KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/február
• Németh G. Béla: Az egyetemesség igénye A történelem visszavétele
• Gergely András: A túlélés útjai A történelem visszavétele
• Szabad György: Levél az értékőrzésről A történelem visszavétele
• Szilágyi Ákos: Az Után hősei A történelem visszavétele
• Zsugán István: Egy azonosságzavar története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Székely Gabriella: Baleset Auschwitzban Társasutazás
• Koltai Tamás: Rejtvényezők Valaki figyel
• Reményi József Tamás: A kis naivak Fiatal értelmiség a filmvásznon
• Szántó Péter: Scarlett néne kunyhója Elfújta a szél
• Marx József: A görög szegénylegény Megalexandrosz
• Takács Ferenc: A hír és a kép Dreyfus – filmen
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Fesztiválmakett Figueira da Foz
• Bikácsy Gergely: A szivarkirály meg a gyilkosok Nyon
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: A város hercege
• Koltai Ágnes: A tutaj utasai
• Dániel Ferenc: Aranyoskám
• Greskovits Béla: Remény és támasz
• Ardai Zoltán: Groteszk vadászat
• Vida János: Tienjün-hegyi történet
• Harmat György: UFO Arizonában
• Sneé Péter: Fele-barát-nőm
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Narcissus
• Vadas József: Díszletek között élünk Lakás a tévében
KÖNYV
• Almási Miklós: A mulandóság enciklopédiája
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmmúzeum programjából
• N. N.: Mozgó Képek; Filmkultúra
• N. N.: NDK-filmhét

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fiatal értelmiség a filmvásznon

A kis naivak

Reményi József Tamás

 

 

Ha nem akarok mai lenni, az még

nem jelenti, hogy tegnapi akarnék.

(Babits Mihály)

 

Lányi András 1979-es filmjében (Tíz év múlva) a hősnő még valódi „underground információként” emlegetett pinceklubokat, amelyekben az új szellemiségű művészet tanyázott, és neveket, amelyeknek viselői az ismeretlenség homályában igaz értékeken munkálkodtak. A Valaki figyel klubjainak, köreinek és neveinek jelentősége viszont már csak persziflázs-értékű: „Halász most fontos dolgokat csinál, oda kell figyelni rá” – mondja fontoskodva egy lelkes kis rajongó valakiről, akit egyáltalán nem ismer, s akiről mi, nézők tudhatjuk, hogy személye csupán félreértés egy bábjátékban. De hát valóban ennyire bohóc-szerepre kárhozottak, ennyire súlytalanná lettek a 68 körül indultak, s még inkább fiatalabb „tanítványaik”, a harmincasok? Valóban ilyen valóságtól elrugaszkodott kóficokból áll a „marginalizálódó” fiatal művészértelmiség? Elfogadható lenne, ahogyan például Ágh Attila ítél róluk Dárdayék filmje, az Átváltozás kapcsán (Fümvilág, 1983/10. sz.): „... mindnyájan együtt és külön-külön is régimódian az általános érdek közvetlen hordozóiként lépnek fel, és megannyi apró államként viselkednek”? Lányi és az utóbbi évek magyar filmjei általában rokonszenvvel, sőt együttérzéssel szólnak erről a rétegről, a nézők összbenyomása alighanem mégis Ágh Attiláéhoz áll közel. A tévedés annál fájdalmasabb.

 

 

A tehetségtelen terrorista

 

Lehetséges, hogy a nézők előítéletei fordítják fonákjára a rendezők szándékát, s az együttérzés elégikus hangjait egyáltalán nem, az (ön)iróniát viszont túlzottan is méltányolják? Igen, számolnunk kell e jelenséggel; még Fellini értelmiség-siratójának, a Casanovának is ez lett a sorsa, pedig kétségtelenül remekmű volt. A filosz-és művészértelmiséggel kapcsolatos előítéletek persze nem újkeletűek, s nem újdonság az sem, ahogyan fölerősítik ezeket a különböző napi politikai érdekek. Az előítéletek alaptétele szerint ez a réteg befülledt, nárcisztikus képződmény, amely közéleti szerepre tart igényt anélkül, hogy ehhez muníciója, s főképp hátországa (közönsége) lenne. Ez a nézet mentségül csupán annyit engedélyez, hogy homályosan hivatkozik a kelet-európai múlt hiányzó demokratikus hagyományaira, amelyek egyfelől kényszerűen politikai feladatokat róttak a művészre, másfelől viszont éppen hogy nem képezték ki e feladatok ellátására. Eszerint ma, amikor a szocializmus demokratizálási folyamatai széleskörűen kibontakoztak, a politikáról locsogó művész idejétmúlt figura, aki senkit sem képvisel, sőt magánbajait alaptalanul általánosítja (sötétre lakkoz). (Közbevetőleg: ha az előbb említett folyamatok oly széles körűek, milyen átok folytán maradtak ki belőle hőseink?) Különösen érvényesnek látszik ez a fiatalokra, akiknek nem adattak meg az 1956 utáni konszolidáció józanító és fontos tanulságai.

