Moszkvai eszmecsereAz állami testvériség utánMitta Alekszandr
Lugossy László
Bihari Mihály
Jancsó Miklós
Szilágyi Ákos
A Szovjet és a Magyar Filmművész Szövetség Moszkvában rendezett szimpoziont Európa, közös otthonunk címmel. Orosz és magyar értelmiségiek, rendezők, politológusok, történészek beszélgettek az utóbbi negyven esztendő közös történelmi hagyományairól és az új lehetőségek útjairól, módozatairól. Az alábbiakban a Moszkvában készült jegyzőkönyv részleteit közöljük. A felszólalók az élő beszéd alkalmi pontatlanságait írásban újrafogalmazták.
Alekszandr Mitta
A sztálinista és presztálinista szocializmus a lerombolt, ám nagyon gyorsan újjáéledő orosz birodalom talaján nőtt fel. Ne felejtsék el, Lenin még felháborodottan állította, hogy intézményeink szart sem érnek. A szocializmussal lehetett vagy lehet baj nálunk, de a birodalom mindig ideális. A legalacsonyabb átlagéletkor, a legmagasabb gyerekhalandóság, a legnagyobb arányú öregkori öngyilkosság, a legalacsonyabb létminimum a hátrányos helyzetűek között. Nemrégiben olvashattuk, hogy a legnehezebb években, 1984–86 táján hatvanezer körüli volt az öngyilkosok száma. Lám, mit mutat a birodalmi erkölcs tükre: az emberi élet semmibevételét. Ez a harmincas évek végétől eredeztethető etika eljutott az emberiség történetének végletes abszurditásáig, vagyis az emberi élet a szó szoros értelmében semmit sem ért. Sztálin pontosan tudta, hogy véres gépezetének ez a legfontosabb és ingyenes nyersanyaga: akárhányat is megölt egy éjjel, másnap újakat szültek az anyák. A rozoga kis híd, melyen a fényes jövőbe gyalogoltunk, hatalmas farkasverem fölött ívelt, melybe tízmillió bűntelen ember ájult bele.
Ha a birodalmi fejlődés szempontjából tekintünk jövőnkre, nincs alternatívánk. A birodalmak feloszlanak, az egyik okosan, mint az angol, a másik tragikusan, mint a német. Oroszországban a fejlődés pedig mindig véres drámát jelentett. A hatalmas birodalom önpusztítása megszületésének pillanatában kezdődött. Első lépésben a baloldaliak és a kommunisták, a második lépésben egyszerűen a kommunisták elpusztítása, aztán következtek a kispolgárok, a parasztok, az élelemadók, aztán a hadvezérek a háború előestéjén.
A birodalom hihetetlenül életképes. A pangás éveiben az önpusztítás módszere az volt, hogy feléltük készleteinket. Aranyért vásároltunk kenyeret, kifacsartuk a földből az olajat, hogy mindenféle technikai mütyüröket vehessünk. Szibériában láttam egy lakatlan házat, melyben valaha emberek éltek. A tapéta felpúposodott, mert a svábbogarak kizabálták alóla a ragasztót. Ha ez így megy tovább, száz év múlva olyan lesz ez az ország, mint annak a lakatlan háznak a tapétája, ahonnan minden kötőanyagot kiszívtak.
Az önpusztításnak igen változatos formái ismeretesek: az emberiség aktív állományának az elpusztítása, a természeti kincsek kirablása, egy egész nép genetikus állományának tönkretétele – gondolok itt az alkoholizmusra.
