CybervilágEzredvégi fantáziaA barbár jövőSchubert Gusztáv
A fantasyben helyet cserél ódivatú és modern: boszorkányság a technika, és a boszorkányság technika. Nincs divatjamúltabb ma egy űrhajónál. Nincs modernebb, mint a mágia. Minek a telefon, ha van telepátia. Elszabadult a képzelet! Röpke negyedszázad a holdraszállás óta: és mára se science, se fiction, csak fantasy.
Hát a science fiction nem az elszabadult képzelet maga? A céltalanul csapongó fantázia? Hogy mi történt, azt igazából még egy SF-rajongó sem igen értheti. A tudományos fantasztikumnak tömérdek leírása van, csak éppen öntudata, ars poeticája nincs. Üssük fel bármelyik SF-monográfiát, a funkció és a működés értelmezése helyett témakatalógust találunk: Az Űr meghódítása: Emberek a Holdon; Támadás a Marsról; Időutazások a jövőbe és a múltba; Robottörténetek; Fellázadt androidok; Utópiák és antiutópiák... és így tovább. Mintha az irodalomelmélet így tagolódna: a pap alakja a viktoriánus leányregényben; pornográf képzelet az elzászi bányászdalokban; a pánerotikus pomerán iskoladráma; illóolajok a kora-Szasszanida gázelekben; kétütemű motor a késő-NDK kisprózában. Mulatságnak nem rossz, szellemi erőfeszítésnek egy kissé renyhe. A science fiction, akár csak a „magas irodalom”, nem témáinak, hőseinek és kellékeinek összege. Csak akkor science, és csak akkor fiction, ha „irodalom”. Nincs külön SF-próza; a science fiction – legalábbis legjobb formájában – „történet jövő időben elbeszélve”.
A science fictiont és a fantasyt egyaránt a „határ” kulcsfogalma nyitja. A nemes ősökre áhítozó SF-monográfusok Lukianoszig vezetik vissza a családfát, merthogy ő volt az első, aki holdutazásról írt. Lukianoszt azonban cseppet sem izgatta a fantasztikus jövő (a tudományos még kevésbé), csupáncsak mulatságos paródiát kívánt írni a hetet-havat összehordó tengerészekről és geográfusokról. Az emberiség holnapja belátható volt, tere beláthatatlanul tágas. Semmi nem kényszeríthette a jövővel bíbelődni. A Hold-utazás „igazi története” pár ezer kilométerrel, pár ezer évvel később kezdődik. A földi végeken. Abban a pillanatban, hogy nincs tovább: minden talpalatnyi fehér foltnak nevet adtak a térképeken.
Verne Gyula nem az űrhajót fedezte fel, hanem az űrkorszakot. Ő vette észre először, mert regényeiben töviről-hegyire átkutatta, hogy szűkössé vált a Föld, hogy új frontier kell, mert a jövő idelent véget ért. Az Utazás a Holdba (1865) nem a fantázia diadala, hanem a kalmárszellemé. A klasszikus science fiction nem romantikusok, hanem gyarmatosítók álmodozása. Legtöbbjük mohó és könyörtelen konkvisztádor, néhányuk kíméletes, mint Las Casas. De Bradburyig egy sem akad köztük, aki ráébredt volna, hogy nem érdemes. Ha eljutnánk is a Marsra, nem találnánk ott senkit, ha mégis találnánk valakit, az egyik kultúra biztosan belepusztulna, ha mégse, és mind a kettő fennmaradna, egymás világából egy kukkot se értenének. Ha mégis: nem mennénk vele semmire. Csak egy megoldás marad: azonosulni mindenestől. A Marsbéli krónikák legszebb lapjain a földi telepesek végre megértik a hely szellemét: de akkorra már „bőrük sötét és szemük arany”.
