KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/augusztus
POSTA
• Brüll Mária: Tűzszekerek vagy Illés szekere
VITA
• Koltai Tamás: Film akkor is van, ha nincs mese Kerekasztal-beszélgetés rendezőkkel

• Báron György: Budapesti ragadozók Dögkeselyű
• Székely Gabriella: A filmépítész Beszélgetés Szomjas Györggyel
• Pörös Géza: Szerelmi vallomás és népművelés Beszélgetés Dömölky Jánossal
• Schubert Gusztáv: Láthatatlan film Kísérleti filmezés Magyarországon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Hajóval a hegyen át Cannes (2)
• Csala Károly: Mi újság a harmadik világban? Taskent

• Bereményi Géza: Kurtítás Sörgyári capriccio
• Zalán Vince: Háttér nélküli világok A nyugatnémet film A bádogdob után
• Csala Károly: „Nem vagyok ünnepélyes...” Beszélgetés Peter Lilienthallal
LÁTTUK MÉG
• Simándi Júlia: Honda-lovag
• Jakubovits Anna: Legyen a férjem!
• Farkas András: Földrengés Tokióban
• Lajta Gábor: Hogyan csináljunk svájcit?
• Loránd Gábor: A menyasszony
• Lajta Gábor: A csontok útja
• Farkas András: A seriff és az idegenek
• Ardai Zoltán: Krakatit
• Sebők László: A fekete paripa
• Simándi Júlia: Apaszerepben
• Gáti Péter: Tanú ne maradjon
• Bikácsy Gergely: A vidéki lány
TELEVÍZÓ
• Hankiss Elemér: A cselekvő és merengő tévé Jegyzetek az amerikai és a magyar televízió hatásmechanizmusáról
• Rajnai András: Az elektronikus jelenség Ellenvélemény
• Bernáth László: Én nem telefonáltam Ellenvélemény
• N. N.: A világ televíziói
KÖNYV
• Richter Rolf: Filmirodalom az NDK-ban

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Szomjas Györggyel

A filmépítész

Székely Gabriella

 

Tavaly nyáron, legutóbbi filmje, a Kopaszkutya forgatása után szerettünk volna beszélgetni Szomjas Györggyel, aki nemet mondott az interjúra. Azóta bemutatták a Kopaszkutyát, és sikerrel vetítik a moziban, lassan félmillióan látták. Rendezője új filmre készül, dokumentum-játékfilm forgatókönyvén dolgozik.

– Öt éven át nemet mondtam mindenkinek, mert valahogyan sznobnak és álszentnek érzem a kulturális sajtó légkörét, melyben nem akarok részt venni sem cinikus, sem naiv módon. Az újságírók ájultak a művészettől, a művészek ájultak önmaguktól, és közben nem veszik észre azt az egyre mélyülő szakadékot, ami a „hivatalos”, az értelmiségi, a mindnyájunk által művelt kultúra, és a – jobb szót nem találok – „pop-kultúra” között húzódik. Mert a fiatalok – és elsősorban ők a mi moziközönségünk – egyre inkább elutasítják, sajnos minden értékével együtt, azt a „művészetet”, amelyet szolgáltatunk nekik.

– Mit nevez „pop-kultúrának?”

– Azt a valamit, ami a folklór helyére léphetne az ipari társadalomban. Nem nagyon alakult ki ez a műfaj nálunk, a zenében világosabban látható, hogy a rock vállalja ezt a szerepet, a moziban amerikai és olasz filmekkel helyettesítjük. Például ilyesmit csinál Hofi Géza, aki a városi folklórra épít. De alig-alig tudok olyan neveket mondani, akik populáris módon értéket is képviselnek, mint például Moldova György szociográfiái. Alapvető konfliktust érzek a művészetet alkotó és közvetítő rendszerünkben, ez izgat és foglalkoztat, és megpróbálom valahogyan áthidalni ezt a szakadékot.

– Ez a szándék húzódott tehát elhatározása mögött, amikor a hetvenes évek elején, a Balázs Béla Stúdióban készült sikeres dokumentumfilmjei után váratlanul közönségvonzó betyártörténetekkel kezdte, majd folytatta játékfilmes pályáját?

