Sára Sándor dokumentumfilmjérőlMit ér a néptanító, ha magyar?Ágh Attila
A Néptanítók, Sára Sándor legutóbbi filmje látszólag dokumentumfilm. Egészen szokványos szituációval indul, a diplomaosztás félévszázados jubileumára szervezett ünnepségen ismerkedünk meg a „beszélő személyekkel”, és ez az ismerkedés semmi különösebb izgalmat nem ígér.
Csak akkor, amikor az ünnepség eloszlik, s mindenki egyedül, a maga világában szólal meg, jön rá az ember, hogy a kiindulópont egyben ellenpont is. A néptanítók én-regénye, Személyes vallomása elindul a maga belső törvénye, logikája szerint. Az öreg néptanítók ekkor már titkok tudóiként és átadóiként lépnek elénk, egész nemzedékük élményanyagát és történelmi tapasztalatait képesek közvetíteni.
Sára Sándor titka pedig az, hogy képes volt megszólaltatni, a múlt felidézése irányában elindítani őket, s szerencsés, hogy a film sehol sem válik interjúvá, és a kérdező-fürkésző tekintet, a faggató mondatok rejtve maradnak, és csak a válaszok öntörvényű monológjait halljuk. Pedig a film tulajdonképpen mélyinterjúk sorozata, egymáshoz kapcsolódása, behatolás a kamera segítségével a személyiség mind mélyebb és rejtettebb rétegeibe. A rendező tulajdonképpen „pszichológiai ásatásra” vállalkozik, szociográfiát készít egy társadalmi rétegről, tudatosan és kritikusan, sőt gyakran – a könnyes tekintet néha a hamis tudat pszichológiájaként, sajátos jellemábrázolásaként jelenik meg – könyörtelenül is. A film egyben talán „nyomozás” is, az öreg néptanítók ülnek a „beszélőn”, és mind őszintébb és természetesebb szófordulatokat használva, „vallanak” pályájukról, s a keresztkérdéseket megint csak nem a kamerával felszerelt „nyomozó hatóság”, hanem a pályatársak teszik fel a snittek hol gyorsuló, hol lassuló ritmikája szerint. A film végül is ebből a nyers élményanyagból, narrációból épül fel, a párhuzamok és kontrasztok dinamikájából, s itt tűnik ki, hogy voltaképp nem a jellemábrázolás (a pszichológiai ásatás) és nem is a szociográfia (egy társadalmi réteg bemutatása) a valódi célja és mondanivalója a filmnek. Ez is csak egy újabb réteg, amely mögött a történések és értelmezések egy újabb, mélyebb rétege rejlik. Sára Sándort valójában nem a személyek, a bemutatott személyiségek és életpályák érdeklik, a film nem is tűr főszereplőket és hosszú, önigazoló monológokat, mondhatnánk, itt senki sem lehet kántorként szólóénekes. A film készítőit tulajdonképpen a történelem izgatja, a történelem lenyomata és bélyege az arcokon és sorsokon, félévszázad magyar történelme, amely előhívható a néptanítók egyéni történelméből.
Mit ér a néptanító, ha magyar? A Horthy-korszak alig teremtett hősöket, egy zsákutcába szorított ország történelmi időszaka volt, amely ellentmondásos bélyegét rajta hagyta a kor minden szereplőjén. A kor igazi hőse, az ellentmondások és a meg-hasonlottság tipikus hordozója a néptanító volt, aki a paraszti és az úri Magyarország határmezsgyéjén élt. A néptanító felfedezése az igazi nagy találmány Sára filmjében, ennek a hősnek a megtalálása vezet át a pszichográfiából és a szociográfiából a historiográfiába, az úri, keresztény Magyarország emberi-társadalmi nyomorúságának szívbemarkoló ábrázolásába.