Ha az űrkorszak Vernével kezdődött, úgy a fantasyvel végződik. Hősei még távoli bolygókon bolyonganak, de ez a fantasztikus galaxis már mindenestől itt pörög a földi képzeletben, a tündérmesék és a mítoszok romjaiból építkezik. Az ég bezárult fölöttünk, épeszű ember ma több okkal hihet a mágiában, mint a kozmosz meghódításában. A fantasyben helyet cserél ódivatú és modern: boszorkányság a technika, és a boszorkányság technika. Nincs divatjamúltabb ma egy űrhajónál, és nincs modernebb, mint a mágia. Minek a telefon, ha van telepátia. Minek az űrhajó, ha fényévnyi távolba röpíthet némi misztikus praktika. Ha sorsunk a csillagokba írták, minek a jövőt kémlelő tudományos fantázia.
Ha hinni lehet a fantasy próféciájának: az ipari forradalom elbukott. De nem lehet: kilóg a lóláb, az ördögien modern vaspata, látszik a sebzett bőr alatt a fémízület, a szemüregben a vöröslő fotocella, a koponyacsont alatt a memória. A „kard és varázslat” irodalmát ugyanaz a technokrata szellem élteti, mint a „tudomány és technika” mindenhatóságában hívő science fictiont. A fantasy „kardja” – a Csillagok háborúja óta nyílt titok – lézerkard. És aki forgatja: technokrata. Anyagcsatában, elrettentésben, csapásban és ellencsapásban gondolkodik. A fantasy igazából nem is a modern technikától akar megszabadulni, hanem attól az öntőformától, amelyből a modern eszköztár származik. Olyan világról álmodik, amelyről lehull a szervezett ipari társadalom vasbilincse, de megmaradna a technikája. Mindenekelőtt a járművek és a fegyverek. „Csak a fegyver a jó gép” – bölcselkedik egy harcos a Terminátor 2-ben az ember-robot háború végén. No persze, csakhogy nincs megállás: az ember a SF-logika szerint éppúgy, mint a fantasy logikája szerint, annál magasabb rendű, minél tökéletesebb fegyverré képezi magát. Ne tévesszen meg senkit a Vadak ura ágyékkötője! Az izomember nem az ökológia pionírja, hanem az embergép kezdetleges prototípusa. A terminátorok mind Conan, a barbár ágyékkötőjéből bújtak elő. A Terminátor 1. szerzői még elkövették azt a hibát, hogy a mindenható gépherkulest egy hús-vér emberrel eresztették össze – gyűlölni kellett. A folytatásban a tegnap még gonosz terminátor az emberek oldalán száll szembe a T-1000-es szuper-android ellenében. A harmadik részben már nyilván ez a szuperebb szupergép lesz a példakép. A Terminátor 2. evangéliuma: a kyborgoktól csak egy kyborg mentheti meg az emberiséget. A fantasy egyik szégyenlősen eltakart titka: a gépromboló maga is gépezet.
Ennél is nagyobb görcsöt okoz az ezredvégi képzeletben, amikor a partra vetett, mozdíthatatlan idővel szembesül. Mára az ipari forradalom után a társadalmi haladás utópiája is megfeneklett. A fantasy nem tud megbirkózni a jövővel. Csak azt tudja elképzelni, ami nincs. Azt nem, ami lehetne.
A képzelet logikus fordulattal a múltba hátrál. Vissza a barbárokig. Csakhogy a barbárság maga is „modern”. Végállapot; civilizációjukat vesztő népek balsorsa; rabló népeké, amivé az asszírok, vandálok, ómagyarok, vikingek züllöttek. Az archaikust valóban fellelő „fantasy” – Fellini Satyriconja, Pasolini Médeája – szellemidézés. A modern barbár ezzel szemben „a civilizációt arra használja, hogy a kultúra ellen védekezzék.”