– A Balázs Béla Stúdió rendszeres dokumentarista tevékenysége, amely valóban a mi nemzedékünk, Gazdag Gyula, Grunwalsky Ferenc, Dárday István jelentkezésével kezdődött, szorosan kötődött egy társadalmi mozgáshoz – ha nem is látványosan –, nevezetesen az új gazdasági mechanizmus körüli mozgolódáshoz. Ehhez szerettünk volna mi is kapcsolódni a valóságról közvetlenül informáló filmjeinkkel. Ha most gyorsan tovább pergetem ezeket az éveket, következik – 1973-tól – a stagnálás időszaka. Tömegkommunikációs rendszerünk nem tudta megemészteni azt a nyereséget, amit ez a filmes módszer hordozott. Ezeket a „sikeres filmeket” nem vetítette a televízió, a moziban is szinte alig játszották. Elbizonytalanodásomnak is ez volt az oka; visszhangtalannak láttam, amit csinálok. Arról nem is beszélve, hogy mi annak idején a BBS-ben azt hittük, ez a fajta dokumentarista módszer, amelyet kipróbáltunk – láthatóan eredményesen – átsugárzik majd a filmgyártás és a televíziózás más területeire. Hát ez aztán végképp nem történt meg.

– Három „közönség”-film után most ismét dokumentumfilmen gondolkozik. Miért?

– Bizonyára alkati kérdés, én mindig a biztató jeleket keresem a világban. Akkor érdekel valami, ha a dolog jó oldalát mutatja. Mostanában ismét biztató gazdasági-politikai mozgások indultak el, mindnyájan tudjuk, miről van szó. Egyszerűen izgat a valóság, a társadalom közvetlen vizsgálata.

– Az elmúlt években közben kialakult és gyors kritikai világsikert aratott a dokumentum-játékfilmes iskola, amelyet újabban egyre több bírálat ér, éppen a filmes módszer korlátai miatt...

– Ezekben a filmekben tulajdonképpen a balázsbélás kísérletek, eredmények konszolidálódtak. A dolog élessége tompult, a nyerseség lecsiszolódott, éppen a „játékfilmesítés” miatt. Hiszen nem egy-egy konkrét eset, jelenség föltárásáról van szó, hanem egy „kitalált” történetről, ami igaz is lehet, meg nem is.

Én a színészvezetési módszert tartom az iskola legfőbb eredményének, és azokat a filmeket kedvelem, például a Jutalomutazást vagy a Családi tűzfészeket, ahol feszes szerkezetben, pontosan jelzett szituációban játszatják hitelesen az amatőr színészeket. A film szerkezete zárt ív, amelyben valahonnan valahová fejlődnek a dolgok. Amikor a „dokumentarizmust” a játékfilmben nem pusztán színészvezetési, hanem filmkészítési módszernek tekintik, kiderül, hogy nem csodaszer. Mert játékfilmben nem lehet rábízni a véletlenre, hogy az események önmagukat indukálják és vigyék tovább. Ha az ember játékfilmet forgat, fel kell vállalnia, hogy önmaga szabja meg a történések szerkezetét is. A „szigorú” dokumentumfilmben a valóság mögé bújhattunk, mondhattuk, hogy „kérem szépen, ezt nem mi találtuk ki, ez így történt!” Ezekben a dokumentum-játékfilmekben valamiféle bizonytalanság érezhető, egyik műfajt sem vállalják igazán az alkotók.

Most én is dokumentum-játékfilmen gondolkozom, amelyben azonban a valóságból származó elemeket vállaltan szubjektíven csoportosítom határozott szerkezetben, ami világosan fejezi ki a véleményemet. Szükség van határozott állásfoglalásra. Azt hiszem, a közönség is ezt igényli. Kicsit sok bonyolultan mellébeszélő filmet látott, amelyek azzal a mélabús, vállvonó, önsajnálkozó gesztussal fejeződnek be: És hát így élünk Pannóniában.

– Ennek az új filmnek a főszereplője egy vasmunkás, aki tiszta kommunista hittel és öntudattal éli az életét. Közösségformáló erő, a szocialista demokratizmus fáradhatatlan katonája. Ő a klasszikus pozitív hős...

