KritikaKönnyű vérCédával álmodni jóDániel Ferenc
Mostanában (különösképp, hogy megszavaztuk magunknak a demokráciát), annyi mindent lehet hallani, magyar filmszakma válságos állapotáról, nemvárt bukásokról, a nézők érdektelenségéről, hogy az ember már-már szégyenkezve oson be a körúti moziba honi gyártású mozgóképet nézni. Figyelem a vásznon a Könnyű vér kezdő képsorait és mi történik? Külvárosi napfelkelte volna az esemény – amúgy a könyökömön jön ki a hajnalpír –, s egyből elámít a feldolgozás módja: telített zene, helyesbített és igazodó nagytávolok, erőteljes rámozdulások, képi kurziválások, amíg kigördül a gyárkapun a Kőbányai Sör óriás tankszállító-gépkocsija. Majdnem spielbergi indítás, amit egy időszerű közép-európai geggel – rendőrök macerálnak tébláboló munkást vagy járókelőt – a stáb a maga helyénvaló dinamikai értékére fékez. Rástartolunk, hogy mindjárt otthonra leljünk?
A nyitányból világos vonalvezetésű történet bomlik ki, egy nap (kedd, csütörtök?) filmjegyzőkönyve: kurvákban elmesélve; továbbá – Gabriel García Márquez nyomán – egy előre bejelentett gyilkosság sztorija. Jóiramúan, fordulatosán, ironikus észrevételekkel és utalásokkal ellátva, mindennek megadva a módját, úgyhogy amikor a végefőcímlistán a Ramada Szálló, a ZDF, a belvárosi butik cégjele is feltűnik, igazolódni látszik a régi nóta: bizony, bizony a filmcsinálás csapatmunka.
Eszerint méltányosabb, igazabb, ha nem Szomjas György új filmjéről (így hirdetik), hanem a Szomjas-vezérelte igen jól szervezett s összeszokott forgatócsoport legújabb opuszárói írom élménybeszámolómat, fenntartva a rendezőnek kijáró érdemeket. Nos, a ruhások éppúgy kitesznek magukért (öltöztetnek és vetkőztetnek), mint a fénymegadó; a hangmérnök végre nem tűr motyogást s szinte együttlélegzik a zenészekkel és a biztos kezű vágóval (alig találni elnyújtott szcénákat vagy szekvenciákat); a smink, eredeti feladatához híven, kendőzi és lemezteleníti a szereplők arcát (olykor az alsóbb fertályokat is); a berendezők gondoskodnak róla, hogy senki se tupírozza föl vagy rontsa le az eredeti helyszíneket (ha megtörténik, nem az ő vétkük); Grunwalsky operatőr szekciója olyan képi tartományban mozog, világít, fotografál, színez rendeltetésszerűen, amelyet az Európai Szabadkereskedelmi Társulás is hitelesíthet (méltányolva a magyaros kedély zamatát s rosszkedvünk látható beszürküléseit). Nem tudom, helyénvaló-e írói aprómunkáról mértékre szabott cinkosságról (a film érdekét kell egyeztetni valóságmetszetekkel), műfaji értelemben otthonos légkörről értekezni, így inkább csak tanúsítom: élén a két cemende főhősnővel a szereplőgárda majd’ minden beosztottjának van valamiféle életszerű kisugárzása vagy stílusa, tünékeny érdekeltsége vagy hangulata.
Hogy a szállodaportást játszó szállodaportás olyannak látszik, mint amilyen? Istenkém, nem nagy ügy; talán még az sem, hogy egy gesztus-értékű mozzanattal, meg egy jól elhelyezett mondattal hitelesítik számunkra a recepció és az örömlányok kölcsönös üzleti érdekeltségét; mindazonáltal az efféle ósdi, haszontalan észrevételekből szövődnek tovább a mesélhető mesék. A dramaturgiában legalább kétezer éve ismételgetik, hogy kerítő nélkül kurva se létezhet, így ezt a viszonyt nem lehet fölfedezni, ám ha átsiklanak fölötte, annak az eredménye testetlenség vagy poétikai eredetű keszonbetegség.
Nincs mese – epizódok nélkül. Példa gyanánt felidézek egy villanásnyit a filmből, amelyik öncélúnak tűnhetne; látszólag fékezi, valójában árnyalja a cselekményt. Helyszín: a Képzőművészeti Főiskola tanterme. Tágas térben növendékek rajzolgatnak. A mi kedves ribancaink modellt állnak, részint kedvtelésből, részint – elkerülendő az ÜK-t, a sittet – ez a fedőállásuk. Hogy eleve kiverje a kritikusi tollat a kezemből, tanult kollégám, Szemadám György bölcseleti kommentárokkal látja el a csajokat, viszonyulásukat a testükhöz s elemzi ama fergeteges fickót, akinek pucér modell-testén alig maradt már tetoválatlan, ép felület. A tűszurkálta bőr valóságos tárháza jeleknek, motívumoknak, grafittiknak, mutatós naiv képregényeknek. Ilyen látvány legelészése kedvéért bárki operatőr hagyná az ördögbe a sztorit. Közelibe húzódna és egész montázsravalót fölvenne. Szomjasék, Grunwalskyék ravaszabbak: ők is eladják a magukét, csakhogy a leányzók pillanatnyi ihletére bízzák e fura tárlatvezetést. Kinek mi tetszik? Tükörképek tükröződése vagy egymásbafordulása? Rokonlelkek vagy szakmabeliek találkozása? Mondom, a művészetbölcseleti munkát elvégzi a filmben Szemadám; én, mint néző, arra összpontosíthatok, ahogyan az idilli percek tovaperegnek. Gyermekien vagy talán gyermetegen?
