KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/augusztus
• Fáber András: Alkony neonfényben Davis Cone hiperrealista mozifestményei
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Világunk, Elvis képmása alatt Cannes

• Bikácsy Gergely: Sólymok és csigák Hingsmith filmen
• N. N.: Patricia Hingsmith regényei filmen
• Hirsch Tibor: A 007-es történetei Détente-barométer a moziban
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Hat bagatell
• Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei Beszélgetés Kardos Ferenccel
• Mészáros Márta: Ázsiai udvarok Útinapló
• Lukács György: Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az ideiglenes parlament A Napzártáról
LÁTTUK MÉG
• Fábián László: A rátóti legényanya
• Báron György: A hal neve: Wanda
• Kovács András Bálint: A hekus
• Szemadám György: Tanmesék a szexről
• Fáber András: A légy
• Koltai Ágnes: Disznó szerencse
• Tamás Amaryllis: Moonwalker
KÖNYV
• Kelecsényi László: Luís Buñuel: Utolsó leheletem
KRÓNIKA
• N. N.: Szőts István szeminárium Esztergomban
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Filmsorozatok
• N. N.: Reklám...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Két Lukács György-levél Guido Aristarcóhoz

Lukács György

Az itt közölt két levél Lukács György és Guido Aristarco, olasz marxista filmesztéta, a Cinema Nuovo főszerkesztője közti levelezésből való. A hatvanas évek nyugati baloldali értelmiségi köreiben Lukács meglehetős népszerűségnek örvendett, így Aristarco is nagy tisztelője volt. A személyes kapcsolat azonban, lévén Lukács – saját bevallása szerint is – a filmhez kevéssé értő esztéta, igazán nem bontakozhatott ki, s a fennmaradt tucatnyi levélváltásban egy szívélyes beszélgetés dokumentumait találhatjuk. Lukács mindazonáltal teljesítette Aristarco kérését, hogy írjon előszót Dissollimento della ragione. Discorso sul cinema (Az ész szétfoszlása. Értekezés a filmről) című művéhez, mely 1965-ben jelent meg a milánói Feltrinelli kiadónál. Az egyik közölt levél ezt a magyarul még napvilágot nem látott Előszót tartalmazza. A másik levelet elsősorban politikai vonatkozásai, illetve a Lukácsnál ritka filmes utalások miatt választottuk ki. A leveleket Guido Aristarco bocsátotta rendelkezésünkre.

 

Igen tisztelt Aristarco úr!

 

Kérem, bocsássa meg a késői – remélhetőleg nem elkésett – választ. Mindenekelőtt túlságosan is lekötött A társadalmi lét ontológiája című könyvem, semhogy egy másik témára összpontosíthattam volna figyelmemet. Másrészt, mivel nem rendelkezem tárgyi kompetenciával, gátlásaim voltak a tekintetben, hogy beavatkozzam a filmmel kapcsolatos konkrét vitába, hiszen sohasem volt lehetőségem a film elmélyült tanulmányozására. Ezt a konfliktushelyzetet olymódon kísérelem meg feloldani, hogy a bevezetőt egy Önhöz írott levél formájában írom meg, mely alább következik:

Igen tisztelt Aristarco úr!

A hízelgő és megtisztelő felkérés, hogy írjak bevezetőt az Ön új könyvéhez, zavarba hoz, és gátlásokat ébreszt bennem. Mindez abból az objektíve megalapozott fölismerésből ered, hogy illetéktelen vagyok a film problematikájával kapcsolatos konkrét vitákban konkrét ítéletet mondani.

Igaz, fiatal koromban foglalkoztattak a film kérdései. Bár ma akkori írásaimat egyoldalúnak és periferikusnak tartom, mégis arról tanúskodnak, hogy élénken érdeklődtem a kialakulóban lévő új művészeti ág iránt, méghozzá olyan időben, amikor még a filmkészítők és kritikusok között is csak kevesen hittek az új művészet létrejöttében. Azóta is nagy érdeklődéssel követem a film fejlődését, noha időm és központi kutatási területem sohasem teszi számomra lehetővé, hogy valóban elmélyedjek az egyes kérdésekben, ami számomra a valódi kompetencia megszerzésének egyetlen útját jelenti. Legutóbbi esztétikám (Az esztétikum sajátossága) első részében kíséreltem meg, hogy a film esztétikájának számomra fontos elvi kérdéseiről nyilatkozzam, jóllehet ez esetben is anélkül, hogy magamat illetékesnek tartottam volna a művészi szempontból gyakran rendkívül fontos részletkérdésekben, de lehetőségem sem volt, hogy az új művészet történeti fejlődésével részletesen foglalkozzam. Mindenesetre akkoriban úgy véltem – és ma is úgy vélem –, hogy a filmművészet legfontosabb társadalmi és esztétikai problémáit igenis lehetséges egy szükségképpen absztrakt megfigyelőpontról elméletileg áttekinteni.

