Naplórészletek

Időm Gombrowicz-csal

Eörsi István

Jerzy Skolimowski Ferdydurke-filmje újból ráébresztett arra, hogy nem mindig üdvös, ha egy vállalkozás kilátásai és eredménye maradéktalanul egybecsengnek. Ez a vállalkozás ugyanis eleve reménytelen volt. Skolimowski a maga jelentékeny tehetségével, kiváló színészeivel és operatőrével komolyan vette feladatát, azt tehát, hogy filmet készít egy kiváló regényből, és ennek következtében tudását és érzékenységét pillanatra sem rejtve véka alá, tökéletesen kudarcos művet alkotott.

Első bejegyzés: A film

Könyve tizennegyedik fejezetében Gombrowicz megpróbálta elriasztani Skolimowskit: „Azt is meg kellene állapítani és határozni, hogy vajon regény-e vagy paródia, tanulmány vagy pamflet (a Ferdydurke, E. I.), emlékiratokat írtam-e vagy változatokat egy fantázia szülte témára, és el kellene dönteni, mi van benne túlsúlyban: a tréfa, az irónia, vagy a mélyebb értelem, a szarkazmus, a persziflázs, az ostorozás vagy a badarság, a pur abszurdum, pur halandzsa: továbbá, hogy voltaképpen nem póz-e az egész, tettetés, színészkedés, mesterkéltség, szellemességhiány, érzelmi vérszegénység, képzeletsorvadás, a rend aláaknázása és a józan ész lejáratása... a szóért érzett legnagyobb felelősséggel és a leggondosabb mérlegelés után csak azt mondhatjuk, hogy semmit se lehet tudni, csíp-csíp csirke.” (Kerényi Grácia fordítása.) Már ebből a bohóckodó önjellemzésből is kitetszik, hogy a könyv cselekménye a benne végighúzódó szemléletes, aprólékos mozzanatok ellenére sem regényszerű. Szembeszökő a motívumok ürügyjellege. Az epizódok, fordulatok és betétek önmagukban határtalanul balgáknak és kiagyaltaknak tetszenek, értelmet és belső összefüggést kizárólag az elbeszélői kommentár kölcsönöz nekik. Ez a visszatérő hívószavakkal átszőtt kommentár stiláris remeklés, ironikus-önironikus kísérő zene, mely a főhőst és történéseit fölöttébb bonyolult és következetes szellemiségben oldja fel. A látszólagos önkény, amely itt uralkodik, csak annyiban hasonlít az álom-logikához, amennyiben a tudat alá szorult éretlen formák közt csapong. Ezt világítja át a kommentár, vagy mint ezt a zseniális Bruno Schulz már 1938-ban észrevette, „a humanizáló humor fénysugara”. Ez a humanizáló humor azonban nem fér be Skolimowski álomképeibe, mert néha ilyenekhez folyamodik, hogy áthidalja a szakadékokat a mozzanatok között. Az álomasszociáció sejtelmessége, meghatározhatatlan érzelmi töltése viszont nem illik ahhoz az alvilági szférához, mely Gombrowicz művének tárgya.

A Ferdydurke mint regény vagy emlékirat még megfilmesíthető volna, talán – bár ezt kötve hiszem – mint paródia is, de mint tanulmány és pamflet alkalmatlan erre, akárcsak egy telefonkönyv vagy közgazdasági brosúra. Skolimowskinak vagy egyáltalán nem lett volna szabad ehhez a műhöz nyúlnia, vagy arra a másik reménytelen kísérletre kellett volna vállalkoznia, hogy a kommentárt a cselekménybe bedolgozva átvilágítsa ennek mérhetetlen balgaságát. Ő azonban – ami egyébiránt dicséretre méltóan hű természetre vall – a cselekményt vitte filmre. Ennek következtében az elbeszélő személye, az önéletrajzi ihletésű Jozsó, a feje búbjáig elsüpped a sztoriból rázúduló ostobaságban. Patologikus különcsége – mely a könyvben is nagy szerepet játszik – nem szív szellemet magába, és a cselekmény sem vergődik ki a szellemtelen különcség állapotából. Filozófiai szemlélet és nyelvi bravúr híján Gombrowicz szándéka legalábbis felerészt eltorzul: az érett rend, amely ellen egész életében lázadt, megkapja ugyan a magáét – gondolok például a tanári kart megörökítő, szatirikus, tömény pillanatfelvételekre –, de az ifjúi éretlenség, melynek szerelmese, nem ellenfele, hanem inkább részese ennek a rendnek, bárgyúságuk töltése azonos anyagból való.

