KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/december
PRO ÉS KONTRA
• Almási Miklós: Mesék az értékválságról Psyché
• Szigethy Gábor: Bódy Gábor Psychéje Psyché
• Császár István: Jegyzet a kritikáról A Psyché ürügyén
ESZMECSERE
• Nemes György: Egy néző dohogása
• Báron György: Védői talárban

• Spiró György: Legyünk őszinték! Pofonok völgye avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni...
• Faragó Vilmos: Vissza a nagymamához Töredék az életről
• Pörös Géza: Kibírják-e az emberi kapcsolatok a rájuk nehezedő terheket? Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Zalán Vince: Radikális „mérsékeltség” Beszélgetés a nicaraguai filmről
• Simor András: Sémák és ellensémák Túlélők
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Mikrofonpróba Gdańsk
• Létay Vera: „Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás” San Sebastian
• Zalán Vince: Mintha Mannheim

• Fáber András: Őrültek-e az őrült nők? Hasonneműek szerelme a filmvásznon
• Kelecsényi László: Bűntudatunk természete A Latinovits-szindróma
LÁTTUK MÉG
• Iván Gábor: A pap, a kurtizán és a magányos hős
• Veress József: A kis postáslány
• Báron György: A naplopó
• Dávid Tibor: A világ rendje és biztonsága
• Loránd Gábor: Az Acélváros titka
• Schéry András: Idegenben
• Schéry András: Hölgyem, Isten áldja!
• Dávid Tibor: Árnyékbokszoló
• Palugyai István: Ékszerrablás fényes nappal
• Józsa György Gábor: Keresztül a Nagy Vízválasztón
TELEVÍZÓ
• Veress József: „Mert be vagyunk zárva...” Kulcskeresők
• Ökrös László: Ami után nem marad nyom Enyhítő körülmény
• Hollós Máté: Bűn és bűnhődés Petrovics Emil operája tévéfilmen
• Morvay Judit: Domaházi hegyek között... A néprajzkutató szemével
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 2.
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Stan és Pan; Jutalomutazás; Papírhold
KÖNYV
• Megyeri Lili: Két svájci filmtükör
• Gellért Gyöngyi: Ötszáz oldal a belga filmről
POSTA
• Tamás Krisztina: Forgatókönyv vagy filmszalag? Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: A másodhegedűs Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kulcskeresők

„Mert be vagyunk zárva...”

Veress József

A könyveknek megvan a maguk sorsa. A drámáknak is.

Századunk harmadik harmadában ez a fátum többek között azt jelenti, hogy a prózai alkotások és a színpadra szánt művek előbb-utóbb megelevenednek a filmvásznon vagy a képernyőn.

Hálistennek Örkény István darabjai sem kivételek. Utóéletüket – sajnos – immár az „In memoriam Ö. I.” kegyeletes kötelessége motiválja, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az író munkái, ahogy mondani szokás, szinte „kiáltanak” a celluloidszalag és a tévé után. A fanyar egypercesek éppúgy, mint a filozofikus mondanivalót hordozó drámák.

A remélhetőleg soha véget nem érő sorozat most a Kulcskeresőkkel gazdagodott. A „tolmács” szerepét a tehetséges Örkény-interpretátor, Székely Gábor vállalta.

Szinte röstellem leírni, annyira evidens: a vidám szomorújáték, illetve komor komédia hősei természetesen nem a kulcsot keresik. Inkább egymást és önmagukat. Meg a Rendet a rendetlenségben. Az iránytűt a káoszban. Az értelem hitét. A hit értelmét. Fogódzót az élethez, melyet Nellinek és a többieknek egyre nehezebb elviselniük. Örkény kulcsszava – a színjáték előszavában fejti ki koncepcióját – „a kudarc”. Érdemes idéznünk kommentárjából: „Egy kicsire méretezett, de a legapróbb részletekig ellenőrizhető kudarc áttekinthetőbb, mint mondjuk Waterloo, s a győzelem ábrándjának megszületése is nyomon követhetőbb. Mindnyájunknak a saját kudarcunk a legsúlyosabb.”

