Duras filmenA képzelet éjszakáiBikácsy Gergely
„A nappalokat nemigen tudom felidézni.
A napfény megfakította, összemosta a színeket.
De az éjszakára emlékszem.”
Ha Marguerite Duras valamelyik filmjét le akarjuk írni, azt kockáztatjuk, hogy leromboljuk a filmet – olvasom egy francia szaklapban. Az igényes elemzés persze mindig ezzel a veszéllyel jár, s minél jelentősebb, eredetibb műhöz nyúlunk, annál nagyobb ellenállást kell leküzdenünk. De nemcsak a kritikusnak: még inkább az adaptációra vállalkozóknak. Duras-szöveg esetében a filmrendezőnek.
Könyv és siker
A magyar néző, aki az írónő-filmalkotó valódi, „eredeti” filmjeit alig ismeri, most egy hétpróbás sikerrendező, Jean-Jacques Annaud mozi-változatát láthatja. Annaud eddigi Oscar-díjas termékeivel is az úgynevezett „intellektuális” nézők ízlésének szabott, valamifajta „értelmiségi kommerszet” tálalt fel. A tűz háborúja, A medve, A rózsa neve olykor szellemtől a talán ízléstől sem mentes mesterembere szerte a világon tömegsikert aratott: nálunk sem a nagyközönség, sem a kritika nemigen szerette. Umberto Eco regényének fordítója, Barna Imre épp a Filmvilág hasábjain (1988/5.) dühöngött némi mazochista ingerültséggel a filozofikus regényből készült Annaud-képeskönyv, A rózsa neve láttán.
Nem vagyok olyan szigorú, mint a műfordító. Annaud A szerető című filmje mely Duras szövege nyomán a húszas évek Vietnamjában játszódik, és egy tizenhat éves francia lány meg egy gazdag kínai férfi szerelmét beszéli el – nemcsak ízléses munka, hanem a szó renyhe, hagyományos, lusta értelmében még jó is. Kultúrfilm. Ilyesmire mondjuk (legalábbis unalmunkban), hogy jó, s közben a Piedone-filmről kiáramló másfajta ízlésű nézőket kerülgetjük.
A forgatókönyvnek és a filmnek külön története van. Maga Duras kezdett dolgozni a rendezővel, csak munka közben váltak el útjaik. „Előre tudom, hogy milyen filmet fog belőle csinálni – így az írónő. Hiteles önéletrajznak fogta fel a könyvemet, pedig nem az a lényege. Már azt sem értem, miért kelléti a helyszínen forgatni. Az India Songot itt forgattam a Marne partján, mégis hiteles volt.” (Le Monde, 1991. jún. 13.) Duras valóban jól sejtette, hogy Annaud adaptációja a helyszín és a rekonstruálandó idő vélt hitelességének foglya marad. A múlt-idézés „napló-foglya”. Szép fogolynő lett ez az adaptáció, mondanám némi keresettséggel. Egyszerűbben: jó film A szerető, csak az a baj, hogy nemigen lehet róla semmi mást mondani. Durasról viszont annál többet.
„Lerombolni, mondja”
Marguerite Duras csak Bressont és Godard-t fogadja el az egész francia filmtörténetből. A különbözőség két óriását, a rejtőzködő rombolót és a provokátor rombolót. Rajongói világszerte az India Songot tartják legtöbbre, melyben Duras tökélyre vitte a bábszerű mozgás lassú stílusát. Viszolygást kiváltó modorosságokat is vállalva „irodalmias” és tablószerű, egyszersmind furcsa film, sőt e „modorosságok”, nemesítve, ettől fogva fődallammá, állandó stílussá, védjeggyé váltak életművében. Igen ám, de ő azért többre tartja egy még modorosabb alkotását, a Son nom de Venise dans Calcutte désert-t. (Velencei neve a kihalt Calcuttában). Itt a kamera álombéli lassúsággal sétál és szemlélődik az India Song helyszínein és díszleteiben: csak tárgyak és házak és utcák, emberek nélkül. Minden üres, kihalt, de a kihalt teret szinte átjárja, betölti a rendkívül irodalmias patetikus-érzelmes többszólamú kommentárhang. Duras erre büszke, a vállalt filmszerűtlenségre. S ezért persze leginkább büszke istenkísértően provokatív vállalkozására, A kamionra, melyben Depardieu-nek felolvassa A kamion forgatókönyvét. Ez maga a film: ahogy ő felolvas és kommentál. Olykor Depardieu is szól valamit, s néha – tán engedmény a konzervativizmusnak – esti-éjszakai tájban látunk is robogni egy kamiont a távolban.