Minden más korábbi művészeti ággal összehasonlítva – talán csak az építészet jelent e szempontból kivételt –, a film kialakulását és továbbfejlődését sokkal erősebben és döntőbb mértékben meghatározták és meghatározzák a pusztán műszaki vívmányok. Ez szükségszerűen azzal járt, hogy a bizonyos idő elteltével szélesen kibontakozó filmmel foglalkozó irodalomra e technikai újítások elemzése vagy legjobb esetben lélektani hatásuk vizsgálata nyomta rá a bélyegét. Ehhez képest ritkán vizsgálták az új művészet társadalmi jelentőségét, és az esztétikai lényeg megragadására irányuló kísérletek még ritkábban voltak. Ez a tendencia nem csupán a film új kifejezési eszközeinek technikai eredetéből következik, amire már utaltam, hanem – és lehetséges, hogy ez a döntő –, a jelenlegi művészetszemlélet általános fő irányából, abból a tényből, hogy az esztétika alapkérdéseinek rovására abszolút elsőbbséget élveznek az egyes technicista problémák. Végső soron azonban ez a probléma nem tartozik sem az esztétika, sem a világnézet immanens kérdései közé, hanem sokkal inkább napjaink általános tendenciájában gyökerezik, a művészet egész területét egyre inkább uralma alá hajtó manipuláció általános uralmában. Hogy ez a manipuláltság a film esetében különösen szembeszökő, magától értetődik, hiszen a filmkészítés a nagykapitalista hatalmaknak sokkal közvetlenebbül és teljesebben ki van szolgáltatva, valamint lényegéből következően sokkal inkább közvetlen tömeghatásra tör, mint bármely más művészet.

A manipuláció kérdése azonban nem korlátozódik a technikai problémákra, csupán csak annyi a közvetlen (olykor tudatosan vállalt) következménye, hogy a technikai kérdések kizárólagos vagy legalábbis hangsúlyos előtérbe helyezésével eltereli a figyelmet a társadalmi-emberi tartalomról. Ezt a folyamatot, a technikai kérdések elsődlegességének és a manipuláció ellenállhatatlanságába vetett hitnek az összefüggését nem szabad leegyszerűsíteni, nem szabad vulgarizálni, noha például könnyen megfigyelhető, hogy a technikai trükkökkel „megnemesített” legegyügyűbb giccs is tömegesen eladható. Mindazonáltal vitathatatlan tény, hogy mindkét esetben a tendenciák konvergenciája valósul meg. Gondoljunk csupán a sokkoló elemekre, melyek ma a manipuláció legfontosabb eszközeihez tartoznak. Eltekintve attól, hogy milyen propagandisztikus hatása van valami váratlannak, meglepőnek, izgatónak stb., a legkönnyebben és a legbiztosabban egy új technikai trükk válthatja ki a sokkoló hatást, de másrészt az is kézenfekvő, hogy tekintettel erre az egybeesésre, a megítélés technicista értelmezése nyugvópontra jut. Annál is inkább, mert a sokk lényegéhez tartozik, hogy az idegek olyan pillanatnyi megrázkódtatását idézze elő, mely mind eredetét, mind következményeit tekintve teljesen érintetlenül hagyja a mélyebben meghúzódó okokat. Ezáltal akarva-akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul a manipuláció ideológiájának kezére játszik: a sokk és megrendítő hatása, valamint megjelenési módjának szokatlansága a sokkhatást elszenvedőben, de még inkább a sokkhatás előidézőjében nonkonformista magatartás illúzióját kelti, mégpedig anélkül, hogy mindebből a manipuláltsággal szembehelyezkedő valamilyen hatásos elméleti vagy etikai ellenállás, azaz valódi nonkonformizmus születnék.

