KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/január
JEGYZET
• Breuer János: Bartók Béla a moziban

• Zalán Vince: Egy kelet-európai képíró Huszárik Zoltán filmjeiről
• N. N.: Huszárik Zoltán filmjei
• Rózsa Gyula: Szindbád Nagybányán
• Sváby Lajos: Az idő festője
• Sára Sándor: Szindbádot játszottunk
• N. N.: Huszárik Zoltán
• Csoóri Sándor: Legenda
• Csala Károly: „Keresem a hangot...” A koncert
• Lengyel Balázs: A róka, mint legkisebb királyfi Vuk
• Kardos István: Fényérzékeny valóság Az amatőr
• Marx József: Film bérkocsi nélkül A terasz
• Takács Ferenc: Gyilkosok és moralisták Sidney Lumet portréjához
• N. N.: Az utolsó vágás joga
• N. N.: Sidney Lumet filmjei
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: Szörnyetegek szerelmei Trieszt
• Székely Gabriella: Túl a harmadik X-en Mannheim

• Bikácsy Gergely: Lábadozók A spanyol film Franco után. Fél évtized
• Dárday István: Helybenjárás Vita a filmforgalmazásról
• A szerkesztőség : Zárszó helyett Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Deli Bálint Attila: Hurrikán
• Kulcsár Mária: A szűz és a szörnyeteg
• Szalai Anna Mária: A kék lagúna
• Loránd Gábor: Majd meglátjuk, ha megérjük
• Lajta Gábor: Mackó Misi és a csodabőrönd
• Zoltán Katalin: Cirkusz Vadnyugaton
• Ardai Zoltán: Sasszárny
• Varga András: Tobi
• Gáti Péter: Húsz nap háború nélkül
• Józsa György Gábor: Míg a halál el nem választ
TELEVÍZÓ
• Ágh Attila: Martinovics álma avagy a nemlétező léggömb Elek Judit filmjéről
• Faragó Vilmos: Patyomkin-történet – kedélyesen Vendéglátás
• Berkes Erzsébet: Jókait, még több Jókait! A névtelen vár
KÖNYV
• Györffy Miklós: Film-munkafüzetek Új nyugatnémet könyvsorozat

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A koncert

„Keresem a hangot...”

Csala Károly

 

Vicces és tanulságos, hogy tizenegynéhány év alatt nosztalgia tárgyává válhatott az, amit annak idején egyfelől mint „érzelmi forradalmat”, mint „szabadságvágy-kifejezést”, mint „demokrácia-óhajt” ünnepeltek – főként ifjú – hívei, másfelől meg mások – főként idősebbek – aggasztó, olykor tiltandó jelenségnek, botránynak, anarchiának, huliganizmusnak véltek.

Nem kétséges, hogy a magyar beatmozgalomnak, ahogyan a 60-as években megvívta a maga harcát (s lám, győzedelmesen), szűkebb, zenei jelentősége sem volt csekély, de igencsak álszenteskedés volna, ha erre korlátoznánk figyelmünket, s eltekintenénk társadalmi jelentőségétől. A kettőt csak együtt érdemes tárgyalni, kiváltképp, ha az Illés együttesről van szó, amely zene- és szövegproduktumaival semmiképp sem sorolható pusztán a konzumkultúra jelenségei közé (jóllehet a beatzenei mozgalom nagyjából odavaló): eredeti művészi értéket is létrehoztak ők. A mezsgyén állva mindvégig – fél lábbal a közönségnevelő igazi kultúra, fél lábbal a közönségkiszolgáló konzumkultúra földjén.

