KönyvAnger és a fehér elefántokAntal István
„Kenneth egyike a csodálatosan jó embereknek, akik ezen a földön élnek...”
Jonas Mekas
A szerzőről
Éppen Mekas kijelentésének idején tiltotta be obszcenitás vádjával egy Los Angeles-i bíróság a filmrendező Anger főművét Kalifornia állam területén.
A betiltott film a Scorpio Rising (Skorpió lázadása) volt. 1963-ban készült, és a vetítés ideje huszonkilenc perc. Az úgynevezett új amerikai film kiemelkedő alkotása. A leghírhedtebb motorosfilm, és ez már itt is jelent valamit. Tíz évvel követte Benedek László Vadját (The Wild One), idézgetve a korábbi főszereplő, Brando figuráját, de szakítva Benedek szentimentalizmusával, és hat évvel előzte meg a New York-i underground kultúrának szánt hollywoodi válaszfilmet, a naivitásában is bájos, de túlfésült Szelíd motorosokat, (1969, Dennis Hopper).
Kenneth Angert a negyvenes években virágzásnak indult amerikai kísérleti filmezés vezéregyéniségei között fedezhetjük föl először Maya Deren, Curtis Harrington és Willard Maas harcostársaként. A „hagyományos filmbolondok” típusát képviselte a forradalmárművészek között. 1932-ben Santa Monicában született és Hollywoodban nevelkedett. Több klasszikus filmben játszott gyerekszínészként, például a Max Reinhardt rendezte Szentivánéji álomban. 1941-ben, kilencéves korában rendezett először filmet. Önálló munkáit maga fényképezi és vágja, és el is játszik azokban egy-egy szerepet. Filmjeit áthatja vonzódása a mágia iránt és a tény, hogy Aleister Crowley brit okkultista volt a legerősebb hatással rá.
Anger 1975-ben, nyolc évvel önmaga keltette, és a Village Voice-ban nyilvánosságra hozott halálhíre után könyvet írt a hollywoodi álomgyár botránytörténeteiről a kezdetektől Sharon Tate és Charles Manson találkozásáig.
A Hollywood Babylon, a Simon és Schuster kiadónál megjelent könyv 1982-ben érte meg legfrissebb kiadását, és mint Susan Sontag írta róla, hasonló legenda övezi már az underground-körökben, mint a nagy nézőtömegekben magát Hollywoodot.
Miért pont elefántok?
Az elefántok gipszből készültek, és Griffith Türelmetlenség című filmjének babiloni epizódjában uralták Belsazár udvarát. A nyolc gipszszörnyeteg – Griffith zsenijétől és a Türelmetlenség értékeitől függetlenedve – Hollywood gigantomániájának szimbólumává vált.
A tekintélye és befolyása csúcsán levő Griffith bármit kérhetett támogatóitól. A hatalmas, fehér elefántok szerepeltetéséből presztízskérdést csinált, és azok négy évig álltak még a film elkészülte után a Sunset Boulevard, a Billy Wilder által megénekelt Alkony sugárút két oldalán. Amíg nem porladtak szét.
Botránykrónika?
Az Anger könyvében tárgyalt botrányok nem szereplőik révén jelentenek szenzációkat. A gyermektartási és szerelmi perpatvarok, a hollywoodi high society és a gengszterarisztokrácia összefonódása, a homo- és heteroszexuális pornográfia vagy a kábítószer-kereskedelem személyes sorsokat, vállalkozási és gyártási mechanizmusokat befolyásoló szerepe nem jelenthetnének különlegesen új információkat még a hazai olvasók számára sem.
A szerző módszere teszi a könyvet a sokszor elmesélt történetek ellenére izgalmassá. Ahogy a könyvébe emelt botrányokat rendszerezi, ahogy kibontja az egyes történetek szereplőinek sorsát. Sok, igényesen, lényeglátással végigrajzolt és erőszakoltság nélkül tipizált emberi sorsról mesél a „jó” és a „rossz” oldalon egyaránt. Módszere azért válhatott eredményessé, mert a vizsgált filmtörténeti korszakok egyike a művészi féltehetségek aranyásó korszaka volt, az azt követő hollywoodi érák pedig ezt az illúziót próbálták tovább fenntartani.
