HóvirágünnepErdei capriccioSzántó Péter
Pompás, susogó, éjszakai erdőben szalad a kamera; menekül vagy éppen üldöz valakit. Olyan titokzatosan zúg ez az erdő, mint valahol Athén mellett, Szent Iván éjszakáján. Aztán gally-ropogás, puskalövések, kiáltások. Valakivel leszámoltak. Partizánok? Németek? Indiánok? A kamera csak siet. Házak az erdő közepén, a zaj erősödik. Azután átvált valami tenorhangú báj-gúnár dalászásába; újra a lövöldözés, megint a nóta. Tévéjátékok hangjai.
No igen. Semmi sem igazi ebben az elvarázsolt erdőben. Az emberek tévét néznek. Még az erdőben is. Manapság az erdőkben már nem élethalálharc folyik, nem történik, zajlik a természet, már ki se lépünk a házból – nézzük a tévét és jól tudjuk, hogy a búza is csak egy fűfóle a többi közül, amit történetesen megeszünk.
E jelenettel kezdődik Jiří Menzel új filmje, a Bohumil Hrabal írásainak motívumaiból összeállított Hóvirágünnep. Ritka az ilyen pontos felütés, mely meghatározza az egész filmet, a egyben kifejezi, véleményezi is önmagát. Mikrorealista megfigyelések, Chagall ecsetjére méltóan valószerű lebegés, a végén csattanó – és ez az egész, profi módon megoldott dolog kissé valahogy mégis kiszámítható.
A csehszlovák film, a kicsit Miloš Forman, Jiří Krejcik, Jaromír Jireš és a többiek különleges helyzetét is megvilágítani látszik az a tény, hogy Menzel, az Oscar-díjas filmrendező, úgy hírlik, színházi színészként van státusban, s abból él, hogy a különben világhírű Cinoherny Klub társulatában játszik. Például a Krejcik rendezte Nőtlen urak panziójában, melyben tíz éve alakít egy holtrészeg, gumitestű, idegeinket és nevetőizmainkat alaposan próbára tevő figurát.
Egyszer megkérdeztem, fizikailag mennyire nehéz ez a szerep. Azt felelte: eddig kétszer törte el valamijét a székek tetején egyensúlyozva, s jó-néhányszor volt ficama. Ez azonban csak arra vezette, hogy méginkább tökéletesítse a szerepét, megelőzendő az újabb bajt. Nem tudom, hány színész választotta volna inkább a másik utat: hogy lefarag valamit a szerep nehézségeiből. De hát Menzel nincs biztosítva a törések, erőszakos külső behatások és ficamok ellen, azért is Menzel ő.
Kicsit az egész cseh újhullámra, ettől a harmincas évek Werichétől és Voskovecétől származtatható bohó-cosan realista filmvilágra jellemző ez, mármint az abszolút kidolgozottság. A Hóvirágünnep pedig tárháza ennek: európai rangú színészi tehetségek sokszoros jutalomjátéka – ha nem is mindig több ennél.
A történet végeredményben ennyi: egy kis faluban vaddisznót látnak. A poshadt békeidőben elpuhult férfiak vad szenvedéllyel vetik magukat a különlegesen ravasz, intelligens és szellemes koca után, „akit” végül az iskola épületében, irodalomórán terítenek le. Jelentkezik azonban a szomszéd falu – ősi ellentét! – néhány képviselője, mert állítólag a vaddisznó az ő jogos tulajdonuk. A kezdődő harc végül békébe és – ugyan ellentétektől fortyogó, de a felszínen vakumosolyos – közös zabálásba oldódik, miközben Leli, a kicsit bolondos ócskás és műgyűjtő, a mulatozóknak korhely-levest hozva, ezúttal rajtaveszt régi akrobatamutatványán, hogy félkézzel motorozik a busz előtt.