Skolimowski maga is érezhette, hogy anyaga fellázad ellene. Feltehetően ezért talált ki néhány olyan epizódot, melyben szabadon mozoghatott filmes fantáziája. Például: fehér ruhás, fehér csuklyás lovasok vonulnak át sejtelmesen egy erdőn. Egyszercsak a szürrealizmus vadonában találjuk magunkat, csakhogy ez az erdő a maga szép képeivel, sejtelmes-romantikus hangulatával még csak nem is emlékeztet arra a világra, amelyet Gombrowicz jár körül. Könyvének végén a főhős mintegy véletlenül megszökteti unokahúgát, hogy a családi kastélyból a városba vigye. Természeti képek következnek, a nap például „óriási, infernális popsi”, „töménytelen kankalin bukkant elő az ösvény mindkét oldalán, de valamicskét vérszegények voltak, afféle teavirágok”... „A koros fák mintha satnya, pöfeteg anyagból lettek volna, inkább gombának látszottak, és oly rémültek voltak, hogy amikor egyet megérintettem, nyomban megrepedt... És minden meghatározatlan körvonalú és oly elkent, csendes és röstelkedő, várakozásba rejtekező, megszületetlen és meghatározhatatlan, hogy tulajdonképpen semmi se különült el, nem emelkedett ki, hanem minden dolog szorosan kapcsolódott a többihez, egyetlen süppedékes, fehéres és kihunyt, halk kenőcs volt az egész.” Gombrowicz könyve, miután leszámolt az „érett” nevelési rendszerrel, az „érett” és felvilágosult család hazugságaival és az „érett” nemesi életformával, végez az „érett” szépségben gyönyörködő természetfelfogással is. Skolimowski szép erdei lovasképei nemcsak beismerik, hanem el is mélyítik a csődöt.

Még kétségbeesettebb és még sikertelenebb önmentési kísérlet a film befejezése: a világégés piros fényei, bombázók munka közben, becsapódások és robbanások. Skolimowski azt sugallja, hogy a második világháború az irracionális formák esztelen uralmának logikus következménye volt. Talán azt is üzeni, hogy az irracionális formák tovább élnek, és ha nem sikerül fölébük kerekednünk, akkor nem kerülhetjük el az új katasztrófát. A képek megint szépek és emlékezetesek, és a szándék fölöttébb humanista, de hogyan hozható össze ez a világméretű apokalipszis az ábrázolt életanyag szándékolt és keresett kisszerűségével? Gombrowicz regénye vagy pamfletje 1937-ben jelent meg. Időbeli meghosszabbítására a rendezőnek azért lehetett szüksége, hogy kárpótolja a nézőt a veszendőbe ment intellektuális tartalomért. A kárpótlás azonban csak a logika szálaival kapcsolódik a történethez, és ezért érzékletes összefüggés híján legfeljebb didaktikus következtetéseket kényszeríthet ki belőlünk. Igaz, a Ferdydurkéval kapcsolatban Gombrowicz harminc évvel később megjegyzi, hogy „a háború felfogható a formák konfliktusának”, és hogy a háború előtti évek „egy gonosz élet atmoszférájával” voltak terhesek. „Ezek a háború előtti évek talán még gyalázatosabbak voltak, mint maga a háború.” De ezt az összefüggést és gyalázatot a könyv kizárólag a privát-szférában ábrázolja, eltévelyedések, perverziók, gonosz kis játékok, fantazmagóriák és képtelenség határát súroló action gratuite-ek révén. Nagyszabású képsoroknak nincs helyük itt. Szépségük is zavar, nemcsak mert a háború szépül meg tőlük akaratlanul, hanem azért is, mert olyan művet zárnak le, mely az általánosan elfogadott szépséget következetesen relativizálja, ironizálja, sőt tagadja is.

