EllenfényMesék és csodák az én BagdadombanNagy Gergely
„ Véleményem szerint
rosszul fog menni a világ sora,
mert nem ismerik fel
a valóságot.”
(Cesare Zavattini)
Zavattini, a neorealizmus egyik elméleti megalapítója és Vittorio De Sica, aki a Fiúk a rács mögött utcagyerekeit az utcáról szedte össze, az élet kis hőseit a film hőseivé avatva – nos, ők ketten elkészítették a Csoda Milánóbant, a filmet, mely mese, álomszerű, isteni szép