió és a televízió lehetőségei közt?
– Szabadabban használhattunk nyersanyagot, ami ilyen filmnél döntő. Fontos, hogy a szereplő minél jobban ki tudjon bontakozni, ehhez pedig anyag kell. Nehézségek itt is voltak. A televíziónak van egy sajátos gyártási módszere: negyedévvel előbb kell diszponálni a stábot. Ez nehezen egyeztethető össze az eseményekkel. Előfordulhat, hogy nem azt tudjuk felvenni, amit akartunk, nem tudjuk az idő és a forgatás okozta változásokat rögzíteni stb. Viszont rugalmas gyártásvezetővel dolgoztunk együtt, aki a szabad kapacitások megszerzésével olyan felvételekre adott lehetőséget, amelyek nélkül szegényebb lett volna a film.
A televízió kifejezetten alkalmas lenne dokumentumfilmek, sorozatok készítésére, sugárzására. Persze nem így, ahogy ennél a filmnél történt (nemcsak a második csatornára és a kedvezőtlen adásidőre gondolunk). Elképzelhető lenne, hogy egyéneket, népcsoportokat, falvakat bemutató filmeket egymást követő napokban, ugyanazon időpontban sugároznának, nem mosva így el az összefüggéseket, nem feledtetve el az arcokat, személyeket. A hat rész módot adott arra, hogy a Domaházán levő úgynevezett Páva-kör működési lehetőségein keresztül betekintést nyerjünk a falu életébe, különböző munkatevékenységeket közelről láthassunk, és dokumentálhassuk, hogy akik itt táncolnak – a vasvári kultúra utolsó magyarországi képviselői – mi mindenhez értenek még. Feltárulkodott egy ősi paraszti kultúra, folklór, amit eddig csak tudományos leírásokból, vagy részjelenségek egymástól szeparált „zanzásításával” lehetett megismerni.
– Gulyás János több dokumentumfilm, például a Nevelésügyi sorozat, a Leleplezés, a Küldetés, az Önfelszámolás társoperatőre volt. Gulyás Gyulával készített filmjeiben felhasználta itt szerzett tapasztalatait?
– A Nevelésügy és az Önfelszámolás forgatásán (mint a Balázs Béla Stúdióban készített első filmekben) a főiskola módszeréhez képest újdonságot jelentett a szabad kamerakezelés. Szituációkat kellett rögzítenem, és nem kitalált jeleneteket. Filmjeinkben a képnek mint információhordozónak nagyobb szerepet tulajdonítunk, így az operatőri munka is más. A kompozícióként felfogott kép nagyobb figyelmet, érzékenységet igényel. Az operatőri tevékenység csak egy része munkámnak. A klasszikus operatőrrel szemben az ötlettől a terepszemlén át az utolsó korrekcióig végigkísérem a filmet.
A dokumentumfilm operatőri munkájáról el szeretnék mondani egy nem túl közismert tényt. Sokszor halljuk és olvassuk, hogy „kócos a film”. Bírálóink nem számolnak egy alapvető technikai problémával, avval, hogy nem lehet a játékfilmhez hasonló filmezési körülményeket teremteni, tehát fahrtsínt építeni, erősen bevilágítani a terepet stb., mert ez (az amúgy is torzító) filmes szituációt még jobban hangsúlyozná. Sokszor exponálási határon fényképezünk (ami minimális mélységélményt eredményez) azért, hogy a szituáció és a szereplők természetességét ne zavarjuk.
– Az 1977-ben készített Kísérleti iskola miért nem került közönség elé?
– Ez az öt részes filmszociográfia egy úgynevezett komplex iskola kísérletéről és az ebben dolgozó pedagógusokról szól. Elkészülte után a szereplők egyetértettek a filmmel, tartalmi kifogások nem merültek fel. Az Oktatási Minisztériummal megegyeztünk, hogy az első kísérleti ciklus lejártáig – 1979. december 31-ig – a kísérlet érdekében a filmet nem vetítjük. Ez a határidő már lejárt, reméljük, vetíteni fogják.
– Korábbi filmjeik elég szűk közönséget toboroztak. A Pofonok völgye... Papp László népszerűsége miatt feltételezhetően „közönségfilm” lesz...
– Nem szűk a közönségünk, akkora, amekkora a valóságfeltáró irodalomé, márpedig ez viszonylag nagy. Szerintünk korábbi filmjeink – a forgalmazási nehézségek ellenére is – sikeres vállalkozások voltak. Az 1979-es játékfilmszemle után a Vannak változások egy hétig ment a Horizontban 80–90 százalékos kihasználtsággal. Ha megkapta volna a kommersz filmeknek kijáró reklámot és forgalmazási lehetőséget, nagyobb „sikere” is lehetett volna. A Domaházi hegyek között nézettségét és közönségét fel sem tudjuk mérni, csak következtetni tudunk a nem túl szerencsés adáshelyből-időből. Kétségtelen, hogy Papp Laci személye komoly vonzerő; ezzel a filmmel valóban „nyitottunk” a közönség felé.
– Miért nyúltak ehhez a témához és miért Papp Lacit választották hősül?
– Tulajdonképpen a „Papp Laci-jelenség” választott minket, és azon csodálkozunk, hogy idáig még nem készítettek róla filmet, és főképp, hogy miért nem a televízió nyúlt ehhez a témához. Az ötletet a Domaházi hegyek között forgatásán kaptuk. Az egyik szereplő megkérdezte, miért nem Papp Laciról csinálunk filmet? Itt döbbentünk rá, hogy milyen súlya van a „Papp Laci-jelenségnek”, ha egy ilyen kis faluban is, mint Domaháza, élénken benne él az emberek tudatában.
– A Pofonok völgyé...-ben egy személy köré szerveződik a film. Változtatott ez valamit filmkészítési módszerükön?
– Papp Laci sok embernek, és nemcsak az ökölvívás kedvelőinek reprezentatív hős. Rengeteg archív anyag van róla, szinte minden évben jelent meg hír személyével kapcsolatban. A közeg, amelyben él és dolgozik, sok olyan problémát vet fel, amelyet talán a sportrajongók nem ismernek. Emberekkel, eseményekkel ismerkedtünk meg, archív felvételeket és sajtóanyagokat dolgoztunk fel. Inkább a felkészülés, mint a filmkészítés volt más. Nagyobb szerepet adtunk az archív felvételeknek, a kortársi visszaemlékezéseknek, a tanúk megszólaltatásának. A pálya egészét mutatjuk be a sikerekkel és a hullámvölgyekkel együtt. De nem csak Papp Lászlót, hanem az ökölvívó sport történetének egy darabját is ábrázoljuk.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1060 átlag: 5.51 |
|
|