Második bejegyzés: Az éretlenség

Naplójában Gombrowicz epigrammatikus tömörséggel így foglalja össze a Ferdydurkénak és egész életművének alapvető dilemmáját:”...hogyan küzd valaki, aki szerelmes az éretlenségébe, a saját érettségéért.” „Az ember nemcsak azért nem tudja kifelé megmutatni magát, mert mások eltorzítják – mindenekelőtt azért nem képes arra, hogy kifejezze magát, mert csak az mondható ki, amit előzőleg elrendezett, megérlelt, miközben minden egyéb, tehát éppen éretlenségünk: néma csend. Ezért a forma mindig kompromittál. bennünket – a forma lealacsonyít.” Kultúránk csúcsvonulata, művészetünk, filozófiai és etikai rendszereink a magasabbrendű formákban valósulnak meg, mi viszont – erre is Bruno Schulz mutatott rá 1938-as tanulmányában – valódi életünket titkon éljük, alacsonyabbrendű, piszkos szférákban, éretlen formák között, „amelyek felhalmozott érzelmi energiái százszor hatalmasabbak, mint azok, amelyek a hivatalos szféra vékony rétegének a rendelkezésére állnak”. Lealacsonyítónak, kompromittálónak kell tehát éreznünk felnőtt kultúránkat, mert nem bírunk megfelelni neki, és mert infantilisnak mutat bennünket. Hozzátenném ehhez még, hogy társadalmi életünk, szokásrendszerünk, előítéleteink érett, sőt gyakran már holttá-dermedt formái is nyomorgatják, Prokrusztész-ágyba szorítanák éretlenül bugyborgó ösztönös és érzelmi energiáinkat, szabályozzák megnyilatkozásainkat, ami lehetővé teszi, de egyben természetellenesen el is torzítja a társadalmi életet és személyes kapcsolataink rendszerét. A lealacsonyodás és a kompromittáltság érzését tehát nemcsak a magas kultúra követelményei váltják ki belőlünk, hanem a köznapi lét normái is, csakhogy ezen a területen a megalázottság érzése az erkölcsi felsőbbrendűség érzésével is keveredhet.

Ez az ember-kép magyarázatot ad a Ferdydurke kiagyaltnak, abszurdnak, action gratuite-szerűnek tűnő mozzanataira. A főhős egy kitépett szárnyú és lábú legyet helyez el a gimnazistalány izzadságszagú cipőjében, egy szegfű mellé: ellentmondásos érzéseit képtelen tisztán artikulálni, szublimálni, így hát abban az alacsonyrendű, piszkos szférában fejezi ki őket, amelyben hírt adnak magukról. Máskor morzsát, szemetet, kenyérgalacsinokat, borsot, sót, fogvájókat dobál a kompótjába, és az így létrejött pempőt bekanalazza, hogy e szokatlan viselkedésmóddal kizökkentse pályájáról és maga alá gyűrje a gimnazistalányt és családját. A film is mutatja ezt a képsort, de bizarrsága mögül eltűnik a mélyebb értelem, míg végül a dolog képi természeténél fogva eluralkodik a családapa ellenállhatatlan vihogása. Gombrowicznál „A mérnök önkéntelenül vihogni kezdett harmadszor is, kabarénevetéssel, gangra nyíló, hátsó udvari nevetéssel.” A mérnök tehát ugyanabban az alvilági formakultúrában reagált a kompót-stratégiára, amelyikben ez megszületett. A két forma – és a két ember – a könyvben egymást alkotta meg, egymást alakította, miközben szakadatlanul kompromittálta és degradálta őket a követelményként funkcionáló, érett forma – a polgári család viselkedési és kulturális normarendszere a huszadik században –, amelyet alulról megsértettek.