Groteszk vígjáték, mely egyértelműen szomorú halálesettel végződik. Ez is Menzel, ez is Hrabal (akitől tudjuk, még a Bambini di Prágából, hogy ha az emberiség engedményeket tenne a természet elleni harcában, akkor Pivonka urat megennék a patkányok, a verklijével együtt).
A Hóvirágünnepben fel is vonulnak a jellegzetes figurák: az ifjú, bájos és gyermekien bohó kocsmáros házaspár, akik már kora hajnalban lázasan kergetőznek, majd ölelkeznek, hogy a férj a kemény képvágás után máris bőröndjeit hajigálja a kocsiba, távozandó; majd csókolózás, önakasz-tási kísérlet s újabb turbékolás. Gyorsított filmen az emberi élet, miközben tojógalambszerűen vaskos, melegítős leánycsemetéjük egykedvű piruette-ket, padödőket és padötroákat produkál – egyedül. Szüleit figyelve rosszallóan: istenem, milyen is lesz az emberiség, ha már a szülők is ilyenek.
Franz családja, az öregasszony és a fiatal lány, akik legelőször is úgy robbannak a természet madárcsicsergős, susogós, méhzümmögéses reggelébe, mint egy szuperszonikus pofoncsapás, üvöltve, hangoskodva, visító gyerekkel a hónuk alatt, hogy azután szünet nélkül operaian emelt hangon tördeljék össze azt a pasztoralikus édent, melyet a férfiak építenek maguknak, ha Isten nem találta volna föl a Nőt.
Ott, persze, az ellentét is, a kis, szemüveges tanárnő, aki a Sörgyári capriccio Anya-képéhez hasonlít. Ártatlan mosolyú, aki a gyermek Szűz Mária oltárképileg szelíd arcával, picit kioltott nyelvheggyel gyönyörködik a leterített, véres, üveges szemű vaddisznó látványában, hogy azután a két falu kakaskodó-lökdösődő – elvi – harcában végül ő legyen az, aki békét tud teremteni, mint az egyetlen normális, realista teremtmény a sok, ostoba, értelmetlen szavakért, papír-tigrisekért gyilkolászó férfiak között – hiszen Isten éppen erre találta föl a Nőt.
Itt van azután a hatalom is, a kedélyesen vizenyős szemű rendőr képében, aki már-már démonian kelet-európai szindrómát testesít meg a nyitó jelenet után következőben: elcsípi a kedélyesen ároktól árokig, fától gödörig csámpázó-karikázó részeg biciklistákat, fölhívja figyelmüket a KRESZ szabályainak fokozottabb betartására, majd nem csinál ügyet az egészből, egyszerűen – haveri alapon – csak tönkreteszi a biciklijüket, kiszerelve és elhajítva a gumik szelepeit. Ilyenkor támad az embernek az a gondolata, de jó volna, ha a hatóság nem volna a barátom, a szabályszegésnek viszont köztudott taksája volna, s nem baráti alapon figyelmeztetnék, máskor meg karceroznák be ugyanazért a szabályszegőt.
A kopaszodó, vizenyős kék szemű rendőr azután maga is belátja, hogy mégsem illik ilyen komor parabolának ebbe a kisrealista vígjátékba, így aztán a vadászlakomára való meghívásért cserébe új szelepeket vásárol a meghívóknak. Igaz, a Sors igazságszolgáltatását mégsem ússza meg, mert a vadásztársaság elnökének szánt, bekormozott furulyába ő is be-letrombitál, amitől olyan lesz az arca, mintha épp akkor élte volna át az atomcsapást. Mindez azonban nem rendítheti meg a kedélyeket, hiszen ezen az estén még a neuropata kocsmárosék is csak turbékolnak. (Nem számíthatjuk ide a két falu vadászait, akik irtózatos pofonjaikat csak akkor szelídítik öleléssé, ha a rendőr éppen rájuk néz.)