– Hadd kanyarodjak vissza egy pillanatra előző három filmemhez. Én magam sem gondoltam, hogy ilyen közönségsiker sorozatot érek majd el. A Talpuk alatt fütyül a szél, a Rosszemberek nézettsége is ötszázezer fölött van, és valószínűleg a Kopaszkutya is hamarosan eléri a félmillió nézőt, ami egy évben maximum két magyar filmmel esik meg. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy sikerült összetalálkoznom a közönségben kialakult érzelmi töltöttséggel. Ez válthatta ki ezt a reakciót, és igazából nem is volt nehéz, mert bennem is hasonló indulatok feszültek. Látszólag kommersz filmekről van szó, de én nagyon komolyan gondoltam mind a hármat.

– Melyek ezek az indulatok?

– A beszűkülés, a cselekvésképtelenség okozta feszültség, valamiféle fóbia-érzet. A konszolidációban kialakuló kiábrándultság, amely elsősorban a fiatalságot érintette. Nem véletlenül csapott magasra nálunk is a hetvenes évek második felében a rockhullám a tanácstalanság társadalmi állóvizéből. Ebben a cselekvési lehetőségben szűkös világban én a hőst kerestem. A betyárokat: Farkos Csapó Gyurkát, Gelencsért vagy Billt. Az én számomra ezek a figurák hősök, akkor is, ha lopnak, csalnak, hazudnak, embert ölnek. A közönség is annak tartja őket már százötven éve. Megpróbáltunk olyan hősöket teremteni, sok iróniával, akik hősi mivoltukban is esendőek, akik ma is hihetőek.

Hogy mennyire él a nézőben a vágy, hőst látni a moziban, akivel azonosulhat, akiért izgulhat, aki helyette is megfogalmazza vagy megteszi azokat a dolgokat, melyek őt is izgatják, bizonyítja a szerény kivitelezésű Küldetés nagy közönségsikere...

Balczó személyiségének kiválasztása a nagy találat. Mert Balczó maga a mítosz, aki ugyanakkor saját konkrét életével hitelesíti, valószínűsíti ezt a mítoszt. És amit elmond például az értékvesztésről, amelytől mindnyájan rosszul érezzük magunkat, szinte mindenkit érint. Persze ezt a fajta hősteremtést nem foghatjuk fel modellként, hiszen olyan embert nemigen talál az ember az életben, aki egyszerre tisztelt és csodált világbajnok, meg még a Bibliát is kívülről fújja. A vizek fölött lépkedő ideálkép ő. Én olyan hősöket keresek, akik egy kicsit reálisabb közegben vívják a maguk harcát. Az én munkásfigurám ilyen.

– Miért éppen munkásközegben keresett hőst új filmjéhez?

– Ezekről az emberekről nemigen szólnak manapság magyar filmben. Eddigi munkáimban én is mindig a legmozgékonyabb, a társadalom legmobilabb figuráit választottam főszereplőimnek. A készülő Vasasfilm főhőse nagyüzemi munkás, talán a legkevésbé mobil közegből való. Ő az, aki nem megy el a téesz melléküzemágába, nem vált ki külön iparengedélyt, nem fusizik délutánonként a sufniban. Nem akar kilépni a struktúrából. A gyárban a munkások megbecsüléséért, jobb munkakörülményekért harcol. Hogy mekkora az ilyen ember mozgástere, mennyire hagyják érvényesülni, mivel és kikkel kell szembeszállnia, milyen sikereket érhet el, és vajon mennyire alkalmas a nagyüzemi struktúra arra, hogy lépést tartson a gazdasági reformokkal – erről szól majd a film.

– Ezt a munkáshősét is iróniával szemléli majd?

– Ironikusan én csak olyan hősről tudok mesélni, aki közel áll hozzám. Az irónia, szerintem, pozitív viszonyt tételez föl, ne keverjük össze a „cikizéssel”, a szereplők kiröhögtetésével. A Nászutak is ironikus film, de egyáltalán nem ítélem el a külföldi férjre vadászó lányokat, nagyon is reális életprogramot próbáltak megvalósítani: Európát, a „keletet és nyugatot” együtt és egyszerre szeretnék megélni. Ezt az ambíciót én el tudom fogadni. Hogy ezt aztán miképpen valósítják meg..., ez olyan dolog, amit mindenki a maga módján ítél meg. Nem akartam kinevettetni, csak több oldalról többféle helyzetben bemutatni hőseimet.

Az előbb nagyon határozottan fejtegette a dokumentum-játékfilm műfaji korlátait. Milyen megoldásokat talált saját dokumentumanyagához?

