KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/április
FILMSZEMLE
• Konrád György: Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak Filmszemle-margináliák
• Szabó Miklós: Magyar Gulag-monográfia Recsk, 1950 – 1953. Egy titkos kényszermunkatábor története
• Szemadám György: „Nem csinálunk semmit, ami szellemes!” Beszélgetés Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmjeiből
• Ardai Zoltán: Élőt a holttal Az új földesúr
• Koltai Tamás: Love mese Piroska és a farkas
• Báron György: Fáktól az erdőt Vadon

• Papp Zsolt: Tilos tiltani Beszélgetés Daniel Cohn-Bendittel
• N. N.: 1968. eseménynaptárából
• Háy Gyula: Születtem 1900-ban Önéletrajzi részletek
• Dániel Ferenc: Világvégi próféciák Werner Herzog és a misztika
• Koltai Ágnes: A western Marx Károlya? Vol egyszer egy Amerika-mítosz
• N. N.: Sergio Leone filmjei
LÁTTUK MÉG
• Nóvé Béla: Esőember
• Koltai Ágnes: Robinzonád avagy az én angol nagyapám
• Szilágyi G. Gábor: Csillagember
• Molnár Péter: A nyolc szamuráj legendája
• Faragó Zsuzsa: Krízis
• Tamás Amaryllis: Matador
• Nagy Zsolt: Éjszakai motorosok
• Nóvé Béla: K.O.-ra ítélve
KÖNYV
• Csala Károly: Lazán és szorosan Filmbarátok Kiskönyvtára
KRÓNIKA
• N. N.: Alapítvány: A Magyar Film Múltja és Jövője
• N. N.: Közlemény
• N. N.: Pályázat

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Filmbarátok Kiskönyvtára

Lazán és szorosan

Csala Károly

 

Lazára fogja a szerkesztés gyeplőjét a Filmbarátok Kiskönyvtára – talán épp az hiányzik, amit csak egy hozzáértő, állandó sorozatszerkesztő tehetne, adhatna hozzá –, őszintén szólva, olykor nem is igen érezni e „gyeplő” jelenlétét. Mintha csak némi terjedelmi megkötése volna ennek a sorozatnak. Ez a lazaság engedi, hogy ki-ki úgy írjon, olyan metódussal, szerkesztésmóddal, ahogy jónak látja. Mármost lehet, hogy az egyik szerző jól is látja azt, amit jónak lát, ámde a másik meg esetleg rosszul. Ilyenkor hiányzik a szerkesztői tanács, eligazítás. Csak a viszonylag frissebb darabjait nézve a sorozatnak: Veress József például gördülékeny leírással ragadja meg a pillanatot Nyikita Mihalkovról szólva, pontosan olyan stiláris eszközökkel, gondolati műveletekkel, mint ahogyan napi-heti recenziókat szoktak írni. Félő, hogy az ilyen módszer könnyen avulóvá teszi a beszámolót. Ugyanakkor kétségkívül egyfajta következetességet sugalló megközelítése ez is a monografikus földolgozásra kínálkozó tárgynak; amíg az egész sorozat számos hasonló szellemű könyvecskét tartalmaz, addig nincs is mit vitatkozni rajta. – Tóth Klára Elem Klimovról szólva inkább egy szovjet értelmiségi társadalmi-politikai-kulturális körülményeit s innen tekintett pályaívét vázolja föl, semmint magát a filmrendező portréját vagy műveinek esztétikai elemzéssel kiderített, minőségi összefüggéseit. De megint csak annyit mondhatunk rá: jogosult ez a megközelítés is, amíg a sorozat koncepciógyeplője ily laza. – Bíró Gyula egy igazán nagyszerű filmrendező, Robert Bresson nagyszerűségét olyan premisszának veszi, amelyet mindenki eleve elfogadni köteles. És mintha ennek az előtétéinek az ismétlődő s variálódó tételezését egyenlőnek venné a bizonyítással: beéri vele. így hát minden jó szándék ellenére is elmarad a bizonyítás, a szu-perlativuszok s a Bresson-iro-dalomban lépten-nyomon előforduló s ezért már-már közhelynek ható kulcsszavak föl-fölidézése közepette („morális szigorúság”, „formai szigorúság”, „formai aszkézis” stb.). Lehet, hogy ez a módszer – tehát a lelkesedés diktálta ismertetés metódusa – nem csupán e sorok írójának számára nem igazán vonzó, mégsincs elégséges okunk elégedetlenkedni: legitim eljárás ez is ebben a sorozatban.

Elfogadni mindezeket az eljárásokat elfogadhatjuk. Örülni azonban másnak örülünk. Annak, ha a szerzők maguk húzzák feszesebbre a szerkesztés gyeplőit – a sorozat szerkesztői helyett.

Igazi, elemző kismonográfia, amelynek szerzője nemcsak összegyűjtötte anyagát, hanem eredetien, kritikailag föl is dolgozta és szuverén ítéletalkotásra törekedve, szükségképpen eredeti módon meg is komponálta tanulmányát – az ilyen könyv ritkább ebben a sorozatban. Épp ezért föltűnő, hogy a kiskönyvtár legutóbbi öt darabjából kettő is ilyen: a Werner Herzog s a Miloš Forman munkásságát tárgyaló, tehát a Muhi Klára – Perlaki Tamás szerzőpáros, illetve Dániel Ferenc munkája.

Eléggé természetes dolog, hogy amíg a sorozat átlagos darabjaival voltaképpen nincs mit vitatkoznunk (más kérdés, hogy esetleg volna mit fölrónunk szerzőiknek; ám nem gondoljuk, hogy a „fölrovás” vagy akár a „megrovás” a vita válfaja lehetne...), az átlagon fölülemelkedő könyvekkel és szerzőikkel már lehet vitatkoznivalónk. Mert ehhez az szükségeltetik, hogy szerzőnk elég merész legyen gondolni és állítani valamit, ami nem olvasható másutt (mindenütt).

