FesztiválLipcseHétköznapi félelemKoltai Ágnes
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A 25. születésnapját ünneplő lipcsei dokumentum- és rövidfilmfesztivál gazdag programmal várta vendégeit: a szokásos verseny -és különprogrammal, retrospektív és információs sorozattal párhuzamosan peregtek az oberhauseni, a krakkói és a neubrandenburgi fesztivál (utóbbi a Német Demokratikus Köztársaság dokumentumfilmeseinek nemzeti versenye) díjnyertes alkotásai, a potsdami filmfőiskolások vizsgafilmjei és a nemrég elhunyt Konrad Wolf Busch énekel című hatórás, hat évtized történelmét felölelő dokumentumfilmje.
A legnagyobb érdeklődés a versenyprogramot kísérte, a közönséget napjaink és közelmúltunk krónikája vonzotta. A 63 országból összesereglett mintegy 200 – jórészt televíziós forgalmazásra szánt – versenyfilm zöme aktuális politikai eseményekről, háborúkról, függetlenségi harcokról tudósított. A filmes újságírókat a világ forrongó pontjai vonzzák. A legtöbb riport a robbanásig feszült Közel-Keletről és a forrongó Latin-Amerikáról készült. Izrael és az arab világ konfliktusa, a megszállt területek lakosságának sorsa, Bejrút bombázása, a palesztin kérdés sokakat izgat, de a napi hírekből is ismert tényéknél, eseményeknél többet mégsem tudtunk meg, a képek, szituációk visszaköszöntek a hasontémájú filmekben. A nyugatnémet Monica Maurer és a palesztin Abdel Rahman Bsesso Miért?, a bolgár Ivan Garelov Ne felejtsétek el Bejrútot és az amerikai James G. Abourezk Tudósítás Bejrútból 1952 nyarán című filmje a bejrúti harcok áldozatait, a foszforbombáktól összeégett sebesülteket, a vízre szomjazó, kiéheztetett várost mutatja be. Ezek a „hadijelentések” csak azt rögzítették, amit a rendezők és az operatőrök éppen láttak.
A világsajtót is bejárta annak idején a hír, a salvadori kormány katonái hidegvérrel lemészárolták a holland IKON-TV négy munkatársát. Töredékes, félbemaradt filmjük, A tárgy: El Salvador sajnos nem sokat árul el a polgárháborús Salvadorról, az újságírók ugyanis még az anyaggyűjtésnél tartottak, amikor végzett velük a gyilkos golyó. De, hogy Salvadorban a kormány csak a fegyverekben bízik, azt filmjük és tragikus sorsuk is bizonyítja.
A katonai költségek növelésével, a feszített fegyverkezéssel és az atomküszöb lejjebb szorításával a háború előszele a békében élő európaiakat és amerikaiakat is megcsapta, tanúsítják a békemenetekről, tiltakozási akciókról készített filmek. A svéd Margareta Wästerstam Hagyjatok harcolni című filmjében a dél-angliai Greenham Commonban levő amerikai katonai bázis előtt szervezett vértelen tüntetést rögzítette. A fiatal, kisgyermekes anyákból verbuválódott maroknyi csapat a fegyverkezés beszüntetését követelte, ülő- és fekvősztrájkkal tiltakozott az idegen hadsereg jelenléte ellen. Kicsit komikus látvány, ahogy a kivezényelt rendőrök és a tüntetők kerülgetik egymást, a bobbyk szinte kínosan ügyelnek, nehogy bárkinek a hajaszála meggörbüljön. A nyugatnémet szerzőpáros, Dirk Gerhard és Eva Schiensag A béke lehetséges című riportjában a borgholzhauseni békemenetet követte nyomon. A NATO katonapolitikája és rakétatelepítési tervei ellen tiltakozó tömegből kiválasztott interjúalanyok háborús félelmeikről beszéltek.
Jó néhány film elevenítette fel a második világháború borzalmait, a legmegdöbbentőbb közülük a japán Elveszett nemzedék volt. Kodzsima Josicsika szenvtelen hangú filmje tudományos alapossággal tárta elénk a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba hatását; elporladt városokat, megcsonkult, megégett, sugárfertőzést szenvedett élőhalottakat látunk. Az ismeretterjesztő filmek tárgyszerűsége, hideg, érzelemmentes stílusa talán nem illik a témához, emberek mérhetetlen szenvedéséhez, az Elveszett nemzedék mégsem hatástalan, figyelmeztetése – mindezt egyetlen bomba okozta, s azóta már mennyit fejlődtek a pusztító fegyverek... – elevenbe vág.
Magyar József filmje, a Miért állnak? (mely a 35 percnél rövidebb filmek kategóriájában második díjat, Ezüst Galambot nyert) váratlanul nagy sikert aratott. A szatirikus, csipkelődő film a magyar építőiparban eluralkodott, lassítósztrájkra emlékeztető munkatempót figurázza ki. A kubikosok messze elkerülik a munkát, lődörögnek, iszogatnak, unatkoznak, a művezető panaszkodik, hogy nem tudja fegyelmezni a munkásokat, s közben a Munkaügyi Hivatal előadója a bérrendszer és a munkaerkölcs élettől elrugaszkodott elveit szajkózza. A kubai Luis Felipe Bernaza Ezüst Galambot nyert Pedro, nulla százalék című filmje is jókedvre derítette a közönséget. Pedro, az analfabéta gazda egyszuszra elhadarja bölcs életfilozófiáját, az állattartás fortélyait, a tehenek szokásait és „lelki életét”. A természetes észjárású, jó humorú parasztemberből sugárzik az életkedv és az erő, közvetlen, őszinte viselkedése nemcsak a rendezőt, hanem a zsűrit és a nézőket is rabul ejtette.