Léteznek-e olyan erők, melyek potenciálisan veszélyt jelentenek a birodalom elpusztítására? Szerintem végtelenül sok létezik. Nemrégiben az örményországi események bizonyították. A múlt minden szörnyűsége után az orosz fasizmus az antiszemitizmus zászlaját emelgeti. Az extremitások problémái a peresztrojka nevében jelentkeznek. És mi, élő emberek, nem szívesen tekintjük magunkat halottaknak. Abban a közhelyben hiszünk, hogy örökké fogunk élni. Voltaire mondta: az életben korai a halálról gondolkodni, a halál pillanatában már késő. De a helyzet az, hogy a birodalom számára a történelem semmilyen alternatívát nem nyújt. A szocializmus pedig, amelynek birodalmi ambíciói vannak, halálra van ítélve. Számomra ez magától értetődik. De közben látom, hogy ez az ország, mely annyi mindent túlélt Rettegett Iván óta, a birodalom halálát is képes túlélni. Vannak országok, ahol ez a folyamat nyugodtan zajlott. Például Afrika apró államokra hullott szét, és semmi különös nem történt – él, létezik. Lehet-e nálunk is olyan vértelen ez a történet, mint Afrikában? Félek, hogy nem. Ezért kell józanul mérlegelnünk azokat a szörnyűségeket, melyek ránk várnak. Előrelátónak kell lennünk, és nem szabad vigasztalódnunk az olcsó kis átrendeződések, átépítések örömeivel. Ez még bekövetkezhet. Sőt, sokkal hamarabb és véresebben, mint gondolnánk. És ezzel együtt, élni kell, meg kell őriznünk valamiféle méltóságot és éleslátást. Különös, hogy ezek a teljesen magától értetődő jövőképek senkit sem izgatnak, senki sem gondolkodik el rajtuk. Egyébként ezeknek a jövőképeknek közük van Magyarországhoz is. A szocializmus eszméjének fejlődése szempontjából a második világháború hozta el Magyarországra a szocializmust. A magyar nép megszabadult a magántulajdontól és a kapitalistáktól. Ennek a szocializmusnak vannak hibái, alternatívái, sajátságos hierarchiája. De ha megfordítjuk a varázsgömböt és a birodalmi ambíciók fénytöréséből szemléljük a dolgot: a dolog egyszerű. A birodalmi csizma belépett, és nem akar kilépni, mint ahogyan sehonnan sem akar kilépni. Lakájokat állított mindenfelé, akik grúz akcentussal prédikálták, hogy ez a szocializmus.
Mindez persze a dolognak csak az egyik aspektusa.
Lugossy László
Alekszandr Mitta birodalmi ambíciókról beszélt, én birodalmi ösztönről. Nem vagyok történész, ezért könnyebben kimondom a sejtésemet, hogy nemcsak a történelem egyes alakjai (például forradalmárok), de egyes alakzatai (például birodalmak) esetén is beszélhetünk ösztönről, vagyis a történelmi fejlődés során létrejött valamely képződmény belső szükségleteiből fakadó, többé-kevésbé automatikus viselkedéséről.
A cári Oroszország történelmében például parancsoló ösztönként működött a tengeri pozíciók megszerzésének vágya, Nagy Péter végrendeletének intelmei szerint egészen az Indiai-óceánig.
Az ösztönös cselekvés gyakran nagyon is célszerű, segítségével a történelmi „szervezet” életfontosságú szituációkhoz alkalmazkodik, de létezik vakon működő ösztön is, amely kifejezetten veszélyes magára a szervezetre. Ez utóbbira példa Afganisztán, ahonnan épp most vonult ki a Szovjetunió – tíz évvel ezelőtti bevonulása viszont arra példa, hogy a történelmi ösztön, akárcsak a biológiai, öröklődik.
A birodalmi ösztön legjellegzetesebb megnyilvánulása a háború, de a támadó reflex kiváltó oka gyakran épp a félelem, mégpedig nemcsak a külső, hanem a belső veszedelmektől is. Ebből a szempontból igen tanulságos I. Miklós cár magyarázata arról, hogy mi indította az 1848–49-es magyarországi forradalom és szabadságharc leverésére: „Nem avatkoztam volna be, ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának is ellenségei… gonosztevők, világpusztítók, akiket saját nyugalmunk érdekében ki kell irtani”.
Vagyis a birodalom számára elviselhetetlen a lázító példa határainak közvetlen közelségében, ezért a félelem támadó reflexet vált ki belőle. Beszédesen tanúskodik erről Paszkievicsnek a magyarokhoz intézett felhívása.
„Törvényes császárotok segítségül hívta felséges uralkodómat, a Cárt, hogy hazátokban a rendet, melyet a lázadás fegyverével felforgattatok – ismét helyreállítsa.
Mindazonáltal a Cár, az én Uram nem hiheti, hogy a magyar nemzet többsége megtagadta volna ősi erényét, mindenkori uralkodói iránti hűségét.
Az orosz hadsereg nem ellenségként, hanem uralkodótok felhívására jött hazátokba. Ha ti ellenségül fogadjátok – látni fogjátok a következményeit. Ha intéseinkre hallgattok, megkímélitek hazátokat a véres háború iszonyaitól.”
