KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sorozatgyilkosok

A pszichológus szemével

Rémület-kommersz

Varga Zoltán

A vonat érkezése nézői még rémülten felugráltak a helyükről, nehogy a feltartóztathatatlanul közeledő mozdony acélkerekei alá kerüljenek. A néző azóta elvesztette szűzi ártatlanságát, ma már a filmkészítőknek igencsak neki kell veselkedniük, ha azt akarják, hogy a közönség úgy isten igazából megijedjen attól, ami a vásznon látható. Annyi mindent láttunk már, sőt – hiszen ez is műfajjá változott – annyi trükk-leleplező filmet nézhettünk végig, hogy még a legmegdöbbentőbb jeleneteknél is világos tudattal szemléljük a hihetetlent: a fene se tudja, hogy csinálták, de csinálták. Trükk, szemfényvesztés. Minél realisztikusabb a látható lehetetlenség, annál hiteltelenebb, annál nyilvánvalóbb a hazugság.

A látványtervezők, akarom mondani, a rendezők és forgatókönyvírók figyelme így szinte szükségszerűen fordult egy olyan terület felé, ahol minden különösebb technika nélkül elő lehet állítani a hihetetlent. Mi, akik unottan nyúlunk újabb adagért a pattogatott kukoricás zacskóba, amikor a vásznon valaki léggyé változik vagy szétolvad a feje, egyszer csak felneszelünk és figyelni kezdünk, ha a végletest, a hihetetlent keresve a bűn és a téboly világába vezetnek bennünket. Hát még ha a kettő összekapcsolódik. Elmebeteg bűnözőkről készítve filmet biztos számíthatni – míg csak az ilyesmi is iparággá nem válik – a nézőtéri rémületre.

A pszichopatológia területén meglehetős szabadsága van az alkotónak. A nézők túlnyomó része nem kriminológus és nem pszichiáter. Így fordulhat elő, hogy példának okáért A bárányok hallgatnak című borongós zagyvaság végignézése után a folyosón kifelé csoszogva olyasféle beszélgetések fültanúi lehetünk, mint amilyeneket A vonat érkezése után folytathattak. E beszélgetésekből kiderül, hogy az „emberi lélek rejtelmei” ügyében még mindig poétikus tudatlanságban élő nézők halálosan komolyan vették a filmen történteket, és borzongva állnak meg a „lélek mélységeinek feltáruló szakadéka” előtt.

A színész, aki nem tud zongorázni és Liszt figuráját alakítja, megmosolyogtató egy kicsit, de elnézzük neki. Az érces hangon „fogót”, „tampont” kérő sebészt viszonylagos hitelességgel lehet megjeleníteni a vásznon, de bármilyen gondos sebészi tanácsadó segít is valószerűvé tenni a történteket, az csak mosolyt fakaszthat a szakember arcán.

A néző, nem lévén profi a kriminológia, kriminalisztika, kriminálpszichológia terén, soha nem látva börtönt belülről, nem ismerve annak belső rendjét, belső viszonyait, nemhogy „lenyel” bármit; amit elé tárnak, de még azt is elhiszi, hogy most megtud valamit. Amikor a „zseniális pszichiátert” alakító színész vásári csepürágóként meregeti egy darabig a szemét, majd „megnyilatkozik” egy valamely emberi lelki mélység dolgában, a néző borzongva veszi tudomásul: íme az „emberi lélek rejtelmeinek ismerője” még megbomlott aggyal is birtokában van olyan ismereteknek, amelyekkel a „vesékbe lát”.

A pszichopata, elmebeteg gyilkosokat szemlélve az átlagember olyan világba pillanthat be, ahol minden meghaladja a képzeletét. Ebben az ismeretlen, rémületes világban az alkotók persze „otthonosan” mozognak. Az embervadász és A bárányok hallgatnak esetében már az íróra is fel kell figyelni. Thomas Harris nem analfabéta a pszichiátria területén. A történetből újra és újra kiderül, a felületesnél jóval alaposabban beleolvasta magát a lélektanba, hogy aztán a pszichiátriának átlag-értelmi képességű emberre szabott variánsát dolgozza bele művébe. Újra és újra teret engedve az elmebetegekkel, a gyilkosokkal, a perverzekkel kapcsolatos közgondolkodásbeli fantazmáknak.

Az embervadász kórtörténete például nagyon röviden valahogy így hangozhatna a harmincas évek mélylélektani felfogását felelevenítve: Az önértékelési zavarokkal küzdő férfi nagyzásos téveszmékig jut el kisebbrendűségi érzéseinek kompenzálása során.