Ahol a klasszikus SF-ben barbárok tűntek elő (Alapítvány; A majmok bolygója; Távoli tűz) mindig megjelent – és győzedelmeskedett – a civilizátor is. Conantól Mad Maxig viszont a fantasy minden lovagszentje a barbárság édes végzetéért fohászkodik. Csak a rosszéletűek akarnak termelni és kereskedni: „Város áll a sivatag helyén – dicsekszik Mad Max-nek Bartertown úrnője. – A rablást felváltotta a kereskedelem. A kétségbeesést pedig a reménykedés. Íme a civilizáció”. Valóban az. Csakhogy a Csereváros Mad Max szemében a sivatag legundokabb bugyra. Tesz hát róla, hogy az újjáéledő kalmárszellem mihamarabb eltűnjön a föld színéről. És a kereskedelmet újra felváltsa a rablás. De legalábbis a halászat, vadászat, gyűjtögetés. Hanem az sincs elég messze. Bármelyik korban landol a képzelet, a mindennapok zsizsegése a legújabb korba hozza vissza. A Lovag olyan világról álmodik, amelyben csak kaland van, de nincs történelem.
Robert Silverberg egyik novellájában (Az undor igézete) együtt indul Pompejiből a legendás Uruk keresésére Gilgames, Sulla és Heródes Agrippa. Zagyvaság, de egyféleképpen – mint ezt a szerző idővel tudtunkra adja – „lehetséges”. A Pokolban vagyunk: Az Alvilágban, abban az óriás sírgödörben, ahová a vallások, civilizációk, birodalmak időről időre beomlanak. A Pokol a kultúra, az eleven emlékezet sötét karikatúrája, értelmezetlen és értelmezhetetlen, akár egy szemétdomb vagy egy wunderkammer. Éppen ez a pokoli benne. Itt nincs vágy, nincs akarat, nincs, ami életre keltse a holtat, nincs hát rend és értelem sem, „hever egymáson a világ”. Akár a fantasyben: ipari társadalom, mutáns horda, meroving feudalizmus, kelta tündérmese, földönkívüli rémség: Szép ó világ helyett a Másvilág. Amelyből már csak azért sem támadhat új történelem, mert a fantasy szerzője és olvasója még csak azt sem tudja, hogy a Pokolba tévedt. A fantasy Dantéinek nincs Vergiliusa.
A fantasy szerint mindez „holnap történt”. Másnap; a katasztrófa után. Tehát valóság. Civilizációnk romjai közt így áll majd meg az idő és dermed egybe az ó és új világ.
Hanem még a világvégi fagy is felenged egyszer, a radioaktív jég hátán is megélő mutánsok szorgos törzsei hódítják meg a sugárszennyezett világot. Húsz-harminc éve még bárkit elborzasztott volna az ilyen apokaliptikus hepiend, ma már örömében ugrik ki a bőréből és visel kozmikus éjben is látó bagolyszemeket és denevérfüleket, nukleáris téltől védő sűrű gyapjat, és lapos homlokán – csak a szépérzék kedvéért – csinos kis szarvakat a szánalmasan emberszabású olvasó.
A fantasy a korlátlan lehetőségek hazája. A Terminátor 2 új típusú robotembere ezért olyan szuper, mert „polimorfikus”, amihez csak ér, annak formáját, színét, mintáját képes felölteni. Egy közrendőrét éppúgy, mint a padlócsempéét. A fantasy nézője is ezt akarja, mert emberként élni csömörletes. Midászi kívánság. A polimorfikus szuperrobot a történet végén meghibásodik: nem ura már az akaratának, tetszik, nem tetszik, amihez ér, azzá változik. A fantasy-rajongó is így jár: bármiről álmodozik, tüstént hozzá idomul. Ezernyi jelmeze között sehol sincs ő maga. Bekebelezi az, amit ő akart fölhabzsolni – a fantázia.
Tolkien olvasója másképpen tűnik el. A Gyűrűk Ura lapjai közt. Eriador és Mordor vidékein, egy képzelt világ falvai, várai, erdei, folyói, hegyei, szurdokai közt. Egy, a valóságtól hermetikusan elzárt varázsdobozban. A Gyűrűk Ura könnyen ölthetett mára társasjátékban is testet, ez a leglényege. Középfölde új ura Tolkientől készen kap tízezer kalandot, tízezer hőst, tízezer színhelyet. Nem érheti meglepetés. Miként idekint. Vagy egy valódi regényben. A Gyűrűk Ura fantasztikus, de nem kell hozzá fantázia. Talán épp ezért olyan népszerű.