„Az én ténykedésem előtt nem volt film” – mondja-nyilatkozza csendesen, mintegy önmagának. Ő legalább nem emlékszik előzőleg semmiféle filmre, s azt vallja, hogy az igazi művek megtekintésekor minden igazi nézőnek úgy kellene éreznie: először lát filmet vagy olvas verset. Ezért tartja Bressont óriásnak.
Különös antiművészet az övé, az avantgárdra sem hasonlít, meg a posztavantgárdra sem. Egyrészt patetikusabb, mint a hagyományos romantika, és sejtetőbben lélekfeltáró, mint az avantgárd alkotók által annyira gyűlölt lélektani művészet. Duras szinte hagyományos, túlérzelmes modorral lep meg. Hősei kedvvel és sokat zokognak. Nem „halkan és gyorsan sírnak”, mint a híres Kosztolányi-idézetben, hanem holdfénytől ittasultan zokognak. Hosszan, dallamosan. Sétálnak s merengenek is a holdfényben, kihalt egzotikus városok utcáin, tengerparton. A múlt emlékei tartják őket örök rabságban.
Csináltan balladás homály, feszített víztükrű poézis. Saját konvenciót teremt, az olvasónak nagy ellenérzéseket kell legyűrnie, mielőtt rabul ejtődnék. Duras stílusára talán a legtalálóbb jelző az lenne: „átható”. Mint a műveiben állandóan felhangzó zokogás. Különböző, s elég erős belső világot sugárzó rendezők nyúltak már egy-egy regényéhez: Resnais, Robbe-Grillet, a még erejének teljében René Clément, egy alkalommal Peter Brook is. Ezek a filmek aztán soha nem a rendezők belső világát, hanem a Marguerite Durasét tükrözték.
Valami furcsa alkímia révén mégsem hat hagyományos művészetnek, amit csinál. Az irodalom- vagy filmtörténeti fogódzó itt nem sokat segít. Durast annak idején Robbe-Grillet mellé sorolták be a kézikönyvek, prózáját a „nouveau roman” – címke alá skatulyázták. Sokáig a legértőbb nézők is Alain Resnais törekvéseiben ismerték fel mozgóképi hasonmását. Mégis, már jóideje egy másik név kopírozódik az ő neve s művészete mellé: Godard-é. Godard-é, akinek kevés köze van a nouveau roman-os irodalmiassághoz, még Resnais formanyelvéhez is kevés. Formájuk, hangulatuk, módszerük hiába gyökeresen más, mint a Godard-filmeké, csöppet sem csodálkozunk, hogy ők ketten állandóan egymásra hivatkoznak, egymás példájához fordulnak bátorításért. „Détruire, dit-elle, („Lerombolni, mondja”) – egyik regényének címe ez, s többször is hangoztatja némi dölyffel, hogy a filmművészet megsemmisítésében Godard-ral együtt nagy részt vállalt.
Erotika és lelki finomság
Duras a lappangó erotika írója: nála a nézésnek, méginkább a szavaknak van erotikus izzásuk. Éjszakai sírásnak, lomha, tükör előtti, meglebbenő függönynek. Cizellált, de tőrhegyűen éles, udvarias, de kíméletlen mondatokkal beszél. Egyetlen, irgalmatlan, mint minden jelentős író. Civilizáltnak látszó, álságosan sima hanghordozása csak szolga, csak munkaeszköz a kegyetlenség szolgálatában.
Annaud filmje szép és esztétikus, van a képeknek mélységük, ritmusuk. A film szabályosan lélegzik, bizonyos varázsa van a tájnak is, a rendező meg készségesen kiszolgálja a tájat, színészeket, s főleg a nézőt: modern, igényes melodrámát látunk. Csak a mű lényegét, a kegyetlenséget felejti el „kiszolgálni”, holott több deklaratívan kegyetlen és nyers jelenetet komponál. Sokat szeretkeznek benne (húsz-huszonöt percet), s a rendező szemmel látható törekvése: jaj, csak nehogy vulgárissá, netán „obszcénné” váljon. Erről több interjúban is figyelmezően nyilatkozott.