Ezt a szöveget a Szirmok, virágok, koszorúk elejéről – a film bemutatási engedélyéért cserébe – le kellett vennem. Pedig akkor már 1985-öt írtunk…
*
A kétnapos vita során sok mindenről szó esett, de legtöbbet mégis a sztálinizmus történelmi örökségéről beszéltünk. A résztvevők – történészek, politológusok, szociológusok, filmesek – szovjetek és magyarok – szavaiból és félszavaiból, gondolataiból és történeteiből, de az arcokból és a tekintetekből ugyancsak összeadódott valami megfoghatatlanul nyomasztó érzés. Mintha az orosz regényekből jól ismert értelmiségi bűntudat fészkelte volna belénk magát. Pedig mindig mások bűneiről volt szó, gulágról, börtönről, a szabadság és civilizáció elleni szisztematikus merényletsorozatról, nemzeti elnyomásról, diktatúráról, egy életképtelen társadalmi modellről. És mégis, minél mélyebbre ástak a kérdezők a válaszért: hogyan történhetett?, hogy jutottunk idáig? ki a felelős? – annál megkerülhetetlenebb lett… nem könnyű kimondani… a túlélőkben nem is a bűntudat, inkább a történelmi leértékelődés érzése. Nem annyira a múltbéli, mint inkább a jelenlegi helyzet miatt, amelyben élünk…
A „létező szocializmus” társadalmának kórképe, a leértékelődött társadalmi modell kíméletlen bemutatása nem kíméli az elemzők önbecsülését sem. Ez törvényszerű és nem is baj. A baj az lenne, ha az elemzés abbamaradna, ha pontos diagnózis helyett csak a leértékelődés válságtudata, a történelmi, politikai felelősség tisztázása helyett – Bibó kifejezésével élve – a „politikai lelkület zavarodottsága” állandósulna. (Bibó ezt a kifejezést a német hisztéria diagnózisaként használta, 1942-ben.) Ha ez a zavarodottság és a sorozatos kudarcélmények hatalmukba kerítik az értelmiséget, akkor az a választható értékek helyett saját zavarodottságának és leértékelődésének élményét közvetíti a történelmi szereplők széles tömegei számára. Márpedig ez válságos, sőt veszedelmes állapot. Nemcsak az egyes emberek, de a népek és nemzetek sem viselik tartósan a leértékelődés nyomasztó érzését. Ha a valós okok feltárására és főleg kiküszöbölésére nem kínál a történelem lehetőséget, akkor a politikai lelkület akár vak ösztönök formájában is szabadulni próbál az elviselhetetlen teher nyomása alól. Ezért nem szabad megengedni, hogy az elavult társadalmi modell kudarcát a benne élők saját maguk leértékelődéseként éljék meg.
A maihoz hasonló súlyos válsághelyzetekben kivételesen megnő az értelmiség és a politizáló elit felelőssége, mert a pusztító ösztön nehezen fékezhető, viszont könnyen manipulálható.
Bihari Mihály
A magyar társadalomban az elmúlt évtizedben éles konfliktusok, megoldatlan problémák és egyre mélyülő válságok alakultak ki. Nyilvánvalóvá vált ma már a szélesebb közvélemény számára is, hogy a válságok a szocializmus társadalmi, politikai berendezkedésének struktúrájából és modelljéből fakadnak. A Magyarországon történelmileg kialakult szocializmus nem választott társadalmi-politikai berendezkedés volt, hanem a magyar társadalomra rákényszerített modellként alakult ki. A magyarság 1947–48-ban egy már akkor is nyilvánvalóan életképtelen és emberhez, a szocializmus eredeti elveihez és céljaihoz képest elfogadhatatlan társadalmi berendezkedést kapott. Az ázsiai-despotikus szocializmus a Szovjetunióban már megmutatta, hogy milyen embertelen és gazdaságilag irracionális, értékpusztító és értéktagadó társadalmi berendezkedést hozott létre. A katonai megszállási övezet társadalmi rendszer-övezetté változtatása a 40-es évek végén a magyarság számára azt jelentette, hogy társadalmi fejlődése ismét történelmi zsákutcába torkollott. A Magyarországra oktrojált ázsiai államdespotikus berendezkedés elfogadhatatlansága pár év alatt nyilvánvalóvá vált, de a mérhetetlen terror még néhány évig fenn tudta tartani. 1956 októbere azután végképp megmutatta, hogy ez a társadalmi-politikai berendezkedés elfogadhatatlan, történelmileg életképtelen. Az 1957–62. közötti posztsztálinista konszolidációs időszak után lényegileg egy enyhített diktatúra és némileg racionalizált és liberalizált gazdasági és politikai berendezkedés alakult ki. A reformok útján elinduló magyar társadalom a többi szocialista országhoz képest életképesebb, de alapvető társadalmi strukturális jellemzőit tekintve diktatórikus szocialista társadalmat tartott továbbra is fenn. Ha ennek főbb jellemzőit kívánjuk számba venni, akkor a következő makroszociológiai ismérvek alapján jellemezhetjük:
1) A szocialista társadalom legfőbb jellemzője a politikai és ideológiai meghatározottsága. A társadalom élete minden alrendszerében, a gazdaság, a kultúra, az oktatás területén egyaránt elemi erejű politikai meghatározottság jegyében alakult. A politikai meghatározottság lényegét egy leegyszerűsített társadalomképből fakadó ideológia uralma valósította meg.
