KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/január
JEGYZET
• Breuer János: Bartók Béla a moziban

• Zalán Vince: Egy kelet-európai képíró Huszárik Zoltán filmjeiről
• N. N.: Huszárik Zoltán filmjei
• Rózsa Gyula: Szindbád Nagybányán
• Sváby Lajos: Az idő festője
• Sára Sándor: Szindbádot játszottunk
• N. N.: Huszárik Zoltán
• Csoóri Sándor: Legenda
• Csala Károly: „Keresem a hangot...” A koncert
• Lengyel Balázs: A róka, mint legkisebb királyfi Vuk
• Kardos István: Fényérzékeny valóság Az amatőr
• Marx József: Film bérkocsi nélkül A terasz
• Takács Ferenc: Gyilkosok és moralisták Sidney Lumet portréjához
• N. N.: Az utolsó vágás joga
• N. N.: Sidney Lumet filmjei
FESZTIVÁL
• Matos Lajos: Szörnyetegek szerelmei Trieszt
• Székely Gabriella: Túl a harmadik X-en Mannheim

• Bikácsy Gergely: Lábadozók A spanyol film Franco után. Fél évtized
• Dárday István: Helybenjárás Vita a filmforgalmazásról
• A szerkesztőség : Zárszó helyett Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Deli Bálint Attila: Hurrikán
• Kulcsár Mária: A szűz és a szörnyeteg
• Szalai Anna Mária: A kék lagúna
• Loránd Gábor: Majd meglátjuk, ha megérjük
• Lajta Gábor: Mackó Misi és a csodabőrönd
• Zoltán Katalin: Cirkusz Vadnyugaton
• Ardai Zoltán: Sasszárny
• Varga András: Tobi
• Gáti Péter: Húsz nap háború nélkül
• Józsa György Gábor: Míg a halál el nem választ
TELEVÍZÓ
• Ágh Attila: Martinovics álma avagy a nemlétező léggömb Elek Judit filmjéről
• Faragó Vilmos: Patyomkin-történet – kedélyesen Vendéglátás
• Berkes Erzsébet: Jókait, még több Jókait! A névtelen vár
KÖNYV
• Györffy Miklós: Film-munkafüzetek Új nyugatnémet könyvsorozat

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szindbádot játszottunk

Sára Sándor

 

Amikor én 1953-ban egy előző évi sikertelen felvételi vizsga után a főiskolára kerülök, ő, mint egyetlen galgavölgyi szülőföldről ismerős, már nincs ott.

Most a szűkszavú Filmlexikont idézem: „... 1952–57 között volt pályamunkás, szobafestő, olajbányász, földműves, falusi népművelő, biztosítási ügynök és rajzfilmes. 1957-ben a Hunnia filmgyárban ügyelőként alkalmazták. 1959-ben folytatta kénytelenségből megszakított tanulmányait...”

Meggyőződésem, hogy Zoltán ezt az öt évet és azt a „kulák-sokkot” nem tudta kiheverni – hiába akarta, hiába akartuk.

Ebben az időben sokat ittunk, éjszakáztunk, nőztünk, de e különös kábultság tiszta pillanataiban fogalmaztuk meg saját magunk és egymás számára is, amit művészetről, politikáról, erkölcsről, magatartásról, magyarságról, szerelemről, demokráciáról, forradalomról, szocializmusról, Kelet-Európáról, egyszóval magunkról és a világról gondolunk.

A filmkészítés lehetőségétől mindannyian nagyon távol voltunk, mindaddig, amit létre nem jön a Balázs Béla Stúdió általunk megújított formája 1961-ben, és el nem készül a Koncert, a Te és a Cigányok (1962). Ebben az időben segítjük egymást nemcsak a leglátványosabban, hanem a legőszintébben és legtermészetesebben is. Ha felidézzük első filmjeink főcímlistáit, láthatjuk, hogy 1963-ban Gaál István Sodrásbanjának első asszisztense Huszárik Zoltán, 1964-ben Kósa Ferenc Tízezer napjának írói Csoóri Sándor és Gyöngyössy Imre, első asszisztense Gábor Pál, a Feldobott kőnek írója Csoóri Sándor és Kósa Ferenc, és sorolhatnám tovább a példákat, de térjünk vissza Zoltánhoz.