A néptanító ennek a letűnt világnak a legellentmondásosabb figurája, mindkét alapvető osztályát önmagában hordozza, személyiségében megtestesíti és viseli, s konfliktusukat önmagában kihordja. A néptanító persze elsősorban népi figura, gyakorta néptanító-dinasztiák sarja, de egyben az uralkodó osztályok legeslegalsó rétege is. Így őrlődtek a néptanítók az úri, keresztény Magyarország kulturális és közoktatási intézményei és a paraszti élet realitásai között. Értelmiségi már nem lehetett „lejjebb” a néptanítónál, de a népi rétegekből ritkán jutott valaki „feljebb” a néptanító pályánál. A pedagógust a nemzet napszámosaként ismerjük, de a néptanító a nemzet olyan napszámosa, aki maga is kapál, megosztja a falusi szegénység terhét tanítványaival, s mégis a magasságos állam és ideológia funkcionáriusa is a faluban, a legpuhább erőszak, az ideológiai erőszakszervezet képviselője. Az államhatalom, az ideológia és a művészetek kisiparosa, hozott anyagból a helyi piacra dolgozik az elképzelhető legcsekélyebb anyagi haszonnal és a lehető legnagyobb érzelmi azonosulással. Idővel az egész falu a tanítványává lesz, így ő az az ember, akinek a tanácsát mindenki kikéri és meghallgatja, hiszen nem választja el a néptől olyan világos határ, mint a plébánost vagy a falusi jegyzőt.
Manapság, a modern tömegkommunikációs eszközök korában elterjedt az az illúzió, hogy a modern tömegkommunikáció „demokratikus”, azaz a rádió, film és tévé tömeggyártott, nagyüzemileg szabványosított üzenete mindenkit egyformán és közvetlenül elér. Ez az üzenet, úgymond, mindenki számára könnyen vehető és dekódolható, akkor is, ha – amint a művészetszociológia kutatja – mindenkit másképp, társadalmi helyzete, képzettsége, életkora stb. szerint befolyásol. Ezt az illúziót, a napilapok, majd a televíziózás hőskorában Nyugaton is hosszú ideig osztották, pedig itt „komoly” dolgokról van szó, az üzenet sokszor nemcsak ideológiát akar eladni, ami az állam „üzlete”, hanem mosóport is, ami már a magánembereké, ezért átkozottul komolyan érdekli őket az a körülmény, hogy eljut-e az üzenet minden egyes emberhez a tömegkommunikáció csatornáin. A tévéprogramok és a mosóporok eladásának kudarcai meggyőztek arról minden érdekeltet, hogy nem, s a kommunikációs elmélet szakemberei hamarosan készek is voltak a válasszal: a közvélemény éppúgy strukturált, mint maga a társadalom, s a tömegkommunikáció üzenete nem közvetlenül, hanem úgynevezett véleményvezetők közvetítésével jut el az egyes egyénekhez. A véleményvezetők a kiscsoportok legjobban informált személyiségei, hangadói, ők bontják le az üzenetet a közérthetőség nyelvére, és értelmezik mondanivalóját.
Az úri Magyarország ideológusai nem foglalkoztak kommunikáció-elmélettel, mégis pontosan tudták, hogy a falvakban a néptanító a véleményvezető szerepét tölti be, és a hivatalos ideológia népi és közhasználatú ideológiára való lebontását végzi el. Ez a generáció Trianon friss élményét hordozta, személyes tragédiaként élte és adta át. A keresztény Magyarország ideológiáját hozta a pécsi négytornyú templomból, és azt fogalmazta át könnyűszerrel népi ideológiává, mivel maga is hitt benne. A néptanító azonban minden volt, csak „ősreakciós” és „klerikális” nem, a vállalt szerep volt keserves, és maga a történelem nyomorúságos, amelyben a keresztény Magyarország kései és tragikomikus valósága megfogant. A néptanító társadalmi, ideológiai és személyi ambivalenciájára mi sem jellemzőbb, mint hogy a maga igen széles eszköztárával egyfelől lázad a falusi nyomorúság és a közművelődós felfokozott nyomorúsága ellen, de tisztként kél hadba az úri Magyarország védelmében, annak illúzióit tölti az emberekbe, s legfeljebb emberséges próbál lenni az embertelenség elvállalt világában. Igazi, antik tömörségű tragédia ez, amelyben az a legjellegzetesebb, hogy hőseink igazában sohasem anyagi nyomorúságukat panaszolják, keserű kifakadásaik nem a fizikai nélkülözésre utalnak, azt inkább mosolygós, fájdalmas derűvel emlegetik fel. Társadalmi kudarcaikat fájlalják a legjobban, mondhatni, szociális frusztrációikat, a pályába való bezártságot a pálya igen szűk korlátaival, amely csak addig merészkedhet el, hogy humorral elüsse a nyomort a kisdiákok között, vagy megértésből feledje az igazolatlan hiányzást, de sohasem teszi őket igazi népképviselővé, tevékenyen szembefordítva őket helyi vagy távoli hatalmasságokkal. Tanulmányok egy szakma, egy generáció szociális frusztrációiról – ezt a témát járja körül a film, s ez az, ami mögött a leginkább felsejlik a történelem, az objektív életviszonyok története.