Nos, innen elrugaszkodva lehet egy réteg magárahagyatottságát egyszerűen kiforgatva a kivonulás vádjára változtatni. A fiatal író barátja nyilván csak egy másik fiatal író, szeretője egy irodalmárka, a fiatal író fiatal íróknak fenntartott, félreeső villalakásban éldegél, s kizárólag fiatal írók által látogatott kocsmákban kíván(!) közéletesdit játszani. Ettől a hamis sablontól, ki tudja miért, egy fikarcnyival sem volt hajlandó eltérni például Dárday István és Szálai Györgyi, amikor az Átváltozás költőfőhősét közszemlére állították. Sőt – a sablonok démonikus hatására?– Csordás Gábor költő hajlandó volt asszisztálni ehhez, eljátszva sosem létezett alteregóját. Ha valaki, akkor ő igazán tudhatta, hogy egy fiatal irodalmár élete egyáltalán nem ilyen steril. Dárdayék elképzelését nem igazolja a modellálás laboratóriumi igyekezete sem: ha egyszer már beláttuk, hogy egy esztergályos életét nem lehet az esztergapad mellett bemutatni, miért gondoljuk, hogy a költőé az íróasztal mellé kötve tanulmányozható? A költő szavai műként fontosak, munkaeszközként önmagukban érdektelenek és esendőek(!). Ezért is marad az értelmiségiekről szóló filmek (művek) nagy része verbálisán felszínes.

Merőben más filmi eszközökkel, de ugyancsak az önkéntes száműzetés steril helyzetét fogadja el valóságként Szörény Rezső, Talpra, Győző! című filmjében. Sükösd Mihály forgatókönyve bővelkedik gúnyosan ostorozó megállapításokban („előbb zsenik vagyunk, aztán áldozatok, és eltartatjuk magunkat a feleségünkkel”, „csak világháború ne legyen, mert akkor lőttek a krémeseknek”, „ellenzéki voltam, de aztán mégsem lettem ellenzéki” stb.), amelyeket a rendezői ötletek vagy tovább durvítanak, vagy ellenkezőleg: a színészi játék emberi melegségével oldanak föl. Hogy mikor melyik változat kerül elő, abban nemigen lehet dramaturgiai következetességre találni. Dárday filmje a fiatalabbakról, Szörényé még 68 „túlélőiről” szól. A hősök megítélése egyértelmű – túlságosan is az –: infantilis madárijesztők. Mentségükre „csak” az ötvenes évek és ötvenhat gyermekkori szorongásai szolgálnak, ám ezek mégsem válnak igazi előtörténetté – unásig ismert, kabarészintű jelzések csupán –, a szereplők közéleti impotenciáját lényegében más motiválja. A volt operaénekes sértett félrevonulását a tehetségtelensége. Mint megtudjuk, ambíciói jóval meghaladták képességeit. Rendkívül fontos mozzanat ez: a fiatal magyar értelmiség artikulációs zavarainak, társadalmi érvényességének visszatérő bélyege. Ha önállósulási tervekbe fog – tehetségtelen, aki nem tud a már meglevő fórumokon bizonyítani. Ha első munkái után hosszabb időre elhallgat – tehetségtelen, aki a mesterség profi művelésére alkalmatlan. Bonyolultabb magyarázatokat, úgy látszik, szükségtelen keresni.

Győző félresiklását más okozza: ő mártír szeretne lenni. Ez, nyilvánvalóan, nevetséges életprogram, s a felületes szemlélőnek valóban úgy tűnhet, sokkal felelősségteljesebben szolgálja a köz üdvét az, aki – úgymond, feszültségekkel teli világunkban – a feszültségek kioltásán, mindig az egyeztetésen fáradozik, mintsem az, aki üdvösnek, táplálandónak, hosszú távon gyümölcsözőnek tart bizonyos konfliktusokat. Az utóbbiak jobb esetben futóbolond mártírok, rosszabb esetben a kelet-európai terrorizmus sajátos képviselői: a morális terror sötét figurái.

