Komor ég alattÉs mégis – a szociáldemokrácia?Schlett István
Inkább a múltról beszélnek, de a jövőért szólnak Vitézy László dokumentumfilmjének szereplői, egykori és jelenlegi politikusok, tudósok s olykor – hol szóval is, hol morgással, tapssal, nevetéssel – a vitasorozat hallgatói is. A 12 többórás vitaest anyagából összeállított film előbb a szociáldemokrata mintát villantja föl úgy, ahogy hívei ezt manapság látják, majd a magyar szociáldemokrácia 1945–48. közötti történetét – a bukás történetét – tekinti át, s végül a szociáldemokrácia mai magyarországi esélyeivel foglalkozik.
A kezdő képsorokban Vásárhelyi Miklós a svéd szocialisták teljesítményét méltatja, megállapítva, hogy az immár közel hatvan éves kormányzásuk alatt sikerült kialakítaniuk a minden baloldali gondolkodású ember számára példaképként szolgáló modellt: az igen jelentős szociális vívmányok rendkívüli gazdasági növekedéssel párosultak egy demokratikusan működő rendszerben. Hülvely István és G. Márkus György a szociáldemokrácia politikai filozófiáját vizsgálják. Mindketten egyetértőén idézik Kolakowski szavait: a szociáldemokrácia nem rendelkezik végső megoldással minden nehézségre, nincs receptje az emberiség teljes megváltására, nem ígéri, hogy egyetlen politikai aktussal minden ellentmondást egyszer s mindenkorra elrendez, nincs csodaszere az egyetemes testvériség és az emberi nem tökéletes egységének megteremtésére, nem hiszi, hogy végső győzelmet lehetne aratni minden rossz fölött. Valóban – az általa vallott értékek közül több korlátozza is egymást, együttlétezésük csak fájdalmas és kényes kompromisszumok által realizálható. És mégis szociáldemokrácia – idézi fel G. Márkus György Fejtő Ferenc könyvének címét, mert élhető világot, működőképes rendszert alapoz meg, mert minden belső gyengesége, korlátozott horizontja ellenére is Churchill demokráciára mondott szavait a szociáldemokráciára is érvényesnek tartja: tele van ellentmondással, tökéletlenséggel, bizonytalansággal, törékeny, sebezhető, de jobbat nem találtak ki.
Egyet kitaláltak – mondhatnánk –, s felépítésébe is belefogtak. A kommunisták Kelet-Európában kétségtelen, tökéletesebb megoldásra törtek, egy ellentmondás nélküli, zárt, szilárd rendszer kiépítésére, szemüket a végső igazságokra, az emberiség teljes megváltására függesztve. Az eredményt ismerjük, szenvedjük. Mint eddig mindig, ez esetben is, a végső igazságra, a megváltásra hivatkozva a zsarnokság kezdődött el. S Adyval újra elmondhatjuk: „Valahol utat vesztettünk.”
Mikor? Hogyan? Miért? A film szereplői szerint akkor, amikor Magyarország előtt a demokrácia útja lezárult, s azért, mert egy párt idegen fegyverekre támaszkodva vállalta magára a nép boldogítását, a jövő meghatározását, egy tökéletes társadalom megteremtésének feladatát.
Szívszomorítóan szomorú történet volt ez – mondja a történész Litván György –, hisz másként is történhetett volna. Nagy tehetségű, kiváló személyiségeket dobott felszínre a történelem, kommunistákat és szociáldemokratákat, kisgazdákat és parasztpártiakat, akik valami nagyszerűt is létrehozhattak volna a háború által elsöpört régi rend romjain – s ehelyett a magyar demokrácia rövid története haláltánccá változott, a politikai színpad szereplői egymást segítették, követték a meszesgödörbe.
Hogyan történt? Igen, tudjuk. A demokrácia ellenmodellje importcikk volt, s szállítói az országon belül monopolhelyzetben voltak. Voltak segítői is – kik számításból, kik félelemből, sokan hittel, meggyőződésből adták magukat eszközül. S voltak, akik újra és újra a kisebbik rosszat választva, lépésről lépésre, mások kiszorításán, pusztításán keresztül jutottak el saját pusztulásukhoz: kommunisták, szociáldemokraták, parasztpártiak, kisgazdák egyaránt.
A szalámitaktika precízen működött. S szó esik a filmben arról is, hogy szerepe volt benne a későbbi áldozatoknak is. A pártok jobbszárnyát ugyanezen pártok centruma és balodala szorította ki, hogy aztán sor kerüljön a centrumokra, s a balszárnyra is. E rendszer csak így működhetett. A későbbi áldozatra szükség volt ügyészként, bíróként s bizony, hóhérként is. A jelenből visszatekintve e ténnyel szembesülni kell.
Az emlékező résztvevők s az elemző történészek ítélete itt egybevág. S nemcsak az akkor már külföldön élő Fejtő Ferenc mondja, hogy a szalámipolitika sikeréhez a Szovjetunió katonai jelenlétén és Rákosiék taktikai zsenialitásán túl a demokratikus pártok vezetőinek gyengesége, megtéveszthetősége, gyávasága, sőt megvásárolhatósága is kellett – az itthonélők is elismerik, hogy e pártok sem politizáltak mindig jól, hogy hagyták magukat becsapni, hogy nem voltak eléggé szilárdak, nem találták meg a demokratikus erők összefogásának lehetőségeit, hogy eszköztelenek voltak a kommunisták nyomásával szemben stb.