1964-ben készíti el diplomafilmjét. Már megint késésben van. Nemcsak a vele először együtt indulókkal, hanem másik évfolyamának osztálytársaival szemben is. Ezt természetesen tudja, de bízik abban, hogy ez a hátrány előnyére változik, mert mást akar, mert másképpen gondolkodik a film megreformálásáról is.

Filmjének címe: Groteszk. Arról „szól”, hogy egy festő azt hívén: felégetve, megszüntetve maga körül mindent, más életet kezdhet – de a vonat, amire felül, egyhelyben marad, s a tisztára töröltnek vélt palettán meggyötört önarcképét viszi a hátán.

A film nem sikerült. 1964-ben a Cigányok, a Sodrásban, a Tízezer nap időszakában nem voltam ráhangolódva arra a vizuális formanyelvre, amit ez a film megkívánt. És Zolit is köthették a „hagyományok”. Nem voltunk elég bátrak, elég következetesek. Belebuktunk a realizmusba.

– Ezt elbasztuk! – állapítottuk meg, mert a már említett részeg-érzékeny időszakot leszámítva mi vagy semmit, vagy igen közönségesen beszéltünk a „művészetről”. A jól elvégzett munkát, azt becsültük. Az Elégiát Tóth Janóval készítette. Bevallom, első vetítésekor nem fogtam fel maradéktalanul, hogy mit látok. Holott azóta már mindenki számára világos, hogy a magyar filmművészet legjelentősebb fordulata itt és ekkor következett be:

Elégia. 1965. Huszárik Zoltán.

Tervei között szerepelt Krúdy Szindbádjának megfilmesítése is. Amikor a forgatókönyv első változatát elolvastam, képtelenségnek tűnt annak filmrevitele.

Számomra s számára is a kép volt alfája és ómegája a filmnek, úgyhogy teljesen értetlenül álltam azelőtt a szózuhatag előtt, amit a forgatókönyv tartalmazott.

– Más lesz, majd más lesz – bizonygatta és eltette a többszáz oldalas könyvet.

Tudtam, hogy Tóth Janóval közösen írták, tudtam, hogy Tornai Jóskával átírták, hogy elfogadták, hogy már minden rendben van: motívum-keresésre járnak, rövidesen elkezdik a filmet, aminek örültem, hiszen néhány évi szünet után Zoli „jó formában” volt, 1969-ben elkészült a Capricco, az Amerigo Tot – úgyhogy teljesen váratlanul ért, amikor egy este azzal állított be hozzám, hogy csak úgy tudja elképzelni és elkészíteni a filmet, ha én állok a kamera mögött.

Ellenérveimet: Tóth Janóval kezdte a filmet, vele kell befejeznie; Krúdy világa számomra nem eléggé ismert és idegen is; egyszer már megbuktunk együtt; a forgatókönyvet sem tartom megoldottnak, és különben is, vágtam ki a döntőnek vélt érvet: néhány hónapos ösztöndíjjal Párizsba utazom, nem kapcsolódhatom bele a munkába.

Zoli hallgatott, mosolygott:

– Megvárlak.

– Rendben. Ha nem találsz jobb megoldást. A barátod vagyok.

Visszajöttem Párizsból. Zoli nem tágított. Elkezdtük a munkát. A munkát, ami játék lett. – Mert mi mindannyian nagyon szeretünk játszani: Szindbád, Latinovits, Huszárik, s mind a többiek.

Zoltán miért 40 éves, amikor a Szindbádot játsszuk?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/01 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7202