Társadalmi problémák és ellentétek világos módon csak világos társadalmi helyzetekben szoktak „tömeges fogyasztásra” megfogalmazódni. Tudniillik: pontosan látott osztályellentétekként és osztályproblémákként. De nem ez a gyakori. A társadalmi munkamegosztásban még nem véglegesen elhelyezkedett ifjúság, amelyet társadalmi méretekben mindig az „idősebb nemzedék” nevel, a maga „szabad vegyértékeivel” mindenkor – Gramsci kifejezésével – „tartalékcsapata” mind a haladás, mind a visszahúzás erőinek. Hogy nem eléggé világos társadalmi küzdelmek idején egyebek közt nemzedéki ellentétként és harcként is kifejezésre jutnak lényegesebb ellentétek, az csak természetes. A nemzedéki kérdés bármiféle kiéleződése éppenhogy jelzése az ilyen helyzeteknek. Ilyenkor aztán elszaporodnak „az ifjúságról” meg „az idősebbekről” alkotott sommás vélemények, hiszen nem csupán a bölcsek nyilatkoznak meg, hanem a balgák is; ez utóbbiak a társadalomban szilárdan megvetett lábbal állók részéről rendesen úgy, hogy „álproblémának” nyilvánítják a nemzedéki ellentétet. Holott nagyon is létező dologról van szó, más kérdés, hogy nem a lényegről, hanem a lényeg homályos tükröződéséről. Hiszen nemzedéki ellentétek akkor vetődnek felszínre, amikor – megint Gramsci szavával – „az idősebb nemzedék nem képes vezetni a fiatalabb nemzedéket”. A nemzedéki kérdés „álproblémává” nyilvánítása tehát aligha jelenthet egyebet, mint az idősebb nemzedék képviselőinek ama korántsem tiszteletreméltó tévhitét, hogy – tények ide, tények oda – mindenben lehet hiba, és mindenkiben, csak őbennük nem.

A konszolidációként emlegetett történelmi folyamattal lezárult ugyan egy korszak a társadalom vezető erői számára, de szó sincs róla, hogy kielégítően és vitathatatlanul megmagyarázódott volna az ifjúság számára; hogy ez a folyamat kielégítően megoldotta volna az ifjúság össztársadalmi „nevelésének” és „vezetésének” ügyét. S aztán a gazdasági reformmal elkezdődött egy másik korszak, amely bár némiképp átrendezte, nem változtatta meg a társadalom vezető erőinek helyzetét. Nem változtatott az ifjúság hiányos „nevelésén” és „vezetésén” sem. A „tartalékcsapat” kénytelen volt a saját erejéből „átrendeződni” egy kissé... Mi sem természetesebb, mint hogy ez az ideológiai és mentalitásbeli átrendeződés közvetett és zavaros formákban nyilvánult meg, s egyben szélsőségekben is. Az igazság az, hogy a „felnőtt társadalom” most már huzamosabb ideje csak utólag látszik észbekapni nálunk az ifjúság ügyeiben: amikor ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen formái kezdenek elharapódzani a fiatalok társadalmi és társaséletének. A beatmozgalom tipikusan ilyen eset volt kezdetben. De aztán a 70-es évek közepére üggyel-bajjal sikerült a szórakoztató konzumkultúra üzleti keretei közé szorítani, s tömegeit a minden tekintetben hivatalos rendezvények ügyfeleivé szelídíteni. Egy csöppet sem véletlen, hogy a fél lábbal az igazi kultúra terrénumán álló Illés együttes épp ekkor oszlott föl.

Igen ám, de újabb gazdasági-politikai változások kezdtek körvonalazódni a 70-es évek végén – s csodálkozhatunk? –, újra periférikus, ellenőrizhetetlen ifjúsági mozgolódás támadt a pop-zene berkeiben... Hogy ez az épp megnövekedő városi lumpen-ifjúság, csövesek és társaik bázisára is támaszkodott és támaszkodik? Akkor ámulhatnánk, ha nem így volna. És ezzel egyidejűleg föltámadt a nosztalgia a 60-as évek popzenéje és -mozgalma után. Teljességgel törvényszerűen. És ezzel el is érkeztünk 1981 két új magyar filmjéhez: az egyik a „periféria-életérzés”, a másik a „nosztalgia” kifejezése. A Kopaszkutya az egyik, A koncert a másik. Kiegészítő ellenpárjai egymásnak.

A Szörényi–Bródy szerzőpárosról könyvet is publikált Koltay Gábor; rendezése, A koncert dokumentumfilm. Dokumentálni hivatott két korszakot – az eredeti „Illés-korszakot” és a mai „nosztalgikusát” –, valamint ebben az időközben egy zenei mozgalom, de benne főképpen egy meghatározó jelentőségű, sajátos arcélű együttes törekvéseit. Ehhez az eszköztár: élő koncert-közvetítés (afféle televíziós jellegű), idézetek régi filmekből, amelyek az Illés együttest szerepeltették vagy a beatzenével foglalkoztak, interjúk a zenészekkel és közönségükkel, némi helyszíni riport (az öltözőkből és a folyosókról), trükkök (az osztott képmezőtől az animációval kombinált áttűnésekig), amelyek hol magyarázni, hol ellenpontozni-kiegészíteni kívánják a hangzó dal szövegét, ritkábban az élő-koncert látványát.