A film nem didaktikus, nem sugall könnyen emészthető, egyszerűen megszerezhető mondanivalót, de pozitív hősei mégiscsak azok, akik a leginkább vállalták a pálya ellentmondását, és abban hányódtak évtizedeken át, s nem azok, akik kiléptek belőle. Nem csoda, hogy a szereplő személyek többségét inkább az ellentmondás másik aspektusa, (néptanítók mint a paraszti világ sajátos értelmisége) oldaláról láttatja a kamera. Ez volt a tipikus életút, s ez hordozza a maga közvetett módján a történelem tanulságát és tanúságát. A többség számára nagyon erős volt a késztetés, hogy ne csak szívvel-lélekkel erezzen együtt a parasztsággal, hanem – amikor nagyon szorongatott az ínség – feltört tenyérrel és sajgó derékkal is. így a paraszti életbe való beleágyazottság az élet minden vonatkozásában végigkísérte pályájukat, ennek a mozzanatnak az ábrázolásában éri el a film szociográfiája a maga csúcspontját.
Az elmúlt évtizedek történetírása fedezte fel, hogy nemcsak korszakos eseményeken, s nem is csupán nagy gazdasági trendeken mérhető le a történelem, hanem a mindennapok világán, az egyéni élet apró történésein és szokásain keresztül is. Sőt ez a rekonstrukció olyan összefüggések feltárásához is elvezet, amelyet a felülnézetből való történelem eltakar vagy elbagatellizál. Így csodálkozunk rá a falusi néptanító életének olyan jellegzetes mozzanataira, amelyek ezzel a generációval már feledésbe tűnnek, például a néptanító természetbeni javadalmazásának mikéntjére, az iskolai oktatás rendjére és „technológiájára” stb. Élményszerűek a rövid történetek, a tanítványokról adott gyorsfényképek is, azok az apró jellemrajzok, amelyek a tegnap falusi iskolájának tovatűnt világát idézik fel egy megállítható és most már a filmszalag jóvoltából elfelejthetetlen pillanatra.
Ne feledjük az életnek azt a korántsem elhanyagolható részletét sem, hogy hőseinket Pécsről indították el pályájukra, annál is inkább, mert ez is igen szerencsés választás volt a filmben, vagy akár egy „jól megtalált” megoldás. Baranya megye és környéke, ahol hőseink tanítottak, Európa sajátos szöglete volt, ahol három nemzetiség élete fonódott össze, kavargott a történelemben, s feszült egymásnak a történelem sorsfordulóin kemény indulatokkal és még keményebb erőszakkal. A „magyar” néptanítók ebbe a világba sodródtak bele, gyakran az ország távolabbi vidékeiről, itt vállalták a magyar közművelődés szerepét a magyarkodás korszakában, és az igaz magyarság torán. Legtöbbjük megjárta a nemzetiségi falvakat, beszélte a nemzetiségek nyelvét, képviselte az emberi hidak építése, a kölcsönös megértés hétköznapi politikáját, de aligha lehet illúziónk arról, hogy az emberiesség maga által épített keretei között a hivatalos magyarosító politikát is képviselnie kellett. A második világháború német nagyhatalmi őrülete elérte őt a Volksbund szervezkedésével a környék mikrotörténelmében, amely közvetlenül is kitágult a kelet-európai térség makrotörténelmévé a bácskai és erdélyi bevonulással, ahova ugyancsak kellett a néptanító tisztként és pedagógusként. Hőseink tehát nemcsak az úri, keresztény Magyarország és a népi világ között őrlődtek, hanem Közép-Kelet-Európa nemzetiségei és egymásnak feszülő nacionalizmusai között is, mivel „magyar” néptanítók voltak, de gyaníthatóan a német vagy délszláv nyelvet sokan közülük a szülői házból hozták. így nemcsak Trianont élték át személyes tragédiaként, s nem is csak a történelmi újrafelvetés kudarcát, hanem a felülről egymásnak uszított nemzetiségek konfliktusait is, mégpedig hivatásukból, a kultúra terjesztéséből adódóan, frontális ütközésként.