Hogy a Kannibál Hannibál nevű úrnak mi baja, az – legalább számomra – nem derült ki egyértelműen, de annál világosabb A bárányok hallgatnak női főszereplőjének kórtörténete. Ezt nem kell nekem, a nézőnek megfejteni, ezt elmagyarázza nekünk maga a zseniális emberevő. Nos tehát a törekvő FBI-ügynökhallgatónőnek az a bánata, hogy nehéz gyerekkorában nem tudott megmenteni a késtől egy húsvéti bárányt, s ez a bárány azóta béget az ő lelkében. Miután sikerült megmentenie valakit, a belülről bégető bárány végre elhallgat. Jó dolog ez, nem is lehet az kellemes, ha az emberben belülről mindig béget egy bárány.

A mélylélektani szimbolikával való, a szakmabelit fáradt mosolyra fakasztó játszadozás mellett a másik eszköz, amivel a „szakszerűség” hangulata megteremtődik, még primitívebb: az alkotók elmondják nekünk, mire kell ráébrednünk. Az embermájat babsalátával fogyasztó pszichiáter zsenialitása onnan ismerszik meg a filmben, hogy a mellékszereplők újra és újra zseniálisnak írják le. A film jobb sorsra érdemes főszereplőnőjét a film szkeptikus realistái nyomózók, szakpszichiáterek – még ők is! – óvják e zseniális férfiú lelkek feletti hatalmától, ennek ellenére egy-egy páros jelenetben láthatjuk, hogy a szemét meregető rendkívüli lény már-már hatalmába kerítené a karakán menyecskét. Ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismernünk, a film végén ő a nyertes.

Hat évet, nem túl sokat, de azért a semminél többet töltöttem bűnözők vizsgálatával. Huszonegy gyilkost vizsgáltam alaposan, köztük kegyelemmel életben maradottakat. Több mint harminc éve úgynevezett lelkibetegek gyógyításával foglalkozom. Ha az általam vizsgált gyilkosokat, emberölőket idézem magam elé, valóban rettenetes világ tárul fel. A kicsinyesség, a pőre állati indulatok, a minden emberi szellemiséget nélkülöző szánalmas barbárság világa. Részeg félállatok verekedése, kegyetlenség, piszkavassal szétvert fejű hóttszegény öregasszony, akit vérbefagyva, bomlófélben találnak meg a sufniban, elevenen elásott, istencsapásnak világra jött gyerek megrendítően tompa anyja, a gorillatermetű egész gyerekkorában ütött, rúgott szerencsétlen, aki vasmarkával szétroncsolta a féllábú öregember gégéjét, s amikor a haldokló vénember zsebeit kiürítette, még belerúgott kettőt, mert csak hatvan forintot talált nála. Igaz, akkor ebből még lehetett venni egy kiló csabai kolbászt.

A valóság előállította gyilkos-történetekből nem lehet szórakoztatva riogató filmet csinálni. Nem azért, mert nincs bennük a kitaláltakhoz hasonló borzalom, hanem azért, mert a maguk valóságos borzalmainak sivársága, szellemtelensége, undorítósága semmilyen formában nem alkalmas szórakoztatásra. A gyilkosok nem zseniálisak, nincs „koncepciójuk”, a nyomozást félrevezetni kívánó ötleteik szánalmasan együgyűek. A valóságos emberölés unalmas és hányingert keltő, szellemtelen. Túlságosan borzalmas ahhoz, hogy horrorfilmet lehessen készíteni belőle. A valóságos pszichiáterek napi nyolc órát dolgozó békés családapák, s nemegyszer még a takarítónőt se tudják hatalmukba keríteni annyira – itt Magyarországon – hogy tisztességesen kitakarítsa a szobájukat.

A bárányok hallgatnak legnagyobb megdöbbenését, hogy ne mondjam, horrorát számomra az Oscar-díjak okozták. Megvallom, úgy képzeltem, hogy az Oscar-ért igazi teljesítményt kell nyújtani. Azt hogy az Amerikai Filmakadémia komolyan vegyen egy ilyen olajozottan működő marhaságot, sosem hittem volna.

Olvastam kritikát is a filmről, nem is egyet. Szó van ott a babsalátás májevéssel kapcsolatban „communióról”, a tekintet bűverejéről, emelkedésről az animálistól a transzcendensig, egyszóval csupa olyasmiről, amiből ijedten kell észrevennünk, ezt a filmet nem csak az Amerikai Filmakadémia, de egyéb írástudók is komolyan vették.

Kiismerhetetlen a lélek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 10-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=481