Ez technika-művészi tekintetben teljes jóhiszeműséggel így történhet. Sőt, még „világnézetté” is teljesedhet, amennyiben az ember manipuláltságát egzisztencialista, mélylélektani stb. „condition humaine”-ként fogják fel. Az ilyen oppozíció, akár esztétikailag is a fennálló radikális tagadásig fokozódhat, anti-regényig, anti-drámáig stb., mégpedig anélkül, hogy akárcsak egyetlen embert is kivonna a manipuláció hatása alól. Vajon az ilyen, gyakran jóhiszemű és önkéntes behódolásból ered a manipuláció és a hozzá szubjektíve igazodó elidegenedés ellenállhatatlan hatalma? Véleményünk szerint nem. Mégpedig mind objektív-társadalmi, mind szubjektív-emberi értelemben. E kétirányú tagadástól természetesen elválaszthatatlanok a valódi ellenzéki fellépés kellemetlen következményei. És a dolog ezen a ponton komollyá válik. Hogy milyen anyagi következményekkel jár, ha valakit kizárnak azok köréből, akik „számba jönnek”, ezzel itt egyáltalán nem kívánok foglalkozni (noha egy társadalmilag jelentős kérdésről van szó), de az egyén ideológiai és morális önmagára-utaltsága a jellem számára komoly próbát jelent. És ezt le kell szögezni, amennyiben a manipuláltság egyetemes voltát nem akarjuk ellenállás nélkül egyszerűen tudomásul venni.

A manipuláció ellenállhatatlansága azonban látszat csupán. Az életben naponta, óránként találkozunk valódi ellenállással; de egyben a nyilvánosság manipulálásának lényegéhez tartozik, hogy ez az ellentétes irányú mozgás a sajtótól kezdve az irodalmon át egészen a filmig sokkal csekélyebb mértékben jut kifejezésre. A jelenre vonatkoztatva ez persze nehezen igazolható dokumentumokkal. De gondoljunk csak a már múlttá lett fasizmusra: hány olyan műalkotás van (a publicisztikai műalkotásokat beleértve), melyek mennyiségileg és minőségileg összemérhetők a halálraítélt antifasiszták utolsó leveleivel, Fučík naplójával, stb.? (Az olasz film ebből a szempontból nem is áll olyan rosszul.) Az összbenyomás valóban ijesztő. És a talán nem is olyan távoli jövőben hasonlóképpen fogják megítélni jelenünket.

De térjünk vissza a filmhez és az Ön tevékenységéhez, igen tisztelt Aristarco úr! Amennyiben a művészet és azon belül a film szándékos avagy akaratlan, önkéntes avagy kikényszerített manipulációját meg akarjuk gátolni, akkor legalább az elméletnek és a kritikának, melyek természetüknél fogva nehezebben „iparosíthatok” és kommercializálhatók, mint a filmkészítés maga, teljesítenie kell az ellenállás kötelezettségét. Ez az ellenállás azonban nem jelent közvetlen politikai vagy propagandisztikus harcot, ugyanis a kulturális manipuláció legtöbb cinkosa meggyőződéses, jóhiszemű és gyakran rendkívül tehetséges művész, olykor gondolkodó és kritikus, akit a kor, a kor filozófiája és esztétikája spontán módon magával ragadott. Hamis világnézetükkel és esztétikájukkal, feje tetejére állított művészi akaratukkal egy igazi, meggyőződéses és meggyőző elméletet kell szembeállítani. A film elméletében és gyakorlatában megmutatkozó technicizmus meghaladása, annak kimutatása, hogy minden pusztán formainak tetsző kérdés mögött az emberi élet nagy kérdései húzódnak meg, melyek a művészi megformáláson keresztül pozitív vagy negatív befolyást gyakorolnak arra, hogy az ember megleli-e önmagát avagy elveszíti: ez napjaink filmkritikusának központi feladata, amennyiben a kritikus valóban igényt tart arra, hogy filmkritikusnak nevezzék. A szakmai ismeretek és a kifinomult esztétikai érzék elengedhetetlen feltétel, de csupán feltétel, és nem maga a dolog. Hogy belőlük irányt mutatóan vagy félrevezetőén mi jön létre, azt ez a valós emberélethez való viszony dönti el. „Radikálisnak lenni – mondja Marx – annyit jelent, mint a dolgokat a gyökerüknél megragadni. De az ember számára ez a gyökér maga az ember”. Chaplin soha nem volt marxista. De Chaplin a legkülönbözőbb formában megmutatta, miképpen lehet a film új technikai lehetőségeit arra fölhasználni, hogy feledhetetlen képekkel felmutassuk a veszélyeztetett emberi létet, az ember harcát önnön létének fenntartásáért, hogy leleplezzük az embertelenséget. A film technikailag külsődlegessé tevő, sekélyes gyakorlatával és kritikájával egy esztétikailag bensőségessé tevő, elmélyült kritikát kell szembehelyezni, amely – amennyiben végigköveti az igazságot és a helytállót –, szükségszerűen eljut az emberhez, a valóságos, az emberek között élő, az emberekkel együtt élő és az emberekkel szembeszálló, a társadalmilag szenvedő és harcoló emberhez.

