Beszélgetés Kardos FerenccelGyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményeiSzékely Gabriella
– Iskolakerülők címmel forgatta új filmjét Kardos Ferenc. A forgatókönyvíró Kardos István, az operatőr Szálai András. A hatéves filmrendezői hallgatás után elkészült Iskolakerülők csendes, nosztalgikus film, igazi hatvanasévbeli, és – gondolom – sokaknak juttatja eszébe a Négyszáz csapást. Tudom, hogy ezt a Truffaut-filmet nagyon szereted, a Filmvilágban is írtál róla Az én filmem sorozatban. Korszerű dolog manapság, ebben a zajos világban ilyen csendesen megszólalni?
– Igen, zajos a világ, a kimondás szabadsága belátható közelségbe került. Hogy aztán mi ennek a sok beszédnek az alja, azt nehéz még most értékelni.
– Tehát nincs kedved merészen politizálni?
– Nem kedv kérdése… Sok kollégám van, akik éveket áldoztak az életükből, hogy be nem mutatható filmeket rakhassanak dobozba. Fogalmam sincs róla, hogyan éltek közben. Az Álombrigád vagy Ember Judit filmjei most kiszabadultak és betöltik a „szókimondó filmes politizálás” funkcióját. Manapság, amikor így felgyorsultak és összekuszálódtak az események, filmben érvényeset és igazat mondani – merész vállalkozás. Egészen az utóbbi évekig a magyar filmművészet kivételezett helyzetben a legkockázatosabban politizált. Ezt a szerepet láthatóan átvállalták a naponta induló új lapok, kiadványok, emlékiratok, a rádió, vagy éppen a tévé bizonyos adásai. Ömlik az emberekre a politika. A filmművészettől valószínűleg egy összegző erejű, nagyhatású megszületését várhatjuk. Ez a film még nem készült el. Nem tudom, ki fogja megrendezni. Én nem éreztem magamban kellő erőt. Az Iskolakerülők esetében inkább személyes élményekből indultam el. Forgatókönyvíró testvérem is évekig tanított, a szüleim is tanárok voltak. Az iskola világa számomra könnyen megközelíthető és átélhető közeg. Úgy éreztem, talán képes vagyok valami olyan eredeti dolgot mondani, amit más nem tud.
– A te filmes generációd, az a legendás osztály, ahová Szabó Istvánnal, Huszárik Zoltánnal, Rózsa Jánossal, és a többiekkel együtt jártál, éppen a Négyszáz csapás, a francia új hullám bűvöletében kezdte pályáját. Te is, a Gyermekbetegségekkel. Akkoriban téged tartottak a ”legfilmesebb érzékenységű rendezőnek”. Miért forgattál ilyen régen játékfilmet? Megengedheti-e ebben a korban valaki magának, hogy hat évig hallgasson?
– Engem a kudarcok nagyon megviselnek, mert az okokat mindig magamban keresem.
– A Zrínyi-filmet, a Mennyei seregeket ilyen nagy kudarcnak tartod?
– Két évig készültünk rá, nagy lehetőségeket láttunk benne. A figurák szövegével keltem és feküdtem le. Aztán a film olyan közegbe csöppent, ahol nem vetett semmilyen hullámot.
– Hat év távlatából a sikertelenségért a közeget okolod?
– Nem. A film nem sikerült. Történelemtanár forgatókönyvíró öcsém elkötelezettsége a tények és a történelmi események iránt sokkal nagyobb, mint az enyém. Már forgatás közben is sokat veszekedtünk a dialógus és a film történeti felépítése kapcsán, és nem tudtunk zöldágra vergődni. Ez látszik a filmen is. Nem találtuk meg azt a szárnyaló költői stílust, amit én elképzeltem. Van benne egy nagyoperai betét, a Szigeti veszedelem előadása, amit máig szeretek, meg a végét. Ezt a filmet is túlpolitizáltuk, mint annyi sok filmet abban az időben.
– Harmadik filmed, az 1969-es Egy őrült éjszaka is hivatalosan bukásnak számított, a szakmai siker, a filmértők elismerése ellenére. Ebben a filmben már nem az új hullámos Kardos Ferenc jelentkezik. A történelem modellállásának, a groteszk parabolának akkoriban felfedezett útján indultál el...
– Az én nemzedékem, mely 1956 után kezdett főiskolára járni, meg volt verve a magyar társadalom, a politika iránt érzett felelősséggel. Egyébként is máig vonzódom bizonyos teoretikus filmkészítési struktúrákhoz. Sok évem ment rá ezekre a kísérletekre. A legszabadabbnak, legjátékosabbnak a Petőfit tartom. Az Egy őrült éjszaka a legindulatosabb, legelkeseredettebb, mert úgy éreztem akkoriban, hogy a világ megváltoztatható, csak hát az isten haragjának sem akar elkezdődni ez a változás. Érdekes év volt 1969. Itt, Magyarországon a politika úgy tett, mintha semmi sem történt volna 68-ban, a filmet még le lehetett forgatni, de aztán a kész munkát a bemutatókor agyoncsapták. A kiosztott szerepek szépen működtek. Egyébként, ha egyszer-egyszer ennyi év után újra megnézem, még mindig érzek benne erőt, csak egyre inkább kilóg belőle az a bizonyos drámaszerkezet, melytől inkább színdarab, mint film. A Petőfiben is sok színházias elemet látok, lehet, hogy azért, mert eredetileg színházrendező akartam lenni, és az ösztönök, úgy látszik, dolgoznak. Kifejezetten izgat, hogyan lehet a színpadi effektusokat, kifordítva, filmben felhasználni.