A forgatókönyv vázát a koncertre kiválasztott dalok adják. A válogatás csaknem kifogástalan, egyetlen szeplőnek az anzix-képekkel kísért – és nem elég ironikusan kísért – Utazás beválogatása látszik: az egész filmnek ez lett a legszokványosabb és legsemmitmondóbb részlete.

A nevezetes koncert, amelyet a forgatás alkalmából a Sportcsarnokban rendeztek az egykori Illés együttes újra-összehívásával, valamint természetesen Koncz Zsuzsa és Tolcsvayék meghívásával (voltaképpen két fellépés: a főpróba és az előadás), már igencsak problematikus módon jelenik meg a filmben. Maga a hangfelvétel nagyon jó – s ez Kovács György érdeme –, nem túlzás filmiparunk e téren elért egyik csúcseredményének nevezni. Utólagos sávonkénti korrigálással szinte tökéletesre sikerült. Ezt már csak a mozik hangberendezései ronthatják el. A látvány földolgozása azonban hiányos. A szereplő együttes a pódiumon még hagyján (a Kende János vezetésével dolgozó féltucat operatőr képeiből időnként kiszemelgetheti magának a járatosabb néző Ragályi Elemér jellegzetes közelijeit), ám a totálképek egy-két kivétellel üresen-semmitmondók, s ami a legfőbb baj: nincs igazán „megfogva” a közönség! A közönség, amely ötszáz forintokat is leszurkolt feketén egy-egy jegyért, amely – hallani halljuk, ám alig-alig látjuk – tombol, együtt lélegzik-él a zenekarral és az énekessel; a közönség, amelyről elmondják (!), hogy még sírt is, de látni persze nem látunk egy könnycseppet sem... Ez bizony nagyon szerencsétlen dolog, kívánom a rendezőnek, hogy többé ne fordulhasson elő vele ilyesmi. Jobban válogassa meg a munkatársait; ha azokon múlott, hogy nem tudott Illések mellett az Illések közönségéről is izgalmas dokumentumot készíteni, akkor azért; ha meg ő nem győzte figyelemmel, akkor azért, hogy a keze alatt dolgozók saját igyekezetükből korrigálhassák az ő esetleges mulasztásait.

Az a néhány ember, aki mint interjúalany megszólal a koncertközönségből, már nem ütheti helyre a csorbát. Az interjú egyébként is másra való itt: a ”társadalmi körkép” fölvázolására s a letűnt korszak tömegmozgalmának, hangulatának – kritikus vagy nosztalgikus – fölidézésére. Itt a másik bajom a filmmel. Ahhoz képest, hogy mi mindenről „szólt” annak idején részint maga az Illés, részint meg a körülöttük támadt mozgalom, ahhoz képest ezek az interjúk csak a felszínen kapirgálnak. Megengedem, néhány mulatságos emberi mozzanattal kiegészítik ugyan a képet, de általános tanulságokig nem, csupán a régiből maivá módosított közhelyekig jutnak el. Hiába szól családanya, hiába szociológus. Kis taktikai szünetkék lesznek csupán így ezek a filmben, előkészítendő, hogy új erővel szólhasson megint a dal. A filmidézetek viszont érdekesek, helyénvalók. Ezek mondják a legtöbbet a múltról, nem a „direkt” emlékezések. Ami a trükköket illeti, a jóból is megárt a sok. Néha az az érzése támad az embernek, hogy már megint „pótolni” akarnak velük valamit, amit „élőben” elmulasztottak dokumentálni, megkomponálni. Persze, nem arról van szó, hogy nincs szükség trükkökre. De hát a zenés film, a zenés dokumentumfilm is elsősorban emberábrázolás. Ha a trükk ezt segíti, ott a helye. Ha helyettesíteni próbálja, az már nem a filmművészet, hanem a kozmetika tárgykörébe tartozik.