Mit ér a néptanító, ha magyar? A válasz Sára Sándor filmjéből világos, s ha vállaljuk vele az utat a film mind mélyebb rétegéig, igen izgalmas, lebilincselő, sőt egyenesen „szórakoztató” művészi élményben van részünk. Hőseink kezét azonban nem engedi el a második világháború után sem, de más emberként látjuk őket viszont. A háború nagy sorsforduló volt az ő életükben is, legtöbben megjárták a hadifogságot is, s a háború utáni évek ezért szó szerint is újrakezdést jelentettek számukra. Nagyon egyszerű sablon kívánkozik a további életükre, a néptanító a néppel együtt felemeltetett, a közoktatás és a népi kultúra megkapta a maga méltó helyét a szocialista Magyarországon. Tudjuk, hogy a kultúrforradalom útja maga sem volt ilyen széles és egyenes – bár történelmi horderejét aligha vitatja el valaki is –, mindmáig mély ellentmondások feszítik és kontroverziák kísérik. A közoktatás útja a felszabadulás után önmagában véve még mindig fényes diadalmenet a bemutatott néptanító-generáció újrakezdett pályájához képest. A néptanító értékelte és élvezte a forradalmi változást, de nem tudott túllépni a saját árnyékán, és a „klerikális” múlt bélyegétől sem tudott, talán nem is akart megszabadulni. Együttérzett a paraszti világgal, annak felszabadulásával és újabb sorsfordulóival és konfliktusaival, de most már nem a társadalmi térben, hanem a történelmi időben hányódott, vagyis a régi és az új világ között őrlődött.
Hőseink fantasztikus színváltásai, átmenetei a megbecsült népi káder és a gyanakodva kezelt klerikális értelmiségi között a film igen értékes adalékát jelentik a közelmúlt történetéhez. A „nemzedék” kifejezést túlságosan gyakran használjuk, és túlságosan lelkesen koptatjuk el, csiszoljuk közhellyé. Pedig itt valóban egy nemzedék sorsáról és történelmi sorsfordulóiról van szó. De mi is alkot, formál, tesz egységessé, határol el a többitől egy nemzedéket? Konrad Lorenz már klasszikussá vált imprinting-elmélete szerint az állatok életében minden életkorban van egy bizonyos készség egy meghatározott életfunkció elsajátítására, bevésésére, amely dinamikus lehetőségként adva van az organizmusban, de magától nem fejlődik ki, csak az adott életkorban jelentkező adekvát ingerek hatására. Ha a megfelelő életkorban az adekvát ingerek nem, vagy csak gyengén jelentkeznek, akkor az esedékes életfunkció sem fejlődik ki, vagy csak torz formában, esetleg éppen az adott funkció karikatúrájává változva (ismert példája ennek az, hogy a szárnyasok az először meglátott tárgyat vagy élőlényt tekintik „anyjuknak”, és követik, legyen az bár egy játékkocka vagy maga a kísérletező zoopszichológus). Mutatis mutandis ez a konstrukció áll az emberre is. Sok más egyéb hozzáteendő mellett elegendő most azt kiemelnünk, hogy a szocializáció hosszú folyamatában van egy olyan imprinting-periódus az embernél, amikor a szociális normák elsajátítása és belsővé válása megy végbe, s ez kitörölhetetlenül megmarad egész életében. Az alkot egy nemzedéket, s az teszi egységessé, hogy ez az imprinting-periódus az egy nemzedék tagjai számára közös, mint ahogy közös az a történelmi színpad is, amelyen szocializációjuk lényegében és érdemben befejeződik. Egy életre szólóan beprogramozódnak, az életet csak a bennük inkorporált értelmezési mező, „szótár” segítségével képesek értelmezni, s ha változnak a változó történelemmel, ehhez az induló programhoz viszonyítanak, ehhez képest változtatnak mindent.