2) A politikai rendszer középpontjába az állammal szemben a centralizáltan megszervezett bürokratikus párt került. A párt és az állam összekapcsolódásából fakadóan kialakult etatizált párthatalom eggyé olvasztotta a párthatalmat, az állami és katonai típusú hatalmat.
3) A hatalmat kizárólagosan egyetlen politikai erőcsoport birtokolta és a politikai hatalom mindenféle ellenőrzését (más megszervezett hatalom által éppúgy, mint a közvélemény által) lehetetlenné tette.
4) A társadalomban megtermelt nemzeti jövedelem mintegy 65–70 százalékát a költségvetésben központosították, és a költségvetésbe összevont jövedelmet bürokratikus elvek és preferenciák alapján újraosztották. Ennek a gazdaságirányítási rendszernek a következtében a gazdálkodó szervezetek teljesen kiszolgáltatottakká váltak az újraelosztó funkciót betöltő bürokráciától. A legjelentősebb hatalmi funkció az újraelosztó funkció lett, amely sok tekintetben kiszámíthatatlanul, nem normatív rendszerben osztotta újra a központosított javakat. A szándék ellenére a redisztributív társadalmi integráció a gazdaságban hihetetlen mértékű pazarláshoz vezetett. Az újraelosztási funkciót a direkt tervutasítások rendszere valósította meg.
5) A társadalmi újratermelésre és a kultúra, az oktatás irányítására vonatkozó döntéseket oly mértékben centralizálták, hogy a döntéshozók és a döntés által érintettek között óriási távolság alakult ki. Minden társadalmi probléma megoldásának az volt a feltétele, hogy a centralizált hierarchia döntés-előkészítő folyamatára „ültessék rá” a problémát, és az a döntéshozóhoz felfutva visszakerüljön a döntések által érintettekhez. A hierarchia elve és a döntések titkossága hihetetlenül lelassította a döntési folyamatokat, és a szándék ellenére nem tette lehetővé még kielégítő döntések meghozatalát sem.
6) Az erőteljes centralizációval egy időben alakult ki a szervezetek összevonása, először a pártok szintjén: 1949-re a többpártrendszerből egypártrendszer alakult ki. Ezzel egy időben az 52 szakmai szakszervezetet 17 nagy ágazati szakszervezetbe vonták össze. Az ifjúsági szervezetek szövetségbe, majd 1957-től egyetlen ifjúsági szervezetbe koncentrálódtak.
A gazdasági szervezetek szintjén a szervezeti koncentráció legalább ilyen mértékű volt és lényegileg 1981-ig változatlanul tartott. Például 1960 és 1980 között az állami és a szövetkezeti vállalatok száma 2619-ről 1362-re csökkent.
7) A szervezeteken belül és a szervezetek között kialakult irányítási kapcsolatokban a hatáskörelvonás szabadsága érvényesült. A hatáskörelvonás szabadsága következtében egy-egy szervezetnek, testületnek vagy vezető személynek nem annyi hatásköre és hatalma volt, mint amennyit a jogszabályok vagy szervezeti-működési szabályzatok a számára biztosítottak, hanem annyi, amennyit a hatalmi harcok keretében mint hatalmi zsákmányt magának meg tudott szerezni. A hatalommegosztás zsákmányrendszere következtében a formalizált hatalom és a nem formalizált hatalom teljesen szétszakadt. A szétszakadt hatalmi struktúra következtében minden egyénnek és személynek egyaránt igazodnia kellett a formalizált hatalommegosztási rendszerhez és a nem formalizált hatalmi rendszerhez is. A centralizáció és a hatalommegosztás zsákmányrendszere következtében a hatalom lényegileg személyi függőségen alapuló hatalomként működött.
8) A centralizált bürokrácia logikája következtében minden társadalmi probléma az irányító szervek felé áramlott, és ezekről a megoldandó társadalmi feladatokról a túlszabályozó bürokrácia döntött. A feladatokat magához szippantó bürokrácia állandó túlterheltségben élt, képtelenné válva arra, hogy szelektáljon a fontos és kevésbé fontos feladatok és ügyek között.
9) Az információelosztás mechanizmusa következtében felülről lefelé alakult ki egy információt blokkoló és információt átértékelő mechanizmus. Az információkat birtokló, irányító szervezetek és intézmények az információk töredékét továbbították csak a társadalom felé. Az információs egyenlőtlenség egyfajta intellektuális fölényt biztosított az információk teljességével vagy nagyobb részével rendelkező politikai szervezetek és testületek számára. A korlátozott nyilvánosság és az információ blokkolása nemcsak felülről lefelé érvényesült, hanem a társadalom felől az irányító szervek felé is információblokkoló, átértékelő és korlátozó mechanizmus épült ki. Az információk korlátozása és blokkolása sajátos védekező mechanizmusként óvta a felsőbb beavatkozástól az irányított szerveket.