Az emberekről néhány szót, tehát a szereplőkről. Az ilyen együttesekről írva nemigen szokás ízekre szedegetni tagjaik kvalitásait. Bizonyára árthatna nekik az ilyesfajta kritika. Ám az Illés együttes már a múlté, s legendájával olvad össze ebben a dokumentumfilmben. Mi tarthatna hát vissza attól, hogy megállapítsam: igazán kimagasló előadóművész csak egyetlen egy volt és van ebben a társaságban, s ez Szörényi Levente. Mi több, rajta kívül csak egyetlen másikukból lehetett volna még: Illés Lajosból. Ha... nem sorolom, mi mindennek kellett volna szerencsésen összejátszania, mi mindent kellett volna neki magának is tennie érte. De kétségtelen, ebben a filmben is, ezen a koncerten is csak ők ketten képesek közvetlen lelki kontaktusra a közönséggel – anélkül, hogy éppen megszólítanák, egész lényükkel, magukba mélyedve is, muzsikálás közben. Bródy János viszont, a remek szövegíró és jó muzsikus épp mint előadóművész – civil volt és maradt. A kamera bizony árulkodik olykor. Például arról, hogy Bródy néha nem a zenére érez, hanem inkább Leventére figyel... Mindezek, persze, nem érintik az együttes zenei teljesítményét: az csakugyan együttes teljesítmény.

A film hangcsíkja óhatatlanul megőrzött egy pár melléfogást is a hangszereken, s néhány bizonytalan énekhangot is. De ez lényegtelen, hozzátartozik a koncertfelvételhez. Fontosabb, hogy zenei fejlődést is dokumentál, s ezáltal távlatot is ad az egykori teljesítményeknek. Ez az alkalmilag összeállt Illés együttes ugyanis másként s néha összehasonlíthatatlanul színesebben játszik, mint hajdan. A talán első országos sikerük, Az utcán például primitív kis amatőr-zengedezésnek hangzik az akkori felvételen a mostanihoz képest. Ebben a hangzásbeli különbségben, azt hiszem, az amatőr és a profi különbsége manifesztálódik. Egy professzionalistává vált és társadalmilag elfogadott zenei irányzat magasából pillanthatunk vissza a hajdani amatőr spontaneitás ellenzéki-zenei világára.

Híven dokumentálja a film azt a fordulatot is, amit az egykori Illés együttes vezérletével hajtottak végre a magyar zenei tömegműveltségben: amikor egyfajta többszólamúság első ízben vált a zeneileg képzetlen fiataloknak – a „nép” nem jelentéktelen részének – a fülében is természetessé és megszokottá; amikor kiderült, hogy az angolszász világból terjedő s napjainkra csakugyan az egyetlen internacionálisnak nevezhető tömegzene adaptálható a magyar kiejtésre és beszédlejtésre; amikor bebizonyosodott, hogy az úgynevezett szórakoztató zenének sem szükséges okvetlenül bárgyú szövegekkel szórakoztatnia – mert nagyjából ennyi a hazai beatzenei mozgalom zenei érdeme. (Szerencsés kezdése Koltay Gábor filmjének a Little Richard előadása: nem csupán szövegének tárgyával dokumentálja az akkori helyzetet – az idegen zene hatását a hazai populáris zenére –, hanem rögtön mintapéldáját is adja a magyar hangsúly és az ereszkedő hanglejtés összeforrasztásának a rock ‘n roll ritmusával.)

Hogy mi mindennek volt ez a zenei tömegmozgalom társadalmi levezető csatornája, annak igazi elemzésével és önálló művészi tárgyalásával adós maradt A koncert. Még annyira sem szókimondó és pontosan fogalmazó, mint maga az Illés együttes volt annak idején dalszövegeiben: dadogva, célozgatva beszél még a múltról is, a jelenről meg inkább csak hallgat. „Keresem a szót, keresem a hangot...” – éneklik a filmben Illések. Valahogy így van vele a film is.

De azért szól valamiről, ha bátortalanul is. Bátortalanul bár, de legalább szól valamiről. Ez mégiscsak szép egy szórakoztató, kasszasikerre szánt filmtől.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7204