KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/március
KRÓNIKA
• N. N.: A Magyar Filmkritikusok B. Nagy László-díja, 1992
TÖMEGFILM
• Király Jenő: A film második gyermekkora Szupermenek és terminátorok

• Bikácsy Gergely: Örülj, hogy élsz, átkozd, hogy élsz Bertrand Blier parókái
MAGYAR FILM
• Erdély Miklós: Tavaszi kivégzés
• Erdély Miklós: A költséges film
• Báron György: Talált tárgyak megtisztítása Közgáz Vizuális Brigád
• Kardos Sándor: Isten ujja beleért Horus Archívum
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: Trauner Sándor bemutatja Eugène Sue városát
• Kassák Lajos: A K. U. T. fiataljai
• Kiss Sándor: Dor
• Györffy Miklós: Berlin fölött az idő Német némafilmek
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Széles fejsze mosolyog Árnyék a havon
• Kovács András Bálint: Taxis típusú találkozások Éjszaka a Földön
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Csapd le, csacsi!
• Sneé Péter: A bárányok hallgatnak
• Turcsányi Sándor: Hullámok hercege
• Koltai Ágnes: Addams family
• Gáti Péter: Tök jó, válnak az őseim!
• Turcsányi Sándor: Börtöncsapda
• Tamás Amaryllis: Talen kardja
ELLENFÉNY
• György Péter: Arcok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Árnyék a havon

Széles fejsze mosolyog

Ardai Zoltán

Akik itthoni erdőségekben barangolnak, a terep egyes zónáiban avarleple pléhroncsok, műanyag- és papírfossziliák, ágakról csüngő cipőfűzők meg odatűzdelt gumióvszerek közt járnak. Olyasmit éreznünk az újabbkori magyar erdőn, „mint egy Russzó Ermenonvillében”, már csak ezért sem lehet, de vízmosások és hegyi szakadékok környékén mindenképp számolnunk kell még azzal is, hogy valaki figyel bennünket. Valószínűleg valamelyik erdei motorozó az illető, csak éppen tolja most, vagy bokor alá fektette a motorját.

Az erdei motorozók rendje nem ismeretlen mondjuk Kasztíliában, vagy Burgundiában sem, de míg ott hanyatlásnak indult, egyes alfajai nálunk annál virulensebb tájfigurákká generálódtak. A legkellemetlenebb alaptípus egyaránt feltűnhet gombász-turistaként, erdei alkalmazottként vagy egyszerű környékbeliként, aki afféle ellenőrzőkörutakat tesz a maga tágabb házatáján. Ami viszont sűrűbeli magatartását illeti, ez mindannyiszor olymódon szeszélyes, mintha a motoros maga sem tudná, mi űzi őt, és éppen a magyarázatot kutatná. Fizikai alakja a legszokottabb esetekben telivér negyvenes férfit mutat. Adódhat úgy, hogy először járművén pillantjuk meg. Amikor a duzzadó erejű test rázkódva felbukkan a lombok mögül, majd eltűnik, még úgy hihetjük, a motoros nem is vett tudomást egyébről, csak az ösvény huppanóiról. Hogy aztán a motorzúgásnak túlontúl röviden szakad vége a távolban, ahelyett, hogy elhalna – immár ez is oly ismerős hangeffektus a hazai erdőkben, mint a hirtelen szajkórikoltás.