Az érett formák a Ferdydurkéban három életszférát fognak át: az iskoláét, a felvilágosult polgári családét és a konzervatív vidéki nemességét. A főhős, aki a felnőttség immár elháríthatatlan, érett formáitól ódzkodva menekül vissza az éretlen kamaszkorba, mindhárom fölébe rendelt érett formát elviselhetetlennek és törékenynek találja. Az elsőt leleplezi és faképnél hagyja, a másodikat és a harmadikat össze is töri. Az éretlenség dinamikusabbnak bizonyul az érettségnél, mivel övé a fiatalság. Gombrowicz halálig tartó vágya az éretlenségre – egyben a fiatalság siratása is. A fiatal ember még minden lehet, az érett ember csupán az lehet, akivé vált. A fiatal ember felnőve férfivá és nővé alakul, alakulásának idején azonban még átcsillámlanak egymásba, és nem késztetnek okvetlenül lemondásokkal járó választásra az egymástól elkülönült formák. Gombrowicz elfojtott homoerotikus vonzalmai kívánatosnak tüntetik fel az éretlenséget, melyet még nem vagdosnak szeletekre és nem löttyintenek öntőformákba a tabuk. Naplójában így ír az általa oly szívesen látogatott Buenos Aires-i kikötőről: „Itt azonban, a kikötőben, láttam – a hogyismondjam – magábanvaló ifjúságot, szexustól függetlenül, és a legélesebb, legradikálisabb és – mivel a reménytelenség bélyegét viselte – démoni formában éltem át az emberi nem virulását. Ráadásul – lefelé, lefelé, lefelé! Ez vont lefelé, a legalacsonyabb szférába, a lealacsonyodás birodalmába, az ifjúságot, amely, mint olyan már amúgy is megaláztatott, itt másodszor is megalázták, mint közönséges, proletár fiatalságot... És én, Ferdydurke, megismételtem könyvem harmadik részét, Menyus történetét, aki egy pórlegénnyel akart test...vériesülni.”

Gombrowicz tehát Freudhoz hasonlóan rendkívüli jelentőséget tulajdonít azoknak az alvilági lelki energiáknak, amelyek többnyire még a szóbeli megformálás világosságáig sem vergődhetnek el. Ezek tudatosítását és feltárását mindketten civilizatórikus és kulturális feladatnak tekintik, olyan tevékenységnek, mely az ember gyógyításának vagy felszabadításának fontos eszköze. Felfogásuk azonban ellentétes következtetések felé tereli őket. Freud aufklerista pátosszal a tudatalatti lecsapolását tűzi ki célul, és a fejlődés útját abban látja, hogy a tudat a psziché mind nagyobb területét hódítsa meg: Mivel erre csak a tudomány képes, tárgyát maximális komolysággal közelíti meg, kívülről vetve rá a fényt. Gombrowicz viszont nem az éretlenség leküzdését, hanem nyílt megvallását hirdeti. De hogyan vallható meg az, ami természetéből kifolyólag nem óhajt megnyilatkozni? Úgy, hogy az író a groteszkség olykor alvilági eszközeit mozgósítva áttör a civilizatórikus burkon az éretlen gomolygásig, és közvetlenül ezt szólaltatja meg. Az éretlenség megvallásának követelése párhuzamos lengyelség-koncepciójával, melyről már többször is szó esett. A lengyelség – több más nemzethez, így a magyarsághoz is hasonlóan – Kelet és Nyugat közé szorulva szükségképpen csak másodlagos létet, pszichózist, kultúrát vívhatott ki magának. A lengyel művész, aki ezt nem veszi tudomásul, vagy akár érdemet farigcsál ebből magának, provincializmust sugároz, vagyis másodlagosságát dicsfénykoszorúval vonja be. De nem vetheti le másodlagosságát az sem, aki idomulna a nyugati művészekhez, mert ebben a versenyben szükségképpen hátránnyal indul. Gombrowicz e két magatartást elvetve a másodlagosság nyílt felvállalását tanácsolja, mint olyan kiindulópontot, amely újfajta, ránkszabott szintézisre vezethet. A másodlagosság egyben specifikus éretlenséggel is jár, így hát ezt is meg kell vallanunk, mégpedig elsősorban nem a tudat álláspontjáról, hanem úgy is, hogy szóra bírjuk alvilági lelki energiánkat. Lecsapolásuk, megszüntetésük ugyanis a meszesedésre mindig hajlamos érett formák egyeduralmára vezetne, ha egyáltalán sikerrel járna az ilyen vállalkozás.