– Játékfilmes „fazonja” lesz a történetnek. Nem játsszuk el, hogy az egyszeri, hiteles valóságot látja a néző. A forgatókönyvben, például, hosszan idézünk főhősünk saját írásából, amit a kamerával szembefordulva ő maga olvas majd fel. A film stílusában, konstrukciójában Godard módszerét próbáljuk követni, tehát lesznek a filmben riportok, improvizált szituációk, de határozottan játékfilmes keretben, játékfilmes vágással, kameramozgással. Tulajdonképpen a Kopaszkutyában valamelyest kipróbáltuk már ezt a módszert. Talán a tévés Jogi esetekből ismerős technikához hasonlíthatnám, ahol az ember érzi, hogy a téma, a sztori valóságos, és amit látunk, játék. Lehet, hogy ez az eset a szereplőkkel történt meg, és most a néző kedvéért megismétlik, előtte azonban mindenesetre bepróbálták a jelenetet. Ezáltal finom idézőjelbe kerül a valóság. A jeleneteket pontosan megírt forgatókönyv szerint forgatjuk. Ennek megfelelő a színészi játékstílus, az előadásmód is. Nincsenek üresjáratok, mindenki azt mondja. ami a szövege szerint következik. A dialógusok valóságosak, az eredeti dokumentumanyag szavait, mondatait írtuk bele a forgatókönyvbe. Csak éppen érzi a néző, hogy „itt most film készül”. Így lehetőségünk van tömörítésre, ami tempósabb, fogyaszthatóbb filmet eredményezhet. Izgat engem ez a fajta stílus, s ha sikerül, több ilyen filmet is szeretnék csinálni. Remélem, hogy az idő megérett erre az iróniára, amivel a komoly társadalmi kérdéseket próbáljuk ábrázolni.

– Beszélgetésünk elején a pop-kultúra, a pop-film elkötelezettjeként hiányolta a közönségfilmet. Most pedig éppen godard-os stílusban elgondolt dokumentum-játékfilmnél tanurak, ami egy vasmunkásról szól majd, és feltehetően nem a Corvin mozi vásznára szánja. Melyiket gondolja igazán komolyan?

– Különböző műfajokról van szó, és én mindegyiket komolyan gondolom. Hogy melyiket tartom éppen fontosabbnak, attól függ, hogyan változik a világ körülöttem, mi felé irányít, mit mozgat meg bennem.

Nem hiszem, hogy ez csak műfaji kérdés. Másfajta indíttatásból születik egy betyárfilm vagy egy társadalmi vizsgálódású dokumentum-játékfilm.

Nem biztos. Régebbi dokumentumfilmjeim sem voltak „intellektuálisak”, ezt az újat sem annak szánom. Valószínűleg kisebb közönséghez fognak eljutni, hiszen kevésbé csábító témát választok, de közérthetőségre törekszem.

– Valószínűleg éppen azokhoz nem jut majd el – ez ennek a műfajnak egyik alapvető ellentmondása –, akikről szól.

– Ez a jelenlegi mozistruktúrában, sajnos, elképzelhető, de ha teszem azt, a tévé levetítené a filmet, biztosan megnézné négymillió ember. Közérdekű témát, érdekesen, érthetően próbálok előadni – még ha ez nem is betyárfilm lesz.

– Ezek szerint a dokumentarizmus inkább tévés műfaj?

– Lehetséges. Én igazából nem érzek semmilyen alapvető szemléletbeli ellentétet, mondjuk, a Rosszemberek és a Nászutak vagy készülő új filmtervem között. R. W. Fassbinder filmépítésznek nevezte magát, aki társadalmi megrendelésre dolgozik. Sajnálom, hogy ez a kifejezés nem nekem jutott eszembe (valóban építésznek készültem), de szívesen vállalom ugyanezt a programot. Fő ambícióm, hogy a társadalomban többnyire még tudat alatt jelenlevő igényeknek, érzéseknek filmes formát adjak. Ha ez sikerül, a közönség a filmben magára ismer, és ez a legtöbb. Mindez nincs műfajhoz kötve. Az irodalomban is előfordul, hogy valaki egyszer verset, máskor regényt ír aszerint, hogy milyen gondolatok, témák foglalkoztatják. Én mindig arról forgatok filmet, ami éppen érdekel – és persze amire megbízást kapok. Nem az életművemet építem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6994