Ezen a ponton könnyen fölvázolódik egy sematikus választás tétele is: az ifjú értelmiségi a karrier vagy a mártirium útjára lép-e. Ha nem hajlandó a koncot lesni, akkor pusztulnia kell (alkohol, öngyilkosság stb.), és megfordítva. Ez a leegyszerűsített képlet, amely közvetlenül csak közhelyekkel ábrázolható, sokat ront például a – retardált erkölcsi züllésről egyébként sok eredetit elmondó – Elveszett illúziók hitelén. Gazdag Gyula filmjében ily tanácsokat adnak a kezdő írónak egy fogadáson: „Menj csak, menj, ilyenkor osztják a lapokat”; egy házibulin: „(hozz a főnöknek) jégkockát, ha rovatvezető akarsz lenni”. A gyanútlan, ámde a rádiókabaréból sokmindent tanult publikum rábólint: hát persze, ott is így mennek a dolgok. Pedig a „dolgok” nem így mennek, hanem sokkal finomabb, mikroszkopikus gesztusok révén, amelyeket ábrázolni nem a közhelyek feladata. Tudják ezt jól Gazdag Gyula s forgatókönyvíró-társai is, mégis engednek a felszínes megoldásoknak.

 

 

A kocsmai szint

 

A vásznon kétféle szerepben látjuk hőseinket: az intézmény-rendszerhez való viszonyukban és érzelmi-szerelmi kapcsolataikban. Ez a kettősség azt sugallja, mintha a közélet és a magánszféra mozgásait egyaránt ábrázolva látnánk, a figurák tehát teljesek, életképesek. Sajnos azonban a filmek leggyakrabban csak beszélnek róluk – képi értelemben is! –, a szerzők művészileg alig-alig formálják meg alakjaikat. Plakátszerű lények egy tisztázatlan propagandaharcban, kötelességszerű naivitással és/vagy szkepszissel, kötelességszerűen elvégzett szerelmi gyakorlatokkal. A tapasztalatok szerint ahelyett, hogy jótékonyan elbizonytalanítanák a nézőket e tárgyban rögzült ítéleteikben, inkább megerősítik a szegényes sémákat. Könnyű alkalmat adva az azonosításra.

Talán a mintául szolgáló lények a valóságban nem viselkednek naivul

és/vagy szkeptikusan? Töprengéseik leggyakrabban nem bizonyulnak fölöslegesnek? Szerelmi tevékenységük sokszor nem kötelességszerű, s nem valami helyett szolgál? Dehogynem. Csakhogy ez így már nem őket minősíti. Természetesen mindegyiküknek el kell számolnia a sorsával s azzal, amit elvégezni képes; felelősségük ábrázolható tétel – olyan műalkotásban, amely a társadalmi struktúrát és előtörténetet árnyaltan közvetíti (megidézi). A művészi áttétel valamely (az állami irányítás tűrőképességét is számítva persze nem egészen tetszőleges) változatával. Ez tehát korántsem formai kérdés, abban az értelemben, hogy az alkotói állásfoglalás bújócskázhatna mögötte. (Ebből a szempontból Gazdag filmje tiszta egyértelműségében üdítő kivétel.) Bármely bravúros stiláris igyekezet is hiábavaló, ha nem jeleníti meg azt a sajátos ellentmondást, amely egy értelmiségi réteg (mindenkor) deklarált hasznavehetetlensége és nehezen körvonalazható, de nélkülözhetetlen jelző-, közvetítő és termékenyítő szerepe közt feszül. Ez a szerep nem markáns szerep. Ami markáns belőle, az az életben is manír, álca vagy a drukkerek, a „slepp” száján devalválódott jelszó. Ezért talán a legnehezebben ábrázolható. Lehet akár intellektuális burleszket, dokumentarizmust, allegorikus krimit is játszani e szerep gazdáival – ám az „anyag” nem engedelmeskedik, ha az alkotó a markáns jegyekre koncentrál, s a szerep belső feszültsége érintetlen marad.