Vagy itt van Leli, a költői lelkű ócskás, aki a szocialista kereskedelem békésen apokaliptikus víziója lehetne, különleges raktárával, ahol a csupa ballábas cipőtől a gomblyuk nélküli kabátig, a csak az elejétől közepéig (vagy közepétől a végéig) hallgatható hanglemezektől az átázó esőkabátokig, a szép, de nem hallható rádiókészüléktől a betűk nélküli, így nagyon hasznos írógépig minden megtalálható. Még egy élettárs is, tulajdonosa szerint „földreszállt angyal”. Akivel kapcsolatban – úgy ismervén meg, hogy beront és dühödten letépi a hanglemezt a lejátszó készülékről –, arra gondolhatunk, Leli, a hasonlat szülőatyja eltévesztette a házszámot és a pokolba kopogtatott be angyalért. De hát éppen ez az ő legfőbb jellemzője: az élet tényeit képzeletével festi színesre, s mindent képes saját ízlése szerint valóban égi kékre fösteni. Talán ezért is kell elpusztulnia, mert hiszen manapság buszokon és úthengereken képzeletben se nagyon mehetünk át, mígnem a buszok és úthengerek baljós következetességgel gyalogolnak keresztül rajtunk.
Neki még telik egy hősi gesztusra: borulásában is menti, sugár-egyenesen tartja a korhelylevessel teli kannát, mintegy élete értelmét, végső összegzését – ahogy a film elején levő, szerencsés balesete során is, az árokban heverve, feje fölé tudta tartani, fölmutatván a tál tortát.
Finom allegóriának gondolom mindezt a film alkotóiról, akik a tál sültmalacot mutatják föl nekünk – két, komoran és titokzatosan közeledő busz között.
A Hóvirágünnep azok közé a kollektív filmalkotások közé tartozik, melyekben a forgatókönyv (ezúttal Hrabal mellett a rendező is jegyezi) és a rendezés csak annyira játszik szerepet, mint a színészek bravúráriái, vagy az operatőri és zeneszerzői munka. Jiří Macák kamerája nem produkál látványos bravúrokat, erénye „mindössze” annyi, hogy ebben az amúgy is „evős”, gusztust csináló filmben minden szín, íz, minden kerek és gömbölyű tárgy úgy ragyog, ahogy a flamand tájképfestők csendéletein egy különben nem is jellegzetes fürt szőlő, tál gyümölcs.
Jiří Sust filmzenéje részben idézetek tárháza, részben pedig stílusok parafrázisa, csöpögősen biedermeier, bájolgóan romantikus motívumok tárháza, melyekkel segít alkotótársainak idézőjelbe tenni a filmet.
A színészeket jó volt látni, és jó volna mind elősorolni, de hát az ember már csak olyan, hogy a jóra kevés szava akad, Rudolf Hrušínský fiatalon is jó színész volt; így, idősen, lefogyva, a korral megrakodva immár óriás. Szinte csak pillantásokkal, dünnyögésekkel játssza el az öreg, nők zsarnoki kormánypálcája alatt éldegélő, de szabadságvágyát sose felejtő öregúr alakját. Jaromír Hanzlik Leli szerepében a Sörgyári capriccióból ismert süket és nagyhangú, kissé flúgos bácsi újabb variációját hozza, újabb eszközökkel, meglepően újszerűén. Libuse Safranková a tanárnő szerepében remekel, míg az inkább csak odahaza ismert Petr Čepek bumfordi férfibáját adja a filmhez – ami, persze, megint csak színészi játékerő kérdése.
Külön fölhívom a leendő nézők figyelmét egy fiatalemberre, a csaknem kezdő, de fölöttébb tehetséges ifjabb Rudolf Hrušínskýre. Óriási micisapka és hatalmas, vastagüvegű szemüveg mögé bújva játssza a traktoros segédjének néma szerepét. Afféle Kuka-paródia ez a Hófehérkéből; a segéd vicsorgó elszántsággal szolgálatkész, az egyszerű és jámbor együgyűség demonstrációs példánya, szavak és gesztusok nélkül, szinte csak tekintettel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1375 átlag: 5.54 |
 |
|