Jó példa erre az, ahogyan Muhi és Perlaki egy Babits-idézetet alkalmaz Herzogra. „A nagy misztikusok valamennyien cselekvő emberek. Megnyilatkozásaik vajmi keveset tudnak elmondani az értelem nyelvén. Ők nem is any-nyira szavakkal nyilatkoznak meg, mint inkább az életükkel” – mondja a költő. Szerzőink pedig így folytatják: „Herzog alapjában egy misztikus emberképpel dolgozik, s vallja, hogy pusztán pszichológiailag elemezhetetlen az egyén. Amit tehetünk, az a misztikumnak a körbejárása.” Ezt a következtetést, persze, korántsem csak afféle futó ötletként, az egyetlen, épp eszükbe ötlött Babits-idézet nyomán vonják le. Következik egész korábbi elemzésükből, mindabból, amit Herzog személyiségéről és műveiről eladdig elmondtak. És mi is úgy látjuk: mély megfigyelés, lényeget érintő, pontos. Csakhogy szerzőink megtoldják következtetésüket még egy mondattal, amely eddigi egyetértésünket tüstént ellenkezésre fordítja: „íme egy lehetséges magyarázata a hosszú beállítások iránti vonzódásának”.

Nem hisszük, hogy a formai eszközök alkalmazása ilyen direkt módon levezethető volna a világnézet kardinális pontjából – jóllehet sok-sok áttétellel, ellentmondásosan és bonyolultan lehetséges, sőt bizonyos, hogy van köztük összefüggés. Ám ennek kimutatása a dolog természetéhez illő metódust igényel: áttételek alkalmazását, bonyolult összefüggések föltárását, ellentmondások megvilágítását, sokoldalú elemzését. A műalkotás vizsgálatakor aligha lehet és szabad „rövidre zárni” a forma legszélső értékét (a technikai eszközt) a tartalom legbensőbb értékével (a világfölfogás meghatározó elemével).

A lelkiismeretes, komoly elemzés azonban, valahányszor Herzog műveiről konkrétabban van szó, mindvégig jellemzője Muhi Klára és Perlaki Tamás könyvének. Élesszemű megfigyeléseikből még jócskán idézhetnénk. Összegyűjtött, fölmarkolt, elénktárt tényanyaguk még a terjedelemnek az ő számukra (jóegynéhány más szerzővel ellentétben) szorongató korlátja dacára is a teljesség benyomását kelti: jól válogatják meg, amit ismertetnek. Ugyanakkor azonban egyenetlen marad a könyvük mint „diskurzus”: rész-témákként, afféle mozaikokként rakják össze fejezeteiket, holott szorosabb szövedékként talán logikusabb volna, hiszen nem az ellentétek, a komplementer végletek váltakoznak Herzog pályáján, éppenhogy a monomanias, ismétlődő körbejárás jellemző rá, tehát az őt elemző tanulmány részei is hasonlóról szólnak – ha nem is épp ugyanarról –, mint egésze.

Dániel Ferenc is nagy tárgyismerettel adja elő Miloš Forman pályafutásának történetét és ellentmondásait. Sokat idéz – jól idéz! Egyetlen pillanatra sem lehet olyan érzése az olvasónak, hogy az olykor meglehetősen hosszúra hagyott idézetek a tanulmányszerző saját gondolatai helyett állnak: Dánielnek szinte minden mondata s kiváltképp minden kompozícióalakító fortélya, fogása a szuverén, önálló gondolatfűzés terméke. És mégsem eredetieskedő: csupán megszokta, hogy amivel aprólékosan foglalkozni késztetik akár a körülmények, akár saját buzgalma, azt lehetőleg elemző módon földolgozza magának (és másoknak). Akár írásait, akár például rádiórendezéseit kísérjük figyelemmel, mindenkor tapasztalhatjuk ezt. Más lapra tartozik, hogy számos írásos megnyilatkozására a csűrcsavarintós absztrakció volt sokszor jellemző; most nem. Tiszta, közérthető s könnyen követhető ebben a Forman-könyvében a konkrétumoktól az elvont igazságokig tört-nyitott mindahány ösvénye. Ebből következően munkája stiláris értékekben sem szűkölködik, nemcsak magvas gondolatokban.

Nem maradna azonban nyugodt a könyvismertető lelkiismerete, hogyha nem jegyezné meg: minden elismerése ellenére sem ért egyet mindenben ezzel a könyvvel. Kivált azzal nem, hogy Forman amerikai pályaszakaszának oly elítélendő mélypontja volna a Ragtime. Furcsamód találkozik össze ennek értékelésében bizonyos európai szerzőifilm-sznobizmus és amerikai üzleties szellem – méghozzá úgy, hogy mindkettő a kritikai szellem helyett áll. (Európában azért nem jó ez a film, mert nem annyira „szerzői”, mint Forman egyéb alkotásai; Amerikában az a baj vele, hogy a mozipiacon megbukott.) Részerényeit ugyanakkor sokan dicsérik – Dániel Ferenc is. Itt valami kritikusi „optikai csalódást” gyanítok. Szerintem ezek a „részerények” valójában – a film sajátságos szerkezetéből következően – éppenhogy a film alapvető, fő mondandót hordozó „főerényei”. Mindenesetre köszönöm e kis Forman-monográfia szerzőjének, hogy műve kapcsán, ennyi idő elteltével is, legalább egy kurta kijelentés erejéig, vitatkozva kapcsolódhatok a hazai Ragtime-értékeléshez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/04 63-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5367