Jellemző félreértés például, ahogyan az értelmiségiek társalgása megjelenik a filmvásznon. Az Átváltozás nézője joggal méltatlankodhat, hogyan kívánhat magának folyóiratot egy olyan csürhe, amelyik ökörségeket vagdos egymás fejéhez vita címén. Vannak ilyen viták? Vannak, egy réteg kocsmai szintjén, amely olykor – a kezdeményezések visszatorlódásának legfullasztóbb periódusaiban – a kocsmán kívül is állandósul. Az el sem ért fórumokról erre a szintre zökkennek le a részt (nem) vevők, már csak dadogni, hadarni és káromkodni tudnak, már unják saját magyarázataikat, egyre szegényesebben, enerváltabban beszélnek arról, aminek leértékelődését maguk is érzik. Ha ez a szorongás, aggodalom és önundor nem látszódik a locsogásban – semmit sem mutattunk meg. (Szörény Rezső durván fokozza is e szimplifikációit: az ő értelmiségi zsúrjáról állati hangok szüremlenek ki.) Akkor már sokkal szerencsésebb megközelítése e jelenségnek Xantus Jánosé, aki az önkifejezés e kínját inkább rábízza a szótlanság és a metakommunikatív eszközök kifejező erejére (Eszkimó asszony fázik).

 

 

Fehérek és jajpirosak

 

Az értelmiség éltető eleme az információ. A fiatalabb értelmiségé még inkább, hiszen a hírekkel egyúttal tapasztalatokat gyűjt. De valóban azokra az információkra kell kíváncsinak lennie, amelyek az érvényesüléséhez szükségesek? Az Elveszett illúziók kezdő író-kritikusa azért bukik el, mert megpróbálta ugyan, de nem tudta fölmérni, ki-kivel-mikor-meddig... Még az ellenkező póluson álló – Bogusław Linda játszotta – pályatárs is beszerzi e tudnivalókat, de ő az ellenkezőjére használja: tisztességét védelmezi az információk birtokában, s válik belőle nyomorgó alkoholista. A Valaki figyelben lázasan hozzák-viszik a híreket, amelyek a beavatottság illúzióját keltik ifjú hőseink gittegyletében. Csakhogy a kínok-kínja nem ebben van, nem a „szükséges” információk megszerzésének nehézségében, majd hiábavalóságában, hanem éppen annak fölismerésében, hogy a kellő információk birtokában lehet valaki megbecsült szellemiség, megőrizheti tisztességét is, miközben elviseli, hogy szellemi-erkölcsi autonómiára nem tud szert tenni. Az Eszkimó asszony fázik e tekintetben is következetesebb: zongoraművésze – szinte sorsszerű, hogy szintén Bogusław Linda játssza, továbbépítve ugyanazt a figurát – próbaképp megszünteti magában a világgal szembeni konfrontációt, totálisan elfordul a (köz)élet információitól, s e választott süketségben kell elpusztulnia.

Ifjú hőseink naivak. Falvédősen azok. Vannak köztük fehér naivak és vannak jajpirosak. Az előbbiek félénk őzgidaként lépik át a szerkesztőségek (dolgozószobák, stúdiók stb.) küszöbét, még nem ismerik a farkastörvényeket. Utóbbiak viszont már szembeszegülnek e törvényekkel – csak éppen valamely kivihetetlen eszme, nevetséges ideál, irreális álom nevében. A jajpiros naivak legszélsőségesebb példánya Győző, aki Bajcsy-Zsilinszkyről és Che Guevaráról, Maóról handabandázik. (Persze Lányi „rejtvényezői”, Dárday „lapalapítót” sem maradnak le mögötte.) Ilyen bornírtak lettek volna a 68-as fiúk? A köztudatban mindenesetre úgynevezett nemzet- és életidegenségüket sikerült eléggé nevetségessé tenni már. Csakhogy Che Guevara – tudhatjuk – valóban nem politikai minta, hanem lelki és erkölcsi szükséglet volt mindazok számára, akik nehezen megfogalmazható, és ki nem nyilvánítható nyugtalanságuk igazolására áhítoztak.

Ezt a szükségletet az intézményesült ideológiával szemben álló, de ahhoz épp ezáltal kötődő, hozzá viszonyuló ellenideológiaként kezelni s ilyenként lesöpörni könnyű volt. Ám a szükséglet megmaradt, és abban puszta naivitást látni struccpolitika.

Művészileg is az.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/02 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6191