– A Hajdúk is a történelmi modelláci-ós kísérletek egyik lépcsője...
– A Hajdúkat nem szeretem. A bukás belső tragikumát szerettük volna megcsinálni, és helyette valami lapos eastern, poszt-jancsóista struktúrába másztam bele a Hortobágy közepén.
– Jancsó Miklós „divatos” filmes módszerei akkortájt, a hatvanas években, a hetvenes évek elején mennyiben hatottak a hasonlóképpen gondolkodó fiatal rendezőkre? A nouvelle vague bűvölete után beszélhetünk Jancsó-bűvöletről?
– Kézdi-Kovács Zsoltra, Grünwalsky Ferencre, Maár Gyulára meg rám is biztosan erősen hatott Jancsó Miklós. Mert az nagyon nagy élmény volt ám, amikor a filmgyári vetítőben először megnéztük a Szegénylegényeket! Mi előbb tudtuk, mint a világ, hogy Magyarországon is világszínvonalon lehet „filmül” megszólalni! Hogy új minőség jelent meg!
– Bénítólag is hatott ez az új minőség, akaratlan másolásra késztetve a fiatalokat?
– Nem hiszem. Jancsó Miklós körül olyan szellemi kör alakult ki, amelyik ihletően hatott az emberre. De nemcsak ránk, a régebbiekre is, megújító erővel, Kovács Andrásra például.
– Az 1977-es Ékezet, mintha egyenesen az Iskolakerülők felé mutatna. Az a szerencsétlen népnevelő, akit főhősödnek választottál, hasonlít a mai tanárfigurádhoz.
– Az is meg az új filmem is az értelmiségi lét korlátait járja körül. Én is ezek között élek; kevés cselekvési területtel próbáljuk magunkban megőrizni a hitet, hogy alapjában véve rendes, tisztességes emberek vagyunk. Ezt a virágot majdnem minden értelmiségi ápolja magában.
– Manapság pedig rengeteg cselekvési lehetőségünk van, lehet szónokolni, pártokat alapítani, belépni, kilépni, tüntetni...
– Majd kiderül, mennyire értelmiségi ez a magatartás, és mennyi benne a valóságos cselekvési szándék. A legtöbb értelmiségi egyébként sem tüntet, hanem úgy él, mint mondjuk az Iskolakerülők tantestülete.
Visszatérve az Ékezetre, sajnos elmentünk egy nagy ötlet mellett, ami aztán az Amatőrben megvalósult. Kie¶lowski látta a filmet, el is mondta, hogy ez indította el a fantáziáját, kamerát adott főhőse kezébe.
– Nekem váltig az az érzésem, mintha benned a lelkesedés igazából csak az ötlet megszületéséig tartana, a kihordás örömeit élveznéd, s aztán nincs elég türelmed, kitartásod, hogy felneveld az újszülöttet.
– Ez, azt hiszem, nem igaz. Sajnos a jó ötletekből csak ritkán születnek jó filmek. Ez a dolog természetéből fakad.
– Az Iskolakerülők helyszíne egy vidéki iskola-kollégium, ahol szinte csupa sérült lelkű gyerek él, félárvák, vagy otthonról kitaszítottak. Szüleik, ha állami gondozásba nem adják is, mindenesetre jó messzire elküldik őket. A Négyszáz csapás óta éppen harminc év telt el, a film Magyarországon, 1989-ben játszódik...
– Truffaut sem lelkesedhetett annak idején a francia iskolarendszerért. A francia társadalomnak nyilván másfajta korabeli gyerekbetegségeiről szólt. Harminc év múltán ezek a gyerekbetegségek felnőttkori szövődményekkel járnak nálunk, veszélyesek és gyógyíthatatlanok. A tanárok nem szeretnek tanítani, a gyerekek nem szeretnek tanulni. A tanárok is iskolakerülők, belső emigrációban élnek, lelkükben kerülik az iskolát, csak éppen oda vannak szegezve a katedrához, nincs hová menniük, nem tudnak mást csinálni.
– Úgy sóhajtoznak, mint a három nővér Moszkva után...
– És ugyanúgy nem jutnak el sehová sem. Az iskola furcsa modell. A gyerekeken keresztül az élet millió színe, szaga szivárog be a falak közé. Bár ezúttal semmiféle modellfilmet nem akartam csinálni, éppen ellenkezőleg, részletekben gazdag, apró rezdülésekből építkező, bensőséges előadásmódra törekedtünk. És arra a pici költői stilizáltságra, mellyel a történet mégiscsak elemelkedik a realitástól. Mert ugye az ember mindig megnehezíti a saját dolgát.