A tinédzser korában Sennettnél feltűnt, és a Wilder-film magányosságba őrült díváját alakító Gloria Swanson így beszélt fiatal éveiről: „Istenem, micsoda partykat rendeztünk! Akkoriban a közönség elvárta tőlünk, hogy királyok és királynők módjára éljünk. Úgy is éltünk – miért ne tettük volna? Szerelmesek voltunk az életbe. Több pénzt kerestünk, mint amennyiről valaha elképzeltük, hogy egyáltalán létezhet, és semmi okát nem láttuk, hogy azt hihessük, egyszer majd ezek az évek is elmúlnak.”
A sikeres életre felkészületlen, az örömöket ösztönlények módjára habzsoló némafilmes sztárok sorsát érzékeny szemmel és tollal modellálja Anger a szexuális gyilkosságba keveredett, dagadt Mack Sennett-sztár, Fatty Arbuckle tragikus sorsával.
Csak a korszak hollywoodi sztárjainak és művészeti irányítóinak ilyen alapos ismeretével, amilyennel Anger rendelkezik, lehetett érzékeltetni a sokkhelyzetet, amelyet a hangosfilm találmánya és alkalmazása jelentett a filmes aranyásók számára.
Az ehhez hasonló, „leleplező” típusú könyvek értékét a szerzők által felsorolt pozitív példákon szoktam lemérni. Nem az érdekel, hogy ugyanazokat a színészeket és rendezőket találják-e legjobbaknak, mint én, hanem az, hogy a példaképül állított csapat összeállításánál szerepet játszik-e valamiféle logika, vagy a nevek felsorolása esetleges és a nézői népszerűséget illusztrálja csupán. Kenneth Anger könyve a pozitív figurák jellemzésével és kiválasztásuk logikájával állított teljes szívvel az író mellé. Mivel egy gyártási, ideológiai és menedzselési szisztéma egészét vizsgálta kritikus szemmel, kedvenceit is aszerint rangsorolta, hogy mennyire ismerték fel Hollywood mítoszának hamis voltát, és mit kezdtek ezzel a felismeréssel. Nem karrierjük fénye szerint rangsorolta őket, nem is aszerint, hogy felismerve a hollywoodi játékszabályokat hogyan tudták meglovagolni az elvárásokat, hanem az érdekelte, hogy meddig mertek elmenni a szabályok végrehajtóival szemben. Milyen minőségű munkákkal és milyen minőségű magatartással. Az sem érdekelte, ha kiválasztottjai a hollywoodi mércék szerint elvéreztek a csatákban, feltéve, hogy megőrizték emberi és művészi tartásukat. Az Angernek legjobban imponáló Stroheim megítélésével bizonyítható ez a tétel leginkább.
Bár a szerző amerikai, filmkészítői helyzetéből mégis logikusnak látszik szimpátiája az Egyesült Államok határain kívülről érkezettek iránt: Stroheim mellett Hollywood legnagyobbjai közé sorolta Murnaut, Marlene Dietrichet és kollegialitása okán volt rokonszenves számára Garbo is.
A könyv legtöbbet tárgyalt figurája Chaplin, akit Anger a legfontosabb hollywoodi művésznek tekint. Extravagáns ellenextravaganciáit egy alkotni vágyó zseni önvédelmi reflex-megnyilvánulásaiként írta meg. Anger a helyzetekhez az azokban ütköződő emberi érdekeket boncolgatva közelít. Könyve szélsőséges helyzetekbe került emberek portrégyűjteménye, akik azért kerülhettek ilyen helyzetekbe, mert illúzióikat hajszolva saját karrierjük is kicsúszott az ellenőrzésük alól. Történt ez velük egy olyan mechanizmus részeseiként, amelyik az ő öngyilkos illúzióik propagandaereje révén adott illúziókat millióknak. Kenneth Anger a klasszikus hollywoodi sztárrendszer szerepét a fogyasztói embertípus elidegenedésének legjellegzetesebb megnyilvánulásaként elemzi.
(Kenneth Anger: Hollywood Babylon, Simon and Schuster, 1982)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1306 átlag: 5.38 |
 |
|