Ezt a motoros embert és síkföldi alkat-társat, aki inkább a tanyaközi biciklizők közül választódik ki, a magyar film sokáig nem fedezte fel igazán. Az első nagyjátékfilmjével most jelentkező Janisch Attilát azonban már korán megbűvölték. Több főiskolás rövidfilmjében is kulcsszerephez juttatott ilyenféle figurákat, és az Árnyék a havon nézőjének sem kell soká várnia, hogy a filmbeli erdős tájék csendjét motorkerékpár zaja verje fel. Ez a csend nem is ígért jobbat. Ólmosan nyomasztó az útmenti hangulat: ilyen lehet megvirradni a mitikus Mordor határvidékén, vagy épp a pokol tornácán (talán itt is vagyunk). Az Árnyék a havon intonációja rokon a Kárhozatéval (Tarr Béla), vagy a Szürkületével (Fehér György), hogy egyelőre hazai példáknál maradjunk. Viszonylag friss példák ezek, de ugyan mit kezdhetett volna a korábbi magyar film ilyen kárhozatos szereplőkkel? Először is: hogyan határozta volna meg őket? Talán mint megannyi kisperverzet meg latens és gyakorló kéjgyilkost? (Kissé nyers elmélet, valami haszon azért mégis származhatott volna belőle. Csakhogy a szexuálisan elferdült emberek érdekteleneknek számítottak a főbb honi filmes-ambíciók számára: olyan lehetséges szereplőknek, akik eleve „nem rendszerspecifikusak”. Erre az eszmére is ráfér különben némi árnyalás.) Vagy pedig jelent volna meg úgy a gyanús kerékpáros a vásznon, mint épp a legfőbb gyanakvó, a magyar népi szorongások egyik legérzőbb idegzetű koncentrátor-típusa? Vagy netán úgy, mint a Móricz Barbárokjában szereplő szamaras ember (a veres juhász) történelmi utódalakja? (Az Árnyék a havon motoros-figurájában inkább ezt az átvándorolt lelket látjuk felderengeni; az eroto-pervertáltság sejtelme másodlagos.) Kár is folytatni: ily vészesen képlékeny arculatú típusok nem kerülhettek a MAFILM-nyújtotta panoráma előterébe, nemcsak húsz, de tíz évvel ezelőtt sem. Egy eredeti közép-európai thrillerművészet kialakítására a politikai körülmények sem adtak módot, de a magyar játékfilmezés saját szocializmuskritikai habitusától is idegen volt, hogy ilyesmire törekedjék. A térség levegője amúgy alkalmas lett volna. Az oly ígéretesen fanyar cseh thrillerizmus már csaknem iskolává érett, amikor – az egész ottani „új hullámmal” együtt – felszámolták. Politikai korlátai a magyar filmet nem szorították ugyan gondolati-esztétikai nyomorúságba, fantázia dolgában viszont – idővel már nem is célzatosan – beszűkítették. Ez a moderált filmes-fantázia lassan puszta beidegzettséggé száradt, melytől az újabb generációknak sem könnyű eléggé függetleníteniük magukat. Az elmaradt haszon elve ütközik ki a mai helyzetben szellemi téren is, miközben pénz is alig van már új frontokat nyitni. Egyebek közt a thriller-poétika sem tudott idején meghonosodni a magyar filmben (csak egyes kivételes életművekben, mint Jancsóéban, akinek már egykori, fekete-fehér „trilógiáját” átszőtték a thrilleri reminiszcenciák). Most van csak felvirágzóban, amikor aktualitása már az ablakon süvít be.

Nem egyszerűen egy bizonyos – horrorba hajló – műfajról van szó, hanem egyáltalán a szorongásélmény képi lírájáról azokban a filmekben, amelyek nagyrészt „hétköznapi” jelenetekre épülnek (eltérően az irányszürrealista kinematográfia gyakorlatától). Az Árnyék a havont kezdetétől a végéig ez a líra hatja át, néhol igen intenzíven, a mű mégsem nevezhető a szó szabatos értelmében thrillernek. Janisch merített a műfaj eszköztárából, de nem art-jellegű populáris filmet, hanem art-pop eszközökkel is stilizált művészfilmet forgatott (épp fordítva, mint Timár Péter 1989-ben, a Mielőtt befejezi röptét a denevér esetében). Az Árnyék a havon ideája eredetileg az lehetett, hogy a legszorongatóbb mai „igaz történet” társuljon az idevágó legexpresszívebb előadásmóddal.

Ami az elkészült film képi stílusát illeti, nem is sok hibádzik. Janisch légkörteremtő ereje és motivikus invenciója ritkán bizonytalanodik el. Azért vegyünk egy példát: a működő zuhanyrózsa alulnézeti képe hommage-ként alkalmazva sem áll helyt, minthogy túl sokan fejezték már ki így Hitchcock iránti hódolatukat. Vagy tekintsük úgy, hogy „a zuhanyrózsa Hitchcocké, az előszobai iszony-hangulat Polanskié, a fejszemotívum Kubrické, de ugyanakkor a legközönségesebb itthoni realitásé is”? Nem tekinthetjük így. A mondott realitásban ugyanis Janisch önálló felfedezéseket is tesz, melyeket feszült izgalmú képsorokban tud felmutatni, amikor viszont citál, a korábbi izgalom komikus módon „izgalommá” hanyatlik. Nem történik ez meg azoknál a külső felvételeknél, amelyek többek közt az És hamarosan a sötétségre emlékeztetnek. Az előd-filmekkel való hasonlóságok – és a figyelemreméltó eltérések – ez alkalmakkor mintegy természetiek. Számos más képsor is akad még, amely elfeledteti a nézővel, hogy olcsón gyártott filmet lát (olyat, ami pénzbőségben nem fekete-fehér nyersanyagra készült volna). Ilyen hatású a nyomorult távolsági busz szekvenciája (a szótlan utasok, a feketén rohanó út stb. képeivel), a főhős otthoni üldögélésének pillanatai (a kopott deszkapadló, a nyűtt szőnyegszövet tompán fénylő, baljósan üres érzékiségével) az éjjeli kanálisba sikló és ott egyszercsak újra megmoccanó kulcscsomó jelenete – és így tovább. A cinemascope képszabás mindehhez éppoly indokolt mint a nagy időkben volt – mondjuk 1964-ben, amikor Jan Němec Az éjszaka gyémántjai című 1964-es, szintén erdei cselekményű műve készült. Bajok csak a (rendkívül szimpla) cselekménnyel vannak az Árnyék a havonban. Mindenekelőtt magával a főhőssel van baj. Az illető fiatalembernek ugyanis nemhogy motorja vagy biciklije nincs (pedig micsoda film kerekedhetett volna akkor!) hanem pszichikai valószerűsége, vagy akár titokzatos valószerűtlensége sincs, így még kislányát is nehéz elhinni neki. A több ponton nyitvahagyott történet ezért eljátszva is koncept marad, amit csak spekulatív úton vonatkoztathatunk magunkra. Egészen nyitott cselekménnyel elképzelve ezt a filmet, már jobban tetszik. Látnánk mondjuk valakit, aki ott utazik azon a förtelmes buszon a kislányával, aztán átúsznánk mezők, háztetők felett, majd látnánk valaki mást, amint gonosz kulcsokkal bíbelődik, majd megint mást, aki felébred egy agyagos gödörben... Ők inkább sejtetnének maguk közt valami ijesztő egységet.