E felfogásnak dicséretére válik, hogy termékeny ellentmondást rejt magában. Gombrowicz szerelmes az éretlenségébe, és ennek motívumaiból építkezik, de ami ilymódon felépül, annak az ő szándékai szerint is maradandó, érett formát kell öltenie. Az éretlenség: anyag, téma, építőkocka, de nem művészi cél. Gombrowicz tudatában van ennek az ellentmondásnak, hiszen maga írja, hogy az érettségéért küzd, miközben éretlenségébe szerelmes. Feltehetően azt reméli, hogy az éretlenség elemeit magában foglaló érettséget a szokásosnál kevésbé fenyegeti rozsdásodás és meszesedés.

Gombrowicz nem tagadja, de nem is tekinti igazán fontosnak éretlenség-filozófiájának társadalmi konzekvenciáit. Pedig a Ferdydurke olyan világot mutat, melyben az érett formák ingatagok és elviselhetetlenek. Pimko tanár úr és a tanári kar, valamint az általuk közvetített nevelési rendszer maga a testet öltött, kanonizált ostobaság. A felvilágosult polgári család képződménye merő hazugság és öncsalás, egy megpépesített kompót, egy megcsonkított légytetem, vagy egy gally valamely koldus szájában halomra dönti. A vidéki nemesség életformája annyira korhadt, hogy egyetlen pórfiú parancsra adott pofonjának következményeitől recsegve-ropogva összedől. Gombrowicz összes művében találhatók ilyen motívumok, nem egyszer a szerkezet központjában. Az Yvonne-ban például a királyi udvar, a maga megjegecesedett formáival, végveszélybe kerül, mihelyt egy debil leányzó a maga éretlen, spontán reagálási módjával, formátlan formájával megtöri monolit egységét. Az Operettben összedőlnek ugyanezek a formák, mert már a saját súlyukat sem bírják el. A helyüket törve-zúzva elfoglaló modern, agresszív divatok – a nácizmus és a sztálinizmus – diadalra jutva mindent elpusztítanak, olyannyira, hogy végül már csak egyetlen olyan forma marad – a meztelen, fiatal női testé –, melyhez, minthogy nem divat szülte, még kapcsolható valamiféle új fejlődés reménye.

