NantesMohammad-Reza élArdai Zoltán
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A legutóbbi Nantes-i „Három Földrész Fesztiválja” immár a tizedik alkalommal mutatott be válogatást az éppen elmúlt egy-két év latinamerikai, afrikai és ázsiai filmjeiből. Mint általában lenni szokott, a versenyprogram érdekessége a mostani alkalommal is alatta maradt a mellékprogramokénak, sőt ezúttal igen erős kontrasztról számolhatunk be: a főműsor csaknem élvezhetetlennek mutatkozott a jubileumi vetítéssorozat árnyékában (ez utóbbi a hatvanas évekbeli brazil cinema nôvo alkotásaitól a hongkongi karate-filmekig vonultatta fel a trikontinentális filmtörténet számos nevezetességét). Nantes népének számunkra szokatlan mérvű világra-nyitottságát és jóindulatát dicséri, hogy minden főbb helyi mozi mindvégig telt házzal működött a filmhéten – a két-vetítőtermes Ariel is, ahol a versenybe nevezett műveket vetítették. Míg a többi moziban a brazil Pedro de Andrade, Bruno Barreto, Ruy Guerra és Nelson Pereira dos Santos, a szenegáli Sembène Ousmane, a mali Souleymane Cissé, az egyiptomi Youssef Chahine, az indiai Satyajit Ray es Mrinal Sen, meg a japán Imamura és Osima főművei peregtek, addig az Ariel-pénztár rendíthetetlen sorbanállóí újra meg újra hiába vártak méltó jutalmukra. Végül azonban, amikor már talán le is mondtak róla, mégis elnyerték. A legutolsó bemutató, az iráni Abbasz Khjarosztami Merre van a házad, barátom? című munkája eleinte csupán „az átlagnál jobbnak” látszott, majd ahogy a percek múltak, mindinkább olyasféle fojtott csendet parancsolt közönségére, ami a remekléseket illeti meg.
Mielőtt a váratlan erejű zárófilmről több szó esnék, tanácsos a főprogram néhány jellegzetes darabjával foglalkoznunk, ugyanis a Merre van a házad... legfeltűnőbb erényei mintegy kifordításai ez egyéb művek legfeltűnűbb gyengéinek. Bizonyos fogyatékosságok tudniillik lehangoló következetességgel jellemezték az Ariel műsorát, azt sugallva: mielőtt még valóban megszületett volna némely „fejlődő” régió – például fekete-Afrika – tíz éve még születőnek látszó filmművészete, már vissza is hanyatlott a nemlétbe (s ugyan mitől-hogyan támadhatna most már fel?).
Kezdjük azzal: a Nantes-i versenyben alig akadt film, melynek alkotói, illetve gyártói alább adták volna a szuperszéles nyersanyagnál (valamint a száznegyven perces vetítési időtartamnál), ám olyan vetítés is alig akadt, melynek során ne oszlott volna végzetesen szét minden filmbeli feszültség a roppant terjedelmű képsíkon. A nézővel itt szembetekintő irdatlan anya-, férj- és gyermekarcok pszichikai tartalmánál halottasabbat csak valamelyik páneurópai típusú, családcentrikus tévéprodukció nyújthatna – egy csarnokfal-méretű képernyőn. A gigantikus látvány-higítás ugyan (paradox módon) bűvölő hatású volt, hatása azonban rendre erejét vesztette egy órán belül, nem szólva arról, hogy e bűvöletben mily könnyűnek bizonyult elveszteni a filmi cselekmény mégoly vaskos fonalát. A menetrendszerű módon érkező unalom viszont már mindannyiszor töretlen maradt, eleve következően abból az alkotói szemléletből, amely a maga konokul elterjedt voltában a „harmadik világ” filmezésének legszomorúbb jelensége. Arról a filmkészítői törekvésről van szó, amely célzatosan bizonyítani próbálja, méghozzá tézisekként (külön-külön) próbálja bizonyítani egy adott térség életének sajátos, ugyanakkor „egyetemes emberi” jellegét. Csupán egy-két olyan versenyfilmet említhetünk, melynek rendezője, részsikerrel bár, de megkísérelt túlemelkedni az egzotikum fakó jeleivel körített univerzális közhelyek szellemi terén. A hongkongi Stanley Kwan kirívóan jó színminőségű munkájában, a Rúzs-ban vérbeli egzotikus közhelyekre koncentrált, a giccs olyan töménységi fokát érve el, ami művét már-már megragadóvá teszi. (A cím kissé megtévesztő: nem bolti rúzsról, hanem egy végtelen szerelmű keleti szépség ős-hagyományos, növényi ajakfestőszeréről van szó.) Másféle feltűnést keltett a Keserű napok, édes napok, az egyiptomi Khairi Beshara rendezése, egy népes külvárosi család mindennapi életének rajza: ez fanyar mulatságnak készült és valamelyest mulattató is volt. Mégis meg kell jegyeznünk: az arab öniróniát kevésbé merev színészvezetéssel és a szatírához közelebb eső tónusokkal képviselték egyes mellékprogram-beli filmek (például a szíriai Uszana Mohammad Nappali csillagokja.) A verseny kivételes látványosságának számított még a perui Farkastanya is, egy nyolcvanas évek eleji indián-mészárlás – megtörtént eset – filmrekonstrukciója. Rendezője, Francisco J. Lombardi, kifogástalanul eleget téve a középfinom stílrealizmus Latin-Amerikában is kimunkálódott normáinak, egy andoki reguláris osztag viselkedésvizsgálatán át magáról a „kommandó-lélektanról” kívánt elemző képet nyújtani. (Fegyveresek szállják meg az egyik inka falut, hogy bázisul használják a hegyvidéki vörös terrorcsoportok elleni harcban, ellenfeleik azonban örökösen láthatatlanok maradnak.) Míg a kollektív főszereplő mindegyik részegyénisége lassan alakot nem ölt előttünk, a film torokszorítóan bonyolódik, a cselekmény iránya végzetesen vonzó és talányos egyszerre, éppúgy, mint a nagy művekben. Bár később bántóan kimerevülnek a filmbeli típusok s a történet, modell-játékká fajulván, egy bombasztikus oroszrulett-jelenetbe torkollik, a korábbi izgalmat mégis nehéz elfeledni. A Farkastanya utólag sem tűnik blöff-nek: érezzük, volt itt valami, amit Lombardi elrontott.