Nem véletlen tehát, hogy mikor, hol és milyen társadalmi feltételek között válik az ember személyiséggé, mivel a kor otthagyja lenyomatát minden emberen, bármennyire is különbözővé formálja őket személyiségükben és társadalmi helyzetükben. A nemzedékek ebben az induló programban különböznek egymástól, amelyből azonban, s ezt az utat járja a film is, visszaállítható, rekonstruálható maga a történelem. Nem véletlen, hogy hőseink sorsa kapcsán minduntalan felbukkannak a kiinduló koordináták: Pécs, 1930, mivel „ott és akkor” kezdték meg néptanítóként társadalmi létüket. A személyiség nem mesterségesen felvett maszkot visel, hanem egy szerepbe nő bele és egy szerepet tölt be, amely azonossá válik személyiségével. így kötődött néptanítóink sorsa is pályájukhoz és pályakezdésükhöz, s nem volt képes 1950 körül már egy csodálatos transzformációra vagy „mutációra”. Beleilleszkedtek az új világba, de teljesen azonosulni nem tudtak vele, a megértése és értelmezése már nem volt benne a programjukban. A helyzet sajnálatos tragikomikuma, hogy amit a leginkább értettek és elfogadtak, az a falusi pedagógus társadalmi helye volt, amelyben bizony a korszakos változások ellenére is igen nagy volt a folytonosság. Hőseinket egy újabb ünnepségen hagyjuk el, ahol az aranydiplomájukat osztják, érdemeiket felsorolják és pályájukat értékelik, de az utolsó képsorok megint csak kontrasztszerűen a kisnyugdíjas, nehéz lakáskörülmények között élő öreg néptanító sorsát villantják fel, a nemzet igazi napszámosáét.
Ha az ember kívülálló a film világában, többször is megkérdi magától, hogy mire képes a kamera, hol vannak a filmművészet határai? Sára Sándor filmje újra nagyon élesen felteszi ezt a kérdést a néző számára a maga sajátos műfajával, a személyiség-történelmekből a nemzeti történelembe katarzisként átemelő dokumentum-drámájával. Mindennapi szellemi táplálékunkat a mozikban és a tévében elkoptatott műfaji sémák alapján felépített filmek és tévéjátékok szolgáltatják, és felfrissítően hat minden olyan próbálkozás, amely a film világának határait kíséreli meg kitágítani, megkérdőjelezni. A szokványos játékfilm – egyébként igen nagy gazdagságot és változatosságot megengedő – műfaján való túllépés igénye már határozottan jelentkezett az utóbbi években a magyar filmművészetben, a dokumentum-játékfilmek formájában. Ezek a filmek friss élményt, nagyobb valóságközelséget és problémaérzékenységet hoztak magukkal, és méltán váltottak ki nagyobb érdeklődést, mint a szokványos játékfilmek. Sára Sándor filmje most egy újabb merész műfaji túllépést jelent, legalábbis a kívülálló, a néző szemszögéből. Keserű-édes ízeivel az elmúlt félévszázad magyar történelmével való találkozás katartikus élményét hozza meg a játékfilm eszközei nélkül, a történelem történéseinek igen intenzív érzelmi-gondolati felidézésével, de nem a történések közvetlen ábrázolásából, hanem apáink nemzedékének tudatából bontja ki a múltat, idézi fel a történelmet, s amikor eljön a filmben „az igazság pillanata”, az élmény intenzitása nagyobb, mint a játékfilmek szokványos történeteinek befogadásakor. Ugyanez a formanyelv, persze, nem tetszőlegesen ismételhető, megvannak a maga korlátai, de elemi erejű kifejezési készsége is: a keservesen vállalt történelmi örökség végiggondolására késztet, azzal a Magyarországgal szembesít bennünket, amelyet inkább felejteni szeretnénk, de nem ereszt, mert személyes és kollektív örökösei vagyunk. A magyar nyomorúság történelmi drámája ez a film, mementó a későbbi generációknak, amelyek szeretnék már elfelejteni, hogy honnan jöttünk, hiszen a hová megyünk kérdése nehezedik lidércnyomásként mindenkoron a középnemzedék agyára.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1046 átlag: 5.53 |
 |
|