Nem sorolom tovább a példákat, mert az Operett, ez a késői mű, mely talán a leglesújtóbb képet nyújtja a társadalmi divatok folytán uralomra jutott formákról, egyben az éretlenségkultusz buktatójára is éles fényt vet. Az éretlen formák, az alacsonyabbrendű, piszkos szférák feszültsége olyan akciókban sülhet ki, és olyan szisztémák megcsontosodására vezethet, amelyek még a lázadásukat kiváltó rendnél is iszonyatosabbak. Az éretlen ifjúság nemcsak Buenos Aires kikötőjében cselleng gyönyörűen és kiszolgáltatottan, hanem olykor zsidókat lő a Dunába, lengyel hadifoglyokat puffant le Katyń erdejében vagy gyújtóbombákat dobál Németország-szerte vietnami kislányok menhelyeire. Ez a fajta éretlenség tegnapelőtt nálunk is kimutatta újból foga fehérjét, kopaszranyírt árpádsávos suhancok ágáltak a magyarországi nácizmus jelképeivel az Országháza előtt, és az alvilági formák, amelyeket fiatalosan felidéztek, Gombrowiczból sem csiholtak volna ki nosztalgikus érzéseket. Ahogy az érettség egyszerre jelenti a kultúra csúcsait, melyek degradálják az alacsonyabb régiókba szorult, önnön csökevényes, félig-tudatos tartalmait artikulálni sem tudó embert, továbbá a létezés konvencionálisan elfogadott, kiürült és hazug formáit, úgy jelent az éretlenség egyszerre lázadást, őszinteséget, ifjúságot, az alacsonyabbrendű, piszkos formák és szférák megvallását és kiélését, továbbá olyan alvilági indulatokat, amelyek a civilizáció, a kultúra, és általában az emberi együttélés gyökereire emelik fejszéjüket. Gomborowicz mint teoretikus ismereteim szerint nem vonta le ennek a kettősségnek a következményeit, talán mert a saját éretlenségébe volt szerelmes, és nem az éretlenségbe általában. Íróként azonban könyörtelenül ábrázolta az éretlenség veszélyeit is.

Egyetlenegy olyan fejtegetést találtam a Naplóban, amelyből teoretikusan is verhető híd a szóbanforgó kettőséghez. A Ferdydurkéban – mondja – az emberek egymást alkotják meg, mégpedig nem egyszerűen úgy, ahogy Marx gondolja – miszerint az ember a maga társadalmi osztályának vagy általánosabban: miliőjének terméke –, hanem percről percre, találkozásról találkozásra, véletlenszerűen, kiszámíthatatlanul és vadul. Ezekből a kapcsolatokból jön létre a forma, „mert önmagam számára nincs szükségem formára, csak azért szorulok rá, hogy mások láthassanak, érezhessenek, tapasztalhassanak”. Ezért ez a forma erősebb a társadalmi konvencióknál, elementáris erővé válik, amely nem kormányozható. Ebből az is következik, hogy az ember formája állandóan változik, a találkozások, a véletlenek, az egymást követő pillanatok függvényeképpen. A szerepek, amelyeket az emberek eljátszanak, a pofák, amelyeket vágnak, azonosak velük, miközben ők maguk állandóan változnak. Örömmel ismertem rá Gombrowicz fejtegetéseiben régi meggyőződésemre, amely szerint az embernek és szerepeinek szétválasztása modern előítélet, vagyis mindenkire csak szerepeiből következtethetünk. Gombrowicz ezt bámulatraméltó képi tömörséggel fejezi ki: nem az a cél, mondja, hogy az ember levesse maszkját, „hiszen nincsen alatta arca”. Csak az követelhető meg az embertől, „hogy tudatosítsa és megvallja mesterkéltségét... Ha sohasem lehetek önmagam, akkor csak úgy óvhatom meg személyiségemet a megsemmisüléstől, ha akarom autenticitásomat, ezt a mindennel dacoló, makacs „az akarok lenni, aki vagyok”-ot, ezt a tragikus és reménytelen lázadást a deformálódás ellen”. Ebből az elméletből azonban kikövetkeztethető az a másik tragikus lehetőség is, hogy a véletlenszerű, spontán, percről percre végbemenő változás a személyiség és az autenticitás elhalására és a civilizáció által elfojtott alvilági, agresszív ösztönök elszabadulására vezet. Az éretlenség eszerint kettéágazik: egyik áramlata gazdagítja a személyiséget, például úgy, hogy védi az érett formák egyformásító hatásától; másik áramlata felbomlasztja a személyiséget a magányos elállatiasodás vagy a kollektív téboly valamelyik szennycsatornájában.