10) Az elmúlt 25 évben a magyar társadalom politikai és gazdasági rendszere racionalizálódott, liberalizálódott és egy enyhített diktatúrát valósított meg. A racionalizáció és a liberalizáció azonban csak részleges lehetett, és az 1980-as évtized elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi újratermelés további racionalizálása, a diktatúra további enyhítése és a liberalizáció növekedése az adott rendszer keretein belül már nem lehetséges. A további racionalizáció és a demokratikus struktúra kiépítése az egész modell megváltoztatását teszi szükségessé.
*
Az 1988 májusában tartott országos pártértekezleten a legfelsőbb politikai vezetés személyi összetételében olyan jelentős változás következett be, amire az MSZMP történetében még nem volt példa. A 108 tagú Központi Bizottságba 35 új központi bizottsági tag került be. A régi 13 tagú Politikai Bizottságból nyolcan kerültek ki, közülük öten a Központi Bizottság tagjai közé sem kerültek. Változás következett be a párt főtitkárának személyében is.
A pártértekezlet lényegileg apparátusértekezlet volt, abban az értelemben, hogy a pártértekezleti küldöttek túlnyomó többsége a pártapparátusból került ki. A párt vezető testületeiben bekövetkezett változások leszűkültek a Politikai Bizottságra és a Központi Ellenőrző Bizottságra. A Központi Bizottság titkárainak személyében, a Központi Bizottság tagjainak összetételében és vezetésében jelentős változás nem következett be. Azt mondhatjuk, hogy a legfelsőbb politikai vezetés személyi összetételében rendkívül nagy arányú változás következtében új személyi-hatalmi konstelláció alakult ki. Az új személyi-hatalmi konstelláció résztvevői azonban változatlanul foglyai annak a politikai bürokráciának és politikai rendszernek, amely az elmúlt 40 év alatt kialakult, és amelyet átörököltek. A legfelsőbb politikai vezetésen belül politikai arculatát illetően lényegesen eltérő politikai csoportokat fedezhetünk fel. Az eltérő politikai arculatú csoportok a következők:
a) A konzervatív rendpárt tagjai
b) Az új rendpárt tagjai
c) A radikális reformerek
d) A túlélő és igazodó opportunisták
e) A politikai arculat nélküliek
A jelentős személyi változásokhoz vezető előzetes kompromisszumokat a régi konzervatív rendpárt tagjai és az új rendpárt tagjai kötötték meg, amelynek eredményeként lényegesen megújult a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság.
Nagyon fontos tehát annak kiemelése, hogy az országos pártértekezleten elért személyi változásokat nem a radikális reformerek kényszerítenék ki, hanem a konzervatív rendpárt reprezentánsai (reprezentáns vezetője) és az új rendpárt vezetője kötötte. A radikális reformerek ebben az alkuban nem vettek részt, ennek az alkudozásnak nem alanyai, hanem tárgyai voltak.
A legfelsőbb politikai vezetés személyi összetételében bekövetkezett változást úgy értékelhetjük, mint új hatalmi és személyi konstellációt, amely azonban a politikai berendezkedés alapvető összetevőin, így a politikai intézményrendszeren, a politikai tartalmán, a 20–25 ezerre tehető politikai vezetőgarnitúra személyi összetételében lényeges változást nem hozott. A hatalmi mechanizmus, a személyi döntések meghozatala és a népszerűtlen politikai döntésekhez ragaszkodás bizonyítja, hogy a személyi változások ellenére a hatalomba beemelt radikális reformerek még nem tudták érvényesíteni álláspontjukat és akaratukat a politikai vezetésben, még nem domináns erői a politikai hatalomnak.
Lényeges változásokat nem a politikai intézményrendszerben találunk tehát, hanem a társadalomban és a társadalom politizáló közvéleményében. A leglátványosabb változást a sajtóban és a tömegkommunikációban észlelhetjük, lényegileg 1988. október–november óta. A korábbi kézivezérléses cenzorális felügyeleti rendszer hónapok alatt szétfoszlott, és a sajtó és a tömegkommunikáció (elsősorban a rádió) olyan szabadságot vívott ki magának, amilyenre 1956 októbere óta nem volt példa. A tömegkommunikáció és a sajtó a véleménynyilvánítás nagyobb mozgásterét az időközben többször megindított ellentámadások ellenére meg tudta védeni.