Mindenre ügyelő kulturált műgond jellemzi tehát a filmjét. A kínai legénylakását például kék fénnyel világította meg, de a redőnyök mögül a trópusok vöröse sugárzik. El akarta kerülni a giccsfilmek közhelyes, képeslapos erotikáját és egzotizmusát is. Egyszerű, puritán szobát épített díszletül, mely azért – értelmezésében – valamifajta gótikus szentély is. A vulgaritást, durvaságot a pénzzel kapcsolatban vélte ábrázolni, a gazdag kínait kihasználó francia család viselkedésével, az éttermi jelenetekben. Igen, csakhogy Durasnál nem válik el kegyetlenség és erotika, pénz és szerelem, a szövegben valahogy ötvöződik mindez, Duras egybe tud áramoltatni vulgaritást, obszcenitást, lelki kegyetlenséget, ürességet, ázsiai egzotizmust és börtönmagányban ázó pszichikumot. Annaud „előzékenyen” elválasztja, megkülönbözteti az egymást sértő és taszító rétegeket, mintegy „kimossa”, megszárítja az eredeti szövetet. Fénylő legyen, ne bántsa piszok- vagy vérfolt, csak azt ne...
Duras műve „sajnos” nem ilyen. Nem szép, nem esztétikus, nem történetmesélő, hanem igazságnak és hazugságnak, memoárnak és fikciónak kihívó, ellenszenvet is kiváltó furcsa ötvözete, kemény, sima, izzó elbeszélés. Veszélyes könyv, Annaud filmje erotikus akar lenni és finom is. A nemes szándék ellentmondást takar már a kiindulásban. Filmje szép lehet, de izgalmasan veszélyes nem.
Az értelmiség Emmanuelle-je
Jellemző a kínai esküvő képsora. Ez a film egyik csúcsjelenete, szép, feszült, érdekes, folklór és dráma bujkál benne. De ezt, az ilyet nem tűrte volna Duras. (A regényben csak pár száraz szó esik erről, a folklór ceremóniára mégcsak célzás sincs. Talán elfogadható, engedjünk a más szem jogának, a folklór csábjának.) Egyértelműbben, még feleslegesebben kirívó azonban a kínai apjának jelenete: egy setétlő, pompás szála mélyén heverő agg mogult látunk, aki eltiltja fiát a francia lánytól. Stílusficam. Az ilyen kirívó félreértések bármily ritkák a giccset pasztellszínűvé árnyaló Annaudnál, mégis zavaróak s árulkodóak. A táj túl szép és minduntalan előretolakszik egzotikus háttérként. Ez tökéletesen idegen Durastól: az India Songban teatralitást, szándékoltan „megemelt”, kínosan stilizált egzotikumot csihol ki a (Párizs-környéken forgatott) filmből, de – idegenkedjünk e hangtól, vagy váljunk rabjává – nem illusztráció, nem külsőség, hanem maga a történet, maga a tárgy, maga a mű.
Annaud filmje jólnevelten konzervatív. Duras művének teljes félreértése volna? Még ezt sem mondhatnánk, hiszen akkor, félreértésből foganva önálló rendezői világgal kellene találkoznunk. Annaud viszont eminensen jó olvasó: jó érzékkel használja, általában szó szerint a regény szövegét. Ha változtat valamit, jótanuló műfordítóként másutt igyekszik pótolni vagy „visszavenni”. Az első szeretkezés nála például szelídebb, poetikusabb: olyasmi (bár haloványabb), mint az annak idején utolérhetetlen mozi-poézisnak vélt Resnais-költőiség A háborúnak vége sokat idézett jelenetében. Később, másutt egy durva majdnem-megerőszakolás jelenettel ellenpontozza e Durasnál ismeretlen ál-poézist. Érzi, érti és megpróbálja ábrázolni a történet lényegét is: a lány iszonyú fölényét, amorális-hideg keménységét a gátlásos és gazdag kínai fiatalemberrel szemben – ám mindez csak méltánylandó igyekezet marad. Dicsérendő, hogy nem csak olvasni tud, de jószemű Duras-film ismerő is, az India Song s általában minden Duras-film látványa is gazdagította.
Mindezt elismerve és méltányolva: mégis félreértés ez, mégis őszintétlen a rendezői magatartás. Őszintétlen, mert úgy tesz mintha ábrázolható, sőt: „rekonstruálható” volna egy regény világa. Letagadása, elleplezése annak a súlyos ténynek, hogy nem ábrázolható, nem illusztrálható, nem „rekonstruálható”. Csak újraalkotásról lehet szó, s ahhoz valóban nem kell a Mekong deltáján forgatni, a régi Saigon díszleteit használni.