Harmadik bejegyzés: Én és az éretlenség

Az éretlenség dilemmái ráébresztettek arra, hogy miért vonzódom annyira – gyökeresen különböző alkatunk ellenére – Gombrowiczhoz. Én is – más okokból és másképpen – megőriztem és mindmáig ápolom éretlenségemet. Az indítékok és tünetek rendszeres kifejtésére nem vállalkozom – ez a feladat több érettséget követelne tőlem, mint amennyit felmutathatok –, így hát beérem néhány hevenyészett megjegyzéssel:

– Elemista iskolás koromban többször figyelmeztettek az utcán jóindulatú felnőttek, hogy kioldódott a cipőfűzőm. Előre toltam a lábfejem: „Akkor tessék befűzni!” – és már loholtam is a várható füles elől. Elviselhetetlennek éreztem, hogy egy idegen felnőtt nevelni akar, vagyis belebeszél a magánügyembe. Később, tizenhárom éves koromban anyám felvarrta ingemre a sárga csillagot. A sárga csillagosok csak a nap meghatározott óráiban hagyhatták el lakásukat. Mivel ezekben a rendelkezésekben személyiségem bimbózásának akadályait láttam, gyakran mászkáltam tilalmas időben és félmeztelenül – tehát csillag nélkül – az utcán. Anyám elnézte ezt nekem, noha tudta, hogy életemmel játszom. Azon a véleményen volt, hogy a csillag felvarrásának kényszerével járó lelki torzulás nagyobb veszedelem, mint az, ami életemet fenyegeti. Így hát ő is segítette éretlenségemet, mely a törvényes rend és a józan ész ellenében az ösztönök spontán igazságába bocsátotta gyenge gyökereit.

– Gyermekkoromban mélyen belém ivódott, hogy a törvényes rend oktalan és embertelen, és hogy a világi és egyházi hatalmasságok, de még az általuk közvetített jóisten is ezt a rendet védi. Semmiképp sem akartam ebben a rendbe, vagy más fölöttem összezáruló, nélkülem kialakult szisztémába integrálódni. Ez a nem-akarás olyan erős volt, hogy még néhány évig tartó sztálinista buzgalmam idején is fölöttébb éretlenül bírtam csak szolgálni a magam választotta érett formát; a rákosista Magyarország rendjét. Például: 21 éves koromban, a Déry-vita alkalmából nyilvánosan vitába szálltam Révai Józseffel („Nem értek egyet Révai elvtárssal”), ami volt olyan életveszélyes vállalkozás, mint 1944 nyarán csillag nélkül közlekedni a Berlin téren. Jellemző, hogy Lukács György, akinek már akkor tanítványa voltam, és akit előző nap beavattam a tervembe, úgy viselkedett, mint 1944-ben az anyám. Nem tanácsolt el a felszólalástól, mert az ehhez szükséges realista érvekkel összetörte volna éretlen kommunista hitemet. A vitára magával hozta összes megjelent sztálinista költeményemet, szám szerint vagy tízet, és felszólalásom után a szünetben Révaihoz rohant velük, hogy megmentsen a várható következményektől. Így hát még egy évig őrizhettem éretlenségem specifikus formáját, azt a balhiedelmemet, hogy az őszinteség, ez az iskolában tanított forradalmi erény összefér a sztálinista társadalmi renddel. Ostoba illúzióim és okos érveim együtt jellemezték éretlenségem akkori állapotát.

– Majd négy évig tartó vigyorgásom a börtönben: a színtiszta éretlenség önvédelme a börtön érett, túlérett formáinak diktatúrájával szemben.