Székely helyesen értelmezte a gondolatot, mely hétköznapi helyzetek abszurditásában ölt testet. Pontosabban szólva: az eszmét maradéktalanul kifejezésre juttatta, a szituációkat ügyesen „beszélteti”, s a bizarr hangszereléshez is van érzéke. Miért mégis, hogy a tévéjátékot nézve nem ragad magához mindig bennünket a játék sodrása, és csak egyes jelenetekben idéződik fel az élmény, melynek a színházi estén – de még olvasás közben is – részesei lehettünk?

Azt hiszem, a magyarázat abban keresendő, hogy Székely Gábor elsősorban a szövegre figyelt, s a látvány megteremtésének – egyszersmind a drámai színtér kitágításának – lehetőségei mellett kissé ellavírozott. „Olvasata” korrekt, ám egysíkú. Ebben a Kulcskeresőkben a súlyosan kopogó mondatok dominálnak, a vizuális megformálás viszont háttérbe szorult.

Főképpen azt a kettősséget hiányolom a tévéváltozatból, amely Örkény színpadán varázslatosan érvényesül. A „fekete humor” árnyalatait. A sete-suta közhelyekben megbújó abszurditást. A dolgok vérfagyasztó nevetségességét és kacagtató borzalmasságát. Székelynél szörnyülködni is lehet, mosolyogni is, csak az a baj, hogy a hangulati rétegek egy kissé ellenállnak egymásnak. Nem csapnak át önnön ellentétükbe úgy, mint az igazán jó Örkény-előadásokban.

De nézzünk példákat.

A Bolyongó felbukkanása és első „jelenése” – sápadt expozíció. A sötétben lejátszódó puhatolódzás nagyon statikus, valósággal rátelepszik az unalom. A pilóta élménybeszámolójából a rendező kiszivattyúzta az izgalmat, pedig ez is színezhetné a vallomást és a figurák enyhén szólva következetlen viselkedését. „Megemelt” a befejezés. Bodó mint a Bosszú Sötét Angyala úszik el a társaságból. A lassított felvétel szokványos, amolyan iskolás „összefoglalás”.

A Kulcskeresők – mármint a karakterek – megbomlott harmóniájának az az oka, hogy be vannak zárva. Nem a lakásba, dehogy. Ott különben még csak kibírnák valahogy: pezsgőzéssel, dalolással, csevegéssel (más kérdés, hogy a terefere középpontjában életről, halálról, hősiességről stb. folytatott beszélgetések állnak). A Kulcskeresők saját csapdáik börtönében savanyodnak. Kudarcukkal nincsenek tisztában, s egyáltalán nem jönnek rá, mi mire való: „egy kalapács: szöget a falba verni, az a kocsonyás anyag a fejünkben: gondolatokat termelni, és ha jön a vonat, akkor aláfeküdni vagy felülni rá...” Székely Gábor ítélkezik fölöttük, de a képtelenségeket – a helyzetekét és a viselkedésekét – nem bontja ki kellő mélységgel.

A rendező kitűnő színészvezető. Ezúttal is jól dirigál, bár a harsányságot egy kissé visszafoghatta volna. Többen – főleg Görbe Nóra – fortissimóban mondják el csöndes monológjaikat is. Tetszett Csomós Mari, aki a tehetetlenséget és a bizonytalanságot játssza el, akad néhány emlékezetes pillanata Avar Istvánnak a feltárulkozó pilóta szerepében, és Polgár Géza is „érzi”, következésképpen hitelesen formálja meg a Szerelő földhözragadtságát. Kun Vilmos – mint Bolyongó – komolyabb a kelleténél: alakításában alig-alig bujkálnak az irónia színei. Balkay Géza lelkiismeretes rezonőr (körülbelül erre szól a jogosítványa).

A magyar groteszknek még kevés a hagyománya. A Kulcskeresők ilyenformán új csapást vág, s ebben rejlik legfőbb erénye. De ez még csak a kezdet. Érdemes többször belenézni Örkény István görbe tükrébe s tovább próbálgatni sorsunk furcsa ellentmondásainak kristálytiszta logikájú stílusát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/12 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7638