Szenvedés
„Nincs mód elkerülni a szenvedést” – mondja valaki a Kék szem, fekete haj című kisregényében. Ott is éjszaka van. Duras éjszakájában hajó siklik, sírnak és fájdalmasan kiáltoznak. Ismét a hivalkodóan melodramatikus keret, tojáshéj, burok. Nincs mód elkerülni a szenvedést, de nem is szabad, mert a boldogság annak a mélyén rejtőzik. Borzongató közhely. Ahogy Duras megeleveníti, borzongatóan eredeti. Minél több éjszakai díszlet-kapu és egzotikus háttérfüggöny nyílik meg előttünk, annál távolabb jutunk a melodramatikus könnyes kiáltozástól, annál inkább egy hideglelősen fekete, lassan virradó világban.
Duras az éjszaka írója és rendezője. A nappal nála jelentéktelen epizód, főbb művei mind állandó, múlhatatlan éjszakában történnek. Az emlékezet éjszaka él, az emlékezetnek nincs nappala. A felejtés inkább? La Navire Night – Az éjszaka nevű hajó – mondja egy regény címe. Hőseinek természetes állapota lassú jeremiáda, a monoton panasz (moderato cantabile – lassan, énekelve) és az átható, lelket tépő sírás.
Férfihősei zokognak többet és szenvedélyesebben. Annaud ezt valahogy már nem akarja tudomásul venni. Egy állandóan sírvafakadó férfi valószínűleg más hangulatot sugároz látva, megelevenülten, mint olvasva. Kínaija sértett faarccal néz, de nem sír. Mintha sírás előtt volna vagy utána; mintha forgatás előtt már kisírta volna magát, mintha nem olvasta volna Durast, csak Annaud instruálná, s magyarázná a megtanulhatatlant. A szerep, a megoldása is egy sokat tanuló, szorgos, kissé unalmas eminensé. A kislány, bár Duras az említett interjúban dühöngve jegyzi meg, hogy túl szép, (ellentétben saját művével, ahol a kislány suta és feltűnő soványsága a fontos), mégis több, mint a kínai férfi kínosan hitelessé faragott színész-hasonmása. A kislánynak – szép vagy nem szép – van valami Durasos hitele: a film elején látott fotó „mögötti”, mélyebb valóság elevenül meg vele.
A bőr és a hang
A szerető nem a legjobb könyve Marguerite Durasnak. A Nagyvilág hasábjain nemrég közölt Fájdalom kegyetlenebb és görcsösebb szembenézés önmagával. A szerető igazi hőse nem a Kínai, hanem a család, a két fiú, igazi témája nem a szerelem, hanem a gyűlölet. Duras kicsit tétován próbálkozik e két dallam összehangolásával, csak a kisregény második fele méltó nagy műveihez. Hála Annaud filmjének, – hogy elhatárolja magát tőle, – haragjában Duras újraírta a regényt Az Észak-kínai szerető címen. Ha cinikus volnék: ez nagy értéke a filmnek. Mégsem ezzel, hanem a „három perc igazi költészettel” szeretnék búcsúzni tőle.
Ez a három perc a film legelején pereg.
Az általam olvasott több kritika és rendezői interjú egyike sem céloz arra, hogy a makro-kamerával felvett, a bőr pórusait kinagyító szeretkezés főcímbevezető képsora a Hiroshimát idézné. Tudatosan, vagy nem, számomra felidézte, s ettől oly megragadó a film kezdete: a naplóíró toll a fehér papíron és a bőrt szántó gyönyör összefényképezése.
S igaz hang csendül fel a narrátorszöveget mondó Jeanne Moreau hangjában is. Duras saját filmjeiben mindig rendkívül fontos a narrátorszöveg dallama, zeneisége. Moreau angol nyelvű szövegmondása szép megfelelője Duras irodalmi stilizációjának. Az India Song viszolyogtató varázsát nagyrészt Delphine Seyrig rendkívül patetikus-érzelmes hanghordozása teremtette meg. Moreau hangja megbocsátóbb, bölcsebb és öreg: a dallam igazabbá vált.
Tekintsük végül is Annaud kultúrfilmjét ízléses közelítésnek. Elfogadható összekötő szál, vékony, imbolygó híd két univerzum, az írónő és a hagyományos mozik világa között. Óvatos, ügyes olvasók és nézők megkísérelhetik, hogy e szakadék fölötti kötélen e hang kíséretével átkeljenek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3154 átlag: 5.44 |
 |
|