Bár szakmai szempontból nem tartom magamat illetékesnek a film területén, bár nem ismerem az Ön egész munkásságát – és az ismert rész esetében sem tudom konkrétan ellenőrizni az Ön ítéleteit, mivel gyakran ismeretlenek számomra a modellek –, mégis műve meggyőzött arról, hogy filmkritikusként arra törekszik, hogy a helyes utat járja. Éppen ezért megtisztelő kötelességemnek tartom, hogy könyvéhez megírhatom e bevezető sorokat. Azt kívánom, támadják hevesen ezt a könyvet, és legyen igazi hatása, mely, ha valóban igazi hatás, e problémák tisztázásakor túlmutat majd rajtuk egészen az emberiség problémáiig.

 

Budapest, 1965. április

Lukács György

 

 

 

Kedves Aristarco úr!

 

Nagyon köszönöm kedves születésnapi üdvözletét. Az Ön által megemlített problémák rendkívül érdekesek, és voltaképpen személyesen kellene megvitatnunk őket. Úgy vélem, hogy a „személyi kultusz” úgynevezett meghaladása ideológiailag még csupán nagyon keveset jelent. A taktika megváltoztatásáról van szó, de a taktika önmagában nem elegendő, még akkor sem, ha a kommunista mozgalmat taktikailag olyan jól irányítják, mint Önöknél Olaszországban. A tömegmozgalmakat nem lehet csupán taktikailag vezetni, és a Marx világnézetéhez való visszatérés, e világnézetnek egy időközben teljesen megváltozott valóságra való alkalmazása nagyon nagy erőfeszítést igényel. E tekintetben az eszmei változásoknak még csak az elején tartunk.

Rendkívül érdekes, ahogyan Ön ezt a kérdést a filmre kívánja vonatkoztatni. A helyzet ma rendkívül problematikus. Egyrészt egyre több ember érzi, hogy az 1945 óta uralkodó elképzelések elvesztették létalapjukat. Ez minden területen a legkülönfélébb válságokhoz vezet, és e válságok tisztázásának még nagyon is az elején tartunk. Másrészt ebből a film számára különösen kusza helyzet adódik. A film szükségszerűen a közvetlenség műfaja, de technikai előállításának következtében egyben olyan genre is, melyet szükségszerűen kapitalista módra manipulálnak. Ebből sajátságos bonyodalmak adódnak, és Önnek teljes mértékben igaza van, amennyiben elképzelhetőnek és napirenden lévőnek tartja annak lehetőségét, hogy a kor kérdéseire reakciós választ adjanak. Ez válság idején mindig így van (Lenin még az Októberi Forradalom előestéjén is megfigyelt ilyen tendenciákat). Én mindezeket természetesen csak távoli megfigyelőként írom. Munkám oly mértékben lefoglal, hogy csak nagyon ritkán jutok hozzá, hogy új filmeket nézzek meg.

Egyébként: látta már honfitársam, Kovács filmjét, a Hideg napokat? Nagyon érdekesnek találtam.

Szívélyes üdvözlettel:

 

Budapest, 196 7. április 22.

Lukács György

 

Zalán Péter fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/08 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5450