Történhetett volna másként is? Fejtő szerint egy Mónus Illés vezette Szociáldemokrata Párt és egy Bajcsy-Zsilinszky vezette Kisgazdapárt a siker reményével állhattak volna ellent a Szovjetunió és az MKP nyomásának, hisz Magyarországot végül is Jaltában nem ajándékozták a Szovjetuniónak, s a kommunistáknak sem a Szovjetunió adta át a hatalmat. Az eseményeket itthon átélők találnak maguknak magyarázatot, ha – mint Nyers Rezső mondja – mentséget nem is. Mert a szovjet hadsereg nemcsak jelen volt, de be is avatkozott az ország belpolitikájába. S ha egy párt – mint Kovács Béla esetében a Kisgazdapárt – ellenállt az MKP nyomásának, szovjet katonák hurcolták el főtitkárát. Az MKP egy kapura játszott – állapítja meg a történész is –, nem veszthetett.
Ám előkerülnek más okok is. A demokratikus pártok öröksége s bizonyos szervi problémák is. Filipovics Tamás például arról beszél, kisebbségi komplexusa volt a Kommunista Párttal szemben, mert a Horthy-rendszerben paktumot kötöttek a hatalommal, s nem léptek fel teljes határozottsággal sem a háború, sem a fasizálódó államhatalommal, sem a németekkel szemben. Radikalizmusuk mindig, mindenben halványabb volt, mint a kommunistáké. Aztán komolyan fel sem vetődött e pártok összefogása a demokrácia alapértékeinek védelmében: a pártok között, sőt az egyes pártokon belül túl nagyok voltak az ellentétek. A szociáldemokraták is kettős vonzásban, a demokrácia és a szocializmus vonzásában éltek, megosztott volt a Parasztpárt és a Kisgazdapárt is, s ez adott teret a manőverezéshez a kommunistáknak. Amit – ismeri el Fejtő és Litván is – nagyon jól kihasználtak. S bizony, e pártok mindegyike sebezhető volt a taktikai gátlástalansággal, a konspirációval szemben: ami a demokratikus működéshez elengedhetetlen, a hatalmi harcban hátránnyá változott. Nyers Rezső emlékeztet rá: az SZDP vitatkozó, az MKP szigorúan fegyelmezett párt volt, az SZDP a tagságért, a választókért folytatott küzdelemre tette a súlyt, az MKP a rendőrségre koncentrált. S csakhamar kiderült, hogy az adott szituációban minek volt nagyobb jelentősége – végül is egy kisebbség érte el – kétségtelen külső támogatással – a játékszabályok megváltoztatását, ellenfeleinek felszámolását, egy viszonylag sima hatalomátvételt.
Szívszorítóan szomorú történet csakugyan. Mert a „fátum” – a belső erőkkel befolyásolhatatlan nemzetközi környezet – mellett a demokrácia törékenységére, sebezhetőségére is rámutat. Amit a civil kurázsi, a politikusi karakter valamelyest ellensúlyozhat, ám meg nem szüntethet. Még ha tömeges lett – lehetett – volna is. Szilárd intézmények, a társadalom politikailag aktív és aktivizálható tagjai többségét összefogó alapkonszenzus nélkül a demokrácia nem védhette meg magát egy olyan erővel szemben, amely nem a meggyőzésre, de a legyőzésre törekedett, különösen olyan körülmények közt, amikor a politikai célok érdekében felhasználható erőszakszervezetek fölött ő rendelkezett.
És ma ismét, mégis – a szociáldemokrácia?
A múltidézés a filmben megszólaltatottak nagy részét ehhez az ítélethez vezette, veteránokat, a fiatalokat egyaránt. Ki a régi, ki egy megújult szociáldemokráciában bízva az országot válságba sodró, a szocializmus értékeit lejárató sztálinista, dikatatorikus szocializmus reális alternatíváját a demokratikus szocializmusban határozta meg. S ki ne választaná a svéd modellt a jelen kelet-európai valóságával szemben?
Ám a sikerhez vezető út nehezen járható, s útvesztőkkel teli. A célválasztás mindig is könnyebb, mint a megvalósítás. A végcél semmi, a mozgalom minden – mondta volt Bernstein, a demokratikus szocializmus híressége. Lesz-e, s hogyan a demokratikus szocializmus irányába haladó, döntő befolyáshoz jutó szociáldemokrata mozgalom? Úgy születhet-e meg, mint Bihari Mihály vázolja föl a filmben is, vagy úgy, ahogy Nyers Rezső képzeli, a jövő titka még. Könnyűnek egyik sem ígérkezik. Sem egy erős, tömegek támogatását megnyerni képes, önálló szociáldemokrata párt megteremtése, sem az MSZMP „szociáldemokratizálása”. Mindkettőhöz ma még nem létező, kialakítandó feltételek szükségeltetnek, a politikai demokrácia működéséhez szükséges intézmények s garanciák. Ezek hiányában nagyon is megértem azt a hozzászólót, akit a tény, hogy ellenzékiként egyazon teremben, jóízű diskurzusba merülten egy államiniszterrel találkozhatott, egy más találkozóra emlékeztette: egy volt miniszterelnök – Kállay Miklós – s egy radikális ellenzéki párt vezetője – Rajk László – egyazon börtön lakója volt. S mint mondja, nem ily formán szeretne ismét találkozni. El a kezekkel a fegyverektől – zárja szenvedélyesen a derűsen kezdett mondandóját, s mindenkinek egyet kell érteni vele. Mert a demokratikus szocializmus, de egyáltalán mindenféle demokrácia, s ezzel egy demokratikus társadalom minden jótéteménye elérhetetlenné válik megint, ha a fegyvereké lesz a szó.
Keserű poén, talán mementó: az idézett mondat a filmben az utolsó emberi szó. Már csak zene szól, s 56-os utcaképek villannak föl.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1285 átlag: 5.51 |
 |
|