Mert az igazi – isteni – fantázia borotvaéles. Ön- és közveszélyes. Vegyünk egy látszatra tolkien-i példát. (Tlön, Uqbar, Orbis, Tertius), hogy jobban láthassuk, hogyan működik. Jorge Luis Borges egy véletlennek köszönhetően birtokába jut Tlön enciklopédiája tizenegyedik kötetének. Hosszas nyomozómunkával kideríti: egy nemlétező bolygó ismeretanyagának töredékét tartja kezében. Az enciklopédia egy több száz éve fennálló titkos társaság műve. Gigantikus vállalkozás, mert a tagoknak egy működőképes kultúrát kell kitalálniuk részletekbe menő precizitással, és e részleteket egymásnak gondosan megfeleltetve. És nemcsak flórát, faunát, történelmet és hírességeket kell elképzelnünk. De természettörvényeket és tudományokat is. Példának okáért: a tlöni geometria nem ismeri a párhuzamosokat és kimondja, hogy a helyéből kimozduló ember módosítja a körülötte lévő formákat... Aritmetikájuk a határozatlan számok fogalmára épül. Állítják, hogy a számolás művelete megváltoztatja – mert határozatlanból határozottakká változtatja – a mennyiségeket... A kritikusok szerzőket agyalnak ki (tudniillik az irodalmi műveket ritkán írják alá): a kritikus kiválaszt két teljesen különböző művet, mondjuk a Tao Te Kinget és az Ezeregyéjszakát, egy szerzőnek tulajdonítja a kettőt, aztán hallatlan szorgalommal meghatározza ennek az érdekes homme de lettres-nek a pszichológiáját... Az idealizmus sok száz éve szükségképpen befolyásolta a valóságot. Tlön legrégibb tájain nem ritkaság az elveszett tárgyak megkettőződése. Ketten keresnek egy ceruzát, az egyik megtalálja, és nem szól róla, a másik egy másik, nem kevésbé reális ceruzát talál, amely ráadásul még jobban megfelel a várakozásnak. Ezeknek a másodlagos tárgyaknak a neve hrönir...
Idővel kifejlődtek az események. Faucigny Lucinge hercegnőnek megérkezett Poitiers-ből az ezüst étkészlete. A mozdulatlan tárgyak között egy alvó madár finom remegésével feküdt egy titokzatos iránytű. A hercegnő nem ismerte. A kék tű a mágneses Északi-sarkra tapadt reszketve; s az üreges fémdoboz körívén a felirat Tlön egyik nyelvén volt megszerkesztve.
A fantasztikus világ másodszori behatolása a való világba Cuchilla Negrában történt. A szomszédban meghalt egy fiatal fiú. Önkívületében kiesett az övéből néhány pénzdarab és egy csillogó fémből készült, körülbelül egy ujjnyi átmérőjű kúp. Egy gyerek fel akarta venni, de nem tudta: az egyik felnőtt férfi is csak nagy nehezen emelte fel. Ezek a kicsiny, a mi világunkban ismeretlen fémből készített, aránytalanul súlyos kúpok Tlön egyes vidékein az istenség képei.
Aztán fölfedezték, és közreadták Tlön Első Enciklopédiájának negyven kötetét. A Tlönnel való érintkezés és Tlön megszokása beomlasztotta a világunkat. Tlön (feltételezett) „primitív nyelve” már behatolt az iskolákba... Száz év múlva valaki nyilván meg fogja találni Tlön Második Enciklopédiájának száz kötetét.
Akkor eltűnik az angol és a francia és a spanyol. A világ Tlön lesz.
Verne hőseinek űrutazása után száznégy évvel emberek lépnek a Holdra.
Tlön, Uqbar: Orbis Tertius.
A jövő azé, aki elképzeli.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1563 átlag: 5.47 |
 |
|