A legszorongatóbb mai történet előző (egyben első) filmi változatát Grunwalsky Ferenc komponálta meg, a thriller-stílustól még odébb eső előadásmódban. A Kicsi, de nagyon erős címszereplője ölni kész betörő, minősített vadidegen, féreg, de olyan emberféreg, akinek sorsába riasztóan látunk bele, vagyis aki egyben az ismerősünk, a rokonunk, sőt, amint halálát nézzük, már mintha magunkat látnánk. A „te is lehetsz gyilkos” sugallatával sok film fojtogatta már a nézőt, a Kicsi, de nagyon erős viszont többre utal az eddigieknél. A még kitalálhatatlan, közelgő Események forrását ugyanis nem pusztán a lélekmélyben várakozó démonok és az ezeket kihívó nyomor (illetve a vágyak) komplexumában jelzi. Hanem főként abban a társadalmi kultúrában, amelyben hosszú fejlődés eredményeként egyre kérlelhetetlenebbül működik a „mindenre rossz megoldást” rendszere. Ahol tehát a „rendesség” csak egyike a balvégzet útjainak, esetenként még sötétebb út is, mint azoké, akin a maguk egyéni démonaival már korán farkasszemezni kezdenek. Az Árnyék a havon főszereplője szintén bűnelkövetővé vedlő, rendes kis polgár, akit nem csakis a pénzszűke visz bűnbe, hanem mindaz, amit szűkebb és tágabb környezete felől magára áradni érez. Csak mi nem érezhetjük őt. Hol mintha Camus Meursault-jának közönyét osztaná, kissé ugyan tenyérbemászóbb modorral, később viszont dúltan tagadni kezdi szeretője előtt, hogy halálát okozta volna valakinek. E moralista pillanat után újra az ál-Meursault-t követjük, aki aztán mégis egy (református) pap segítségébe kapaszkodik, majd amint otthagyja kislányát az erdőn, azt inkább elmekórtani jelenségnek vélhetjük. A színészi játékra általában jellemző e filmben, hogy realitás-szintje konfúz: a pantomim és a dokumentarisztikus natúrt pólusai közt ingadozik, gyakran megjárva a „közepet”. Mindenekelőtt a forgatókönyvből származik ez a hiba, pedig az Árnyék a havon írója, Forgách András a Janisch-rövidfilmek alapját, például a Ziziét, még nagyszerűen írta meg. A Zizi színészeinek a dialógusok számtalan igazi hangsúlyra adnak módot és maga az egész (félórás) film végül megrendítően szembesít azzal a bennünk gyakran bujkáló rosszérzéssel, amit a nagyjátékfilm elvonttá transzcendál.

Az Árnyék a havon egyik korai (a történet végéről előre emelt) jelenetében meglátunk egy jókora, tőkébe vágott fejszét. A képszög lenyűgöző. Tudhatjuk máris: ehhez a fejszéhez (vagy legalábbis egy kisbaltához) fog végül visszajutni sötét útján a főszereplő. Az ómen persze fokozza várakozásunkat: ki kire sújt le majd? Talán ő – önmagára, hiszen amúgy elég fejszés film készült már: épp ideje továbblépni. Fájdalom azonban, ez a hős: felfoghatatlannak bizonyul. Így amikor az utolsó képen magára emeli a szerszámot, majd zuhanás hallszik, a „ki kire sújt” kérdése illetlenül függve marad.

Csak az erdő mocorog intően valóságos módon.

Itt mégiscsak meghalhatott valaki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=438