Visszatérve a főprogram egyetlen jól komponált – következésképp időtartamában sem esetleges, s mindössze nyolcvanperces – filmjére, ez elsősorban bizonyos frissítő hiány révén tűnt ki itt: a röviden szavakba foglalható mondanivaló hiányával. A Merre van a házad... olyanfajta „egyszerű történetet” jelenít meg, mint a Biciklitolvajok, azaz ennél is csenevé-szebbet egyszersmind titokteljesebbet: szemléletében inkább a Vaszilij Suksin-i életmű csúcspontjával, az 1972-es Tere-ferével rokon.
Irán mélyén, egy vidéki iskolában a foszló zekéjű tanár megfenyegeti a nyolcéves Nematzadehet: ha még egyszer így csinálja meg a leckéjét – értsd: nem a házifüzetébe, hanem áttekinthetetlen cédulákra –, annak súlyos következményei lesznek. A Nematzadeh mellett ülő, szeplős-rőtes Mohammad-Reza, bár előneve büszkébb csengésű a világ fülének, szolidáris padtársával, ám akaratlan módon mégis nagy bajba keveri. Figyelmetlenségből hazaviszi mindkettőjük leckefüzetét, márpedig Nematzadeh a dombon túl, egy másik faluban lakik, ki tudja, melyik házban. Mohammad-Reza nyugtalanul kérdezgeti kelletlen anyját a szomszéd faluról, majd titkon nekiindul a füzettel. Áthalad a közeli kis téren, ahol néhány helyi öreg társasélete zajlik, és hamarosan már a határdomb cikcakkos ösvényén igyekszik felfelé. Sokáig nem látni egyebet, mint e domb távlatát, fölötte szürkéskék éggel; a kép (gobelin módjára) puha és merev egyszerre. Aztán egyszerre meglátjuk a másik falut, mint egyetlen hatalmas, kusza építményt. (A színek változatlanok; a filmben szinte csakis a kék, a barna és a piszkosfehér változatai fordulnak elő mindvégig.) Mohammad-Reza állhatatosán kérdezősködik az ismeretlen falu valószínűtlen járataiban, noha egyre alkalmatlanabb alakok kerülnek az útjába. Eljut így a helység tán legszövevényesebben körbeépített udvarára, ahol olyanféle nadrág lóg a szántókötélen, mint a barátjáé, ám az igenigen hosszas kiáltozásra senki sem felel. Mindez még nem csüggeszti el Mohammad-Rezát: lankadatlan energiacsomóként kalandozza be idővel az egész, dülöngélő teraszhalmazokból és kőpadkák alá búvó, szabadtéri folyosókból álló Caligari-telepet, melyet semmiféle Reimann nem tervezett. Aztán mégiscsak feladja, s újra a dombon látjuk: jön visszafelé. Közben emitt a terecske vénjei tovább hányják-vetik a világ sorát (hosszú eszmecserének vagyunk tanúi), majd egy bivalyerős, bár kissé túlhízott férfi lép eléjük duzzadozó, kék anorákban. A dombon túlról jött, hogy valamely jómi-nőségű ajtót kínáljon eladásra. A most visszaérkező fiú gyanút fog: ez a figura lehet Nematzadeh apja. Folytonosan kérdezgeti, de a feketeborostás ember rá se pillant. Mikor aztán egyszercsak szamarára kap, a fiú a nyomába ered: újabb átkelés következik a dombon. A labirintusba érve a szamár már csak a legnagyobb lélekjelenléttel és találékonysággal követhető, s ez is hiába, minthogy a szamár ura nem azonos a remélt személlyel. Leszáll az este. Egy aggastyán, aki háza félbevágott ajtaján kikönyökölve szólította meg a fiút, sötét sikátorlépcsők felé invitálja, s elkíséri oda, ahol szerinte Nematzadeh lakik. Csakhogy Nematzadeh nem ott lakik. Az öreg rejtek-odvak során át visszaereszkedik hajlékába és újra kikönyököl az ajtón, a fiú pedig kutyavonítás közepette hazaindul. Odahaza anyja vacsorát tesz lába elé, de ő otthagyja az ételt. Miközben a földön kuporogva hozzáfog a kettős házifeladatnak, az ajtófüggönyt éjjeli vihar szele csapdossa.
Ismét reggel van. A tanteremben Nematzadeh rettegve várja, hogy a leckeellenőrzés az ő padjához érjen, mígnem barátja végre megjelenik az ajtóban, engedélyt kérve a bejövetelre. Egy perc múlva tanári kéz nyúl Nematzadeh leckefüzetéhez. Lapoz és visszalapoz. Végül belefirkantja: „Nagyon jó” (Mohammad-Reza győztesen üldögél).
Perzsaföld! Ott még tudnak élni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1344 átlag: 5.4 |
 |
|