Lényeges változást tapasztalunk a társadalom szerveződésében és az autonóm politikai szervezetek megjelenése területén. 1989 elejére egy legalizált többpártrendszer alakult ki, amelynek következtében szervezett politikai erők alternatív programadó képességgel vették kritika alá az MSZMP tevékenységét és a politikai rendszer egészét és nyilvánították ki azt a határozott szándékukat, hogy a következő választásokon saját választási programjaik alapján alternatív jelölteket kívánnak állítani.
*
Mint minden társadalmi-történelmi szituációban, a maiban is többféle alternatíva adódik. Az első alternatíva lényege a társadalmi, a gazdasági és a politikai infláció állandósulása. Az állandósult társadalmi infláció időszakában bármikor bekövetkezhet társadalmi robbanás vagy bürokratikus apparátus-diktatúra.
A második lehetséges alternatíva lényege az, hogy az éleződő politikai válság megoldására a kapkodó és félelemtől megbénított politikai vezetés bürokratikus apparátus-diktatúrát vezet be. A bürokratikus apparátus-diktatúra azonban csak átmeneti lehet, mivel a társadalom nem tűrné el az apparátus-diktatúrát. Olyan mértékű erőhatalmat, amellyel a társadalomban eddig bekövetkezett változásokat meg lehetne szüntetni, a jelenlegi politikai vezetés nem tud mozgósítani.
A harmadik alternatíva lényege egy társadalmi és politikai robbanás, annak következtében, hogy a társadalmi folyamatokat sem a jelenlegi politikai vezetés, sem a társadalom megszerveződő erői nem képesek politikailag szabályozni. A politikai vezetés nem képes lényegesen változtatni a fennálló politikai-hatalmi struktúrán, a társadalom pedig nem hajlandó ennek a politikai rendszernek és struktúrának a keretein belül maradni. A kiéleződő konfliktus bármikor robbanást idézhet elő.
A negyedik alternatíva a demokratikus reformok sorozatán keresztül megújuló magyar társadalom. A szocializmushoz méltó és történelmileg egyedül képes alternatívának a demokratikus szocializmus, a hatékony piacgazdálkodás és az alapvető emberi értékek uralmának megteremtése tekinthető.
Jancsó Miklós
Szubjektív leszek, mert ez a szakmám. Csodálom Bihari Mihály egzaktságát, én alkalmatlan vagyok arra, hogy tudományos legyek.
Néhány éve az a szólásmondás járta: Magyarország a legvidámabb barakk a szovjet lágerben. Akik ismerik Budapestet, tudják, hogy ennek a bonmot-nak van alapja. Nálunk még a legnehezebb időkben is viccek születnek.
A legvéresebb sztálini korszakban Kohn bácsi megkérdezi Rákosit: tessék mondani, Rákosi elvtárs, ez már a szocializmus, vagy lesz ennél rosszabb is?
Egyszer régen, Kádár idején, már nem tudom, melyik évben lehetett, azon lepődtem meg, hogy Magyarország szocialista ország lett. Csendesen, ünneplés nélkül történt az átmenet. Hirtelen „szocialista hazánk” lettünk. Azelőtt a jelző szerényebb volt: „szocializmust építő”. Igaz, én még ezt is túlzásnak tartottam. Az én szocializmus-képem nem konvergált azzal, amit tapasztaltam. Ifjú koromban romantikus voltam, meg akartam váltani a világot. Utópiák között éltem. Hittem abban, hogy megszületik majd egy igazságos társadalom, valami olyasmi, amit szocializmusnak lehet nevezni. Igaz, a próféták közül nem a történelmi-gazdasági determinista Marx vonzott, hanem Bakunyin. A romantikus, az etikus Bakunyin, aki minden írásában a marginális, az elnyomott kisember igazát hirdette. Marx proletárja munkásarisztokrata volt, Bakunyiné az a szegényember, aki gyerekkoromban megtöltötte Magyarországot. (Nekem ne mondják, hogy a történelem nem ismétli önmagát! Rövidesen újra a hárommillió koldus országa leszünk, mint annak idején az Oláh György megírta harmincas években.)
Szóval, hogy visszatérjek oda, ahol elhagytam, meglepődtem, amikor észrevettem, hogy ez már a szocializmus. Meg is kérdeztem Kádár egyik jóemberét: tessék mondani, mikor, ki döntötte el, hogy ez már a szocializmus. Válaszának a lényege körülbelül az volt: ne hülyéskedjek, vannak olyan kérdések, amit nem illik feltenni.