– Ebben a szétziládódott, értékét vesztett világban – a film erre tanít – talán csak a szeretet kapcsolhatja össze az embereket. Valószínűleg az egyetlen remény a túlélésre...
– Nem hiszem, hogy bennem ilyen krisztusi megváltó gondolatok munkáltak volna. A szeretetre fantasztikus igényünk van, és irracionálisan utasítjuk el, ha ránk erőszakolják. Ahogyan a filmbéli kisfiú, Sanyika vágyik Csőrös tanár úr apai gondoskodására, és tíz körömmel szakítja ki magát a felkínált atyáskodásból. A szeretettel lakályosabbá tehetjük életünket, de nem szabaddá. Nem hiszem, hogy a szabadságnak vagy az elnyomásnak volnának fokozatai. Természetesen elviselhetőbb az élet egy kevésbé erőszakos struktúrában, de idővel a lélek ugyanúgy szétmaródik benne. Ahogyan hőseim sorsa is példázza.
– Hogyan látod az Iskolakerülők jövendő sorsát ebben a mozikínálatban, ahol a filmvásznon percenként agyonlőnek valakit, Schwarzenegger dülleszti az izmait, Dustin Hoffman hívogat frissen csillogó Oscarjával?
– Ostobaság volna azt gondolni, hogy akár az én filmem, vagy a többi kollégámé, a lengyeleké, olaszoké, franciáké, oroszoké versenyre kelhetnek velük. Ezek a frissen beáramló külföldi kasszasikerek az újdonság erejével vonzzák a nézőket, természetesen, de ahogyan a videópiac tanulságai bizonyítják, a huszonötödik kommandó vagy karate-film után láthatóan csökken az érdeklődés irántuk.
A magyar film igazi hátrányát inkább abban látom, hogy értelmiségiek lévén legszívesebben az értelmiségiekhez szólunk. Ahhoz az értelmiséghez, amely nem jár moziba, mert küszködik a megélhetésért, gyerekei iskoláztatásáért, és legfeljebb esténként fáradtan leül a tévé elé. Moziba az ifjúság és a nyugdíjasok járnak. A gyerekek türelmetlenül zabálják az akciófilmeket, a nyugdíjasok, akik még meg tudják fizetni a viszonylag olcsó mozijegyet, a magány feloldását várják a filmektől. A magyar filmgyártás olyan réteg igényeit elégíti ki, amelyik nem jár moziba.
– Talán a politikai pikantéria az egyetlen vonzerő, ami mostanában becsábíthatná a közönséget a magyar filmekhez is. Ha azt láthatnák, ki is vallatta Rajk Lászlót, miért is lett öngyilkos a tiszakécskei tanácselnök. Az Iskolakerülők semmiféle politikai pikantériával nem szolgál...
– Talán akad majd pár kiskrapek, aki a táskáját a szék alá dugva délelőttönként végignézi. Meg néhány felnőtt, aki még szomorúbban megy ki a moziból... Ilyesfajta reményeim vannak.
– Ennyire pesszimista vagy?
– Igen. Számos tehetséges kollégám évekig nem jut filmhez, mert nincs rá pénz. Belekerülünk abba a szorongató helyzetbe, hogy minden alkalommal az életművünket forgassuk. Nincs rá módunk, hogy „csak egy mozit” rendezzünk. Ha a stúdióban az egyik film többe kerül, a másik nem készülhet el. Mindez belső gyűlölködést szül. Semmilyen olyan intézkedést nem látok, ami a megújulás felé vezetne. Filmjeinket rosszul forgalmazzuk itthon is, külföldön is.
– Gondolod, hogy a magyar film szegényessége csakis anyagi okokra, pénztelenségre vezethető vissza? A szellemi gazdagságnak nincsenek már forrásai?
– Az Alkossatok remekműveket! című ukáz, valószínűleg a legostobább jelszó, amit valaha is kiadtak. Nálunk máig érvényben van, legalábbis a köztudatban. Van egy természetes arány, most már lassan száz éve látható, hogy sok film között egyszer csak megszületik egy jó. Ha előre lehetne tudni, melyik lesz az, akkor csak azt az egyet volna érdemes leforgatni. Hollywoodban, ahol egy kicsit értenek a siker természetrajzához, eleve úgy számolnak, hogy húsz filmet tart el egy sikeres. A magyar filmgyártásban minden évben születik két-három érdekes film, hatnyolc évente egy nagyszerű alkotás. Ilyen jó aránnyal, sem az amerikai, sem az orosz, sem a francia filmgyártás nem dolgozik. A Szegénylegények, az Apa, a Megáll az idő valószínűleg az év egyik legjobb filmje volt a világon. De ezekben a filmekben az alkotó tehetségén kívül benne van a kollégák kudarca, melléfogása is. Persze ezenkívül vannak jó és rossz korszakai is a nemzeti filmgyártásoknak, ezer okból kifolyólag. Hullámhegyek és -völgyek, meg olyan hosszú menetelések, mint manapság, amikor azt sem tudja az ember, hogy lefelé megy vagy fölfelé. És csak megy, megy...
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1075 átlag: 5.49 |
 |
|