– A börtönben elképesztettem idősebb zárkatársaimat azzal – én 25 és 29 éves korom közt időztem ott –, hogy erkölcstelennek neveztem a házaséletet szerelem nélkül. A házasságot tehát olyan érett formának tekintettem, amelyet csak éretlenül szabad kitölteni.

– Viszolygásom az előre elkészített mondatoktól, reagálási módoktól. Régi elméletem, hogy az élet számomra legfontosabb dolgaiban – írás, szerelem – a rutin és az ihlet feszültségekkel terhes egyensúlyára kell törekedni. Az ihlet minden bizonnyal azokból az energiákból táplálkozik, amelyek az alacsonyabbrendű, piszkos, éretlen szférákat töltik ki.

– Ruházkodásomban is ösztönös idegenkedés az érett – felnőtt – formáktól. A kifogástalanul felöltözött férfi: tokbabúja ember. Mindmáig nem viselek nyakkendőt, kalapom sohasem volt. „Pisti sohasem fog felnőni” – mondogatta rólam, nem pusztán ruházatomra utalva, az anyám.

– Nagyon régóta: nemzedéknélküliség. Kortársaim közül senkit sem ismerek, aki ilyen kevéssé kötődne a saját generációjához. Vonzódás a sokkal idősebbekhez, míg voltak ilyenek (Lukács, Déry). Aztán a fiatalabb generációhoz, a férfiakhoz is, tehát nemcsak az erosz okán. Mostanra a fiatalabb generáció túlnyomó többsége is tökéletesen megérett. Comme il faut viselkedés, comme il faut gondolkodás, olykor persze fölöttébb magas színvonalon. Érdeklődésük középpontjába az állapot került, akár létező, akár elérhető állapot az, engem pedig még mindig a folyamat érdekel. Éretlenségem ideológiai bázisa: a dolgok dialektikája által kiváltott izgalom. Megpróbálok még egy nemzedékkel odébb körülnézni, mert ott még tapasztalható provokatív tiszteletlenség az érett formákkal szemben.

– Életrendem – többszöri válás után – ismét üdítően kialakulatlan. Kapcsolataim nem préselnek szoros formába, de emberi kötődésekre alkalmat adnak. Szerencsés biológiai adottságaim folytán a nap bármely órájában és Európa bármely pontján pillanatokon belül munkaképes állapotba kerülhetek. Ezért napirendem és térbeli fixáltságom nincs. Meggyőződésem szerint Gombrowiczot segítette hosszú emigrációja – vagyis kényszerű kívülállása és átmenetiségre berendezkedett életvitele – éretlenségének megőrzésében. Nekem is kapóra jön más természetű, kényszerű kívülállásom.

– Igaznak tartom, hogy személyes és társadalmi fejlődésünk egyaránt olyan kontinuitásnak fogható fel, mely időnként erőszakosan megszakad. Az evolúció és revolúció mozzanatai egymásból merítik értelmüket és magyarázatukat. De ha ez így van, akkor csak filiszteri bölcsességnek minősíthető, amit még a nagy Goethe is vallott: hogy a forradalmiság bizonyos életkor fölött ostobaság. A termékeny éretlenség legfőbb titka, melytől – ha rajtam múlik – a jövőben sem zárkózom el, hogy mindvégig őrizzük meg érzékenységünket a fejlődés mindkét mozzanata iránt.

Legfontosabb indítékom az éretlenségre azonos Gombrowiczéval. Amióta az eszemet tudom, én is azt tekintettem legtöbb törődést kívánó kincsemnek, amit „Én”-nek vagy „személyiség”-nek szoktak nevezni. Ezt az „Én”-t meg kell védenünk az érett formák szakadatlan támadásától. De legjobb védekezés, mint tudjuk, a támadás. Nem félhetünk azoktól a találkozásoktól és véletlenektől, amelyek napról napra alakítanak bennünket, kiszámíthatatlanul és vadul.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1992/12 17-22. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=610

Cikk értékelése:

szavazat: 1283 átlag: 5.43