Hát nem illik feltenni azt a kérdést, hogy ez a sokmillió ember holttestén épített társadalmi kísérlet mért nem sikerült? A „tudományos szocializmus”! De hát tudományosnak igazán ne nevezzük (a régi vicc szerint azért se, mert ha az lenne, előbb állatokon kellett volna kikísérletezni) és szocializmusnak se, mert igaz, hogy „elmosódtak az osztályhatárok”, és igazában csak két társadalmi réteg van – de milyen! Az egyik a vezetetteké, az infantilisnek tételezett és tartott masszáé, a másik – no, azt ismerjük. Milovan Gyilasz kilenc évet töltött börtönben ezért a terminus technicusért. Ez az az „új osztály”, amelytől Bakunyin olyan nagyon féltette a szegényemberek forradalmi mozgalmait. Ez a pártbürokrácia már a német szociáldemokráciában kialakult az első világháború előtt. És más országokban is.
Ez az a „másfajta raj”, amely Joszif Dzsugasvilivel az élen kezébe kaparintott egy évszázados gépezetet, Rettenetes Iván ázsiai despotizmusát. „Testvéri tankjaikkal” boldog-boldogtalanra rákényszerítették megemésztetlen politikai olvasmányaikból leszűrt „társadalmi törvényeiket”. Belül megszületett a korruptak, a buták, a rabszolgák „szocializmusa”, kívül pedig az orosz álmokon épült vörös imperializmus; egy emberöltőre, sőt, talán örökre diszkreditálva mindent, amiben a szegényember reménykedett; a szocializmust, a „szent világszabadságot”, piros zászlóival.
A rosszul begombolt mellényt újra kell gombolni. Esetleg levágni a gombokat.
Nem szeretnénk újra szovjet tankokat látni Budapest utcáin. És egyetlen város utcáin se! Se mi, magyarok, sem a többi „testvéri” nép! És azt se szeretnénk, ha NDK vagy cseh páncélosok Moszkva megszállására készülnének, hogy megdöntsék annak a maroknyi bátor embernek a kezdeményezését, azokét, akik új lapot akarnak nyitni az úgynevezett szocializmus történelemkönyvében. Mi szolidárisak vagyunk ezekkel a merész emberekkel, tudjuk, hogy az életükkel játszanak, tudjuk, hogy az ő kudarcuk a mi kudarcunk is lenne. Sőt, talán az egész emberiségé. Milyen jövőnk lenne, ha újra gátlástalan gyilkosok irányítanák a Föld egyik legnagyobb országát!
Még szívesen szólnék két témáról. Az egyik ontológiai kérdés: mivégre vagyunk e Földön? Erre a Sztálin által marxizmus-leninizmusnak nevezett ideológia (az úgynevezett marxizmus-leninizmus) sose tudott választ adni.
A másik, amire sose akart választ adni: mi az oroszok szerepe a szovjet imperializmusban és Közép-Európában? Talán erre a két kérdésre majd máskor reflektálok.
Szilágyi Ákos
Abban bizonyára egyetértünk, hogy a totalitárius államszocializmus, ahogy az a történeti Kelet-Európában, tehát Oroszországban létrejött és létezik – zsákutca. Abban már nagy különbségek lehetnek köztünk, hogy miért tekintjük zsákutcának, hogy 1917-től egyenesen ebbe a zsákutcába vezetett-e az út. Főként azonban abban van különbség közöttünk, hogy országaink hogyan jutottak ebbe a zsákutcába. Tegnap este már volt alkalmam kifejteni azt a gondolatot, hogy 1945 után a magyar társadalom nem természetes úton, nem a maga akaratából került ebbe a zsákutcába. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem a saját zsákutcájában töltötte-vesztegette el az elmúlt évtizedeket. Meglehet, hogy 1945 után egy szerves és szabad belső fejlődést feltételezve is zsákutcában kötött volna ki. Ám ez a saját zsákutcája lenne, amiért most önmagát átkozhatná, és egészen másként kellene kikeverednie belőle. De erre nem került sor. Magyarország az „orosz” zsákutcába futott be. Ez az oka annak, hogy válságos időkben a fennálló iránt megnyilvánuló tömeges ellenszenvnek mindig erősen nemzeti színezete volt, hogy azt, ami az országban történik, nem saját történelmeként fogta fel a társadalom nagy része. Ez volt az oka, szerintem, annak is, hogy 1956-ban a sztálini típusú államszocializmus elleni felkelés nemzeti felkeléssé vált. Legalábbis szerintem, s ezen a ponton nem értek teljesen egyet Bihari Mihállyal, aki forradalomról beszélt. Persze, a két minősítés nem feltétlenül zárja ki egymást, különösen nem egy olyan országban, amelynek forradalmai rendre az idegen függés miatt buktak el. Ez az oka végül annak is, hogy most Magyarországnak másként kell kijönnie a zsákutcából. Hiszen másként került bele és másként időzött benne, mint a Szovjetunió. Kétségtelen, hogy ehhez a „kijövetelhez” vagy inkább „kikecmergéshez” elengedhetetlen előfeltétel volt a szovjet külpolitikában bekövetkezett fordulat, a sztálini idők birodalomépítő ambíciójával való szakítás.
Ebben a folyamatban az erőszakon és kényszeren alapuló államközi kapcsolatok kezdenek szétpattanni, meggyengülni, formálissá válni. Ez az állam – a totalitárius építkezésű állam – belül is szétesőben van: ha a hatalmi piramis inog, ha az egész társadalmat, az élet minden területét átfogó-bekebelező, vertikális hierarchia bomladozik, akkor ennek kifelé is meg kell mutatkoznia. Attól azonban, hogy az állami kötések és kötöttségek szétbomlanak, önmagában még semmi nem fordul jóra. Ehhez a társadalomnak magának kell új kötéseket teremtenie, erre szolgál az alulról építkező, demokratikusan működő szervezetek, a horizontális kapcsolatok új univerzuma, amelynek felépülése nélkül az egész átalakítási folyamat káoszba fullad. Ez azonban megint csak igaz kifelé is: az államalkotó nemzetet társadalomalkotó nemzeteknek és az államközi kapcsolatokat – legalábbis jórészt – társadalom-közi kapcsolatoknak kell felváltaniuk. Az állami testvériség és egység után, ami vagy semmit nem jelentett vagy a kényszer elleplezése volt, mostantól csak a társadalom, a civiltársadalom és a valóságos kultúra szintjén lehet kapcsolatokat teremteni, csak valóságos emberek – értelmiségiek, szakemberek, honpolgárok – és valóságos társadalmi szervezetek kommunikálhatnak hitelesen egymással. Úgy gondolom, hogy éppen egy ilyen új típusú kapcsolatfelvétel nyitánya lehet a jelenlegi találkozó és a mi dialógusunk is, ami eleve elképzelhetetlen lenne állami kezdeményezésként. Ne feledjük el, hogy a totalitárius állam nemcsak új, fantasztikus, mesterséges kapcsolatokat teremtett az egyes országok között, hanem szétzúzta az addig létező vagy lehetséges természetes, horizontális szellemi, gazdasági, kulturális kapcsolatok hálóját. Ezt helyreállítani vagy egyáltalán: létrehozni – ez most a közép-kelet-európai és az orosz, az ukrán, az észt, a grúz – és sorolhatnám még – értelmiség közös feladata. Egymást támogatva a kultúrát, a valóságos kultúrát és az értékeket támogatjuk, egymást támogatva önmagunkat is erősítjük. Ama európai „közös ház” a szabad államok megegyezése alapján elsősorban ilyen társadalmi kapcsolatokon épülhet fel.
A totalitárius állam, mint ismeretes, a társadalom önállóságának megsemmisítésén áll és megsemmisíthetetlenségén bukik. Miközben a társadalmat – még ha csak időlegesen is – bekebelezi magába, azonosítja is az állammal. Ezt magyar tapasztalatból is tudjuk. De éppen ezáltal hozza rosszhírbe azt a nemzeti kultúrát, népet, amelynek színeit, jelképeit, hagyományait felhasználja. Különösen érvényes ez az orosz népre és az orosz kultúrára Közép-Kelet-Európában. A rombolás ezen a téren különösen nagy, és egyhamar nem is várható jelentős javulás. A szovjet filmek Magyarországon többnyire üres nézőtér előtt peregnek. Tarkovszkij zseniális művei is csupán az értelmiség egy töredékét vonzzák. Mindez vonatkozik az orosz irodalomra és általában az orosz kultúrára. Hogy is lehetne másként, ha Magyarország hagyományos „nyugati orientációja” ellenére az orosz nyelv nem csupán kötelező, de úgy oktatják, mint valami ideológiai tantárgyat, hogy is lehetne másként, ha hovatovább a Szovjetunió lesz az egyetlen ország, ahová nem utazhat szabadon a magyar állampolgár, ha a fiatalok semmire nem használhatják ezt a nyelvet. Számukra ez nem beszélt nyelv, nem is a technikai találmányok nyelve. A magas kultúra csúcsteljesítményei pedig csak a keveseket nyűgözik le.
Mindebből számomra az következik, hogy megpróbáljam szétválasztani – ahol és amennyire lehet, s nem mindenáron – az államot és a társadalmat, a hivatalos és a valódi kultúrát. Enélkül nem lehet újrakötni a megszakadt kapcsolatokat, miután a kényszer-kapcsolatok hamisságától megszabadultunk. Persze, ehhez nem elegendő a puszta jó szándék és a lelkesedés: valóban más politikai és gazdasági kapcsolatokra van szükség térségünk államai és a szovjet állam között.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 948 átlag: 5.48 |
 |
|