Végül néhány szót a fesztivál legérdekesebb programjairól. Konrad Wolf utolsó – a rendező halála alkalmából műsorra tűzött – filmje, a Busch énekel versenyen kívül szerepelt, de még napokkal a hatórás monstre vetítés után is beszéltek, vitatkoztak róla. A játékfilmes Konrad Wolf nálunk sem ismeretlen, Lissy, Mumlock professzor és (az 1980-as nyugat-berlini fesztiválon nagy feltűnést keltett) Solo Sunny című filmjét mozijaink is vetítették. Hatrészes televíziós dokumentumfilmje (a fesztivált követően az NDK televízió első csatornája hat este, főműsoridőben sugározta!) sajátosan elegyíti Ernst Busch személyes élettörténetét és a XX. század első felének történelmét. Busch, a kieli munkás, a 20-as évek Berlinjének ismert színésze, song- és kupléénekese Hanns Eisler és Bertolt Brecht közeli barátja volt. Harci dalaival a kor, a munkáskultúra egyéni ízű, buzdító, agitatív művészetét teremtette meg. (Honfitársai a „német proletariátus hangjának” nevezték.) Élete szorosan összefonódott a német és a nemzetközi munkásosztály harcával; Hitler hatalomra jutása után emigrációba kényszerült, részt vett a spanyol polgárháborúban, és megjárta a Gestapo börtöneit. A rendező Busch személyes sorsához tapadva elevenítette fel – eredeti filmekre, híradókra támaszkodva – az 1905-ös és a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, a bajor tanácsköztársaságot, az 1929-es világgazdasági válságot, a háborúra készülő hitleri Németországot, a spanyol polgárháborút és a második világháborút. Mint cseppben a tenger, úgy jelenik meg Európa történelmének öt évtizede Busch életrajzában. Konrad Wolf a klasszikus dokumentumfilm hagyományait, módszereit követte, s ha gigászi műve láttán némi elégedetlenség is támad a nézőben (helyenként tendenciózus, és hiányzik belőle az az önkritikus hang, amitől Mihail Komm Hétköznapi fasizmusa olyan húsbavágó és megdöbbentő), mégis érdekesen egészíti ki történelmi ismereteinket. Tanulságosabb volt számtalan díjért versengő, aktuális, napi eseményekről szóló versenyfilmnél. (Szívesen látnánk a magyar televízió műsorán is.)
A jubileumi fesztiválon a filmtörténeti tallózó, a retrospektív sorozat a szokásosnál is gazdagabb volt: a neves jugoszláv rajzfilmes, Dušan Vukotić szellemes, filozofikus, groteszk filmjeit és tíz antifasiszta, kommunista dokumentumfilmes életművének javát (összesen 45 filmet) mutatták be. A lengyel Jerzy Bossak, a holland Joop Huisken, a szovjet Ilja Kopalin, a francia Jean Lods, az angol Ivor Montagu, a belga Henri Storck, a dán Theodor Christensen és az amerikai Emile de Antonio a klasszikus dokumentumfilm elfelejtett vagy alig ismert alkotói. Pályájukat – Emile de Antoniót kivéve – a 20-as, 30-as évek elején kezdték, fiatalon bekapcsolódtak a haladó, baloldali s később az ellenállási mozgalmakba, a dokumentumfilmet a politikai harc szolgálatába állították. Ilja Kopalin 1942-es A német csapatok szétzúzása Moszkva alatt, Jerzy Bossak 1939-es 1939 szeptember, Ivor Montagu 1936-os Madrid védelme és 1944-es Az emberek – egy család című filmje nyíltan politizáló, agitatív szándékú mű, ma elsősorban mint manipulálatlan, valódi dokumentumok érdekesek. A spanyol polgárháborúról és a moszkvai csatáról tudósító képek a történelmet örökítették meg, jól tudták ezt a rendezők is, ezért fényképeztek le válogatás nélkül mindent, ezért olyan terjengősek filmjeik. A dokumentumfilmet csupán információs eszköznek tekintő rendezők, Jean Lods, Theodor Christensen és Joop Huisken leragadtak kisebb-nagyobb, annak idején minden bizonnyal érdekes eseményeknél, egy hajó vízrebocsátása (Christensen: 7 millió lóerő), egy turbina működése (Huisken: Turbina) vagy a hosszútávfutó Jules Ladoumégue sportkarrierje (Lods: Jules Ladoumégue – A mérföld) mai szemmel nézve nem túl érdekfeszítő. Az idő pusztító erejének leginkább Ilja Kopalin vertovi ihletésű, 1927-es Moszkva című filmje és Henri Storck flamand „életképei” álltak ellen. Ezeket a feledés homályába merült, filmtörténeti értékű filmeket újra felfedezhette a közönség. Emile de Antonio politikai pamfletje, a Richard Mulhouse Nixon pályafutását bemutató Mulhouse: Egy fehér komédia és a vietnami háború ellen tiltakozó a Disznók évében a dokumentumfilm lehetőségeiben kétkedőket is meggyőzi: a kamera nemcsak töltőtoll, fegyver is lehet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2876 átlag: 5.53 |
 |
|