Így is, meg úgy is. Egy lendületes napba belefér a palifogó szakma minden fogása, fortélya, tartozéka, öröme, ártalma. Valamint különböző szintű reflexiók és ítéletek, amelyek nélkül úgy tűnik, ez a csiklandós mesterség nem élhet meg (mármint filmen, ha nem akar pornóvá egyszerűsödni). Én két egyszerű észrevételre szorítkoznék. Az első: néhány kivételtől eltekintve, amikor a történelem megörökítette a független hetérák nevét – Aszpászia, Imperia, Marilyn –, a rosszlányok a férfiakból élve, de tőlük elkülönült rendben, félig névtelenül végzik munkájukat („Ica vagyok, Juci vagyok, Mókuci vagyok”), és ez az elkülönülés infantilizál. A filmbeli barátnők is, akárcsak tengernyi előképük, majmot látnak a férfiakban, s csak egymásközt otthonosak, lazák, hangulatosak.
Másik észrevételem az ítéletekre és észrevételekre vonatkozik. Kicsit sokai-lom őket a Könnyű vérben. Mit biztosítanak? Talán épp az „elhatárolódást” a pornográfiától? Ennyire? – mert hagyján, hogy az apa lekurvázza lányát, bár neveléslélektani szempontból az efféle viszony árnyaltabb (és egy újabb filmtörténet). Érthető, ha a kültelki férfikompániát ingerli, hogy a női külváros beriszálja magát a belvárosba, noha tekinthetné ezt kevésbé komoran, infrastrukturális sikernek (akkor egy cseh filmet vagy olasz szatírát látnánk). A Morbus Hungaroeroticus tüneteként, de csak akként talán leírható, hogy a film alkotói, meg a filmben felvonultatott értelmiségiek, ahelyett, hogy a Kisgazdapárt szavára figyelnének, a lotyóéletet elemezgetik, a lányokkal együtt és külön (mindent átjár az ideológia). Ami az ítéletként elcsattanó ütlegek és pofonok számát illeti: nos, ez a kvóciens ugyancsak kicsit magasabb a vártnál (nem a horror kedvelőinek írok).
A pofonok és ütlegek dramaturgiai szükségletet szolgálnak. Dramatizálják a fent említett elkülönülést, rámutatva, hogy a szabadnak titulált, könnyűvérű hölgyikék, páriák s lehetséges áldozatok; másfelől rámutatnak a bennünk, férfiakban szunnyadó vadállatra. Ám nem könnyű eldönteni, miféle szerzemény ez a fenevad. Mindjárt a történet elején Attila, a férfi-főhős (ekkor még neve sincs, s nem tudni, hogy ő a főhős) a börtönműhelyben kését élesre feni, majd pengéstől szabadul. Tapasztalt nézőként a zöld szemű szörnyre tippelek, féltékenységi drámát sejtek. Azután módosulni látszik a kép: a szörnyből erénycsősz lesz, balfácán, gyerekekre vágyó átlagpolgár, láncon topogó buksi medve, majd kotorékeb, végül persze – ahogy a nagykönyvben meg van írva –szexuálisan büntető hímállat, „szadi” és gyilkos.
A film professzionális lendületének köszönhető, hogy menetközben nem érünk rá leltárt csinálni e kissé elegyes, önellentmondó bestiáriumban. A Szomjas-csapat javára szól, hogy mindig történik valami a képsík előterében vagy hátterében; a dialógusok, a szöveg csattanói, a mögöttes hangsíkok, a magányos vallomások oly élénken váltakoznak, bonyolódnak, hogy leltározás helyett inkább engedjük vitetni magunkat. Magyar filmben szokatlan módon nincs kirívó vagy bántó „alakítás”; s az alkotók, eredeti szándékukhoz híven, ezúttal végre nem kölcsönöznek a figuráknak valami társadalmilag szükséges, Lumumba utcában kiagyalt többletet. Maga a történet működik.
Utóirat: ha már említettem a bestiáriumot, én inkább Andorai kis perverz plüssmackójára szavaznék, mint a vért követelő dúvadra. A sűrített paradicsomlével jobb takarékoskodni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1398 átlag: 5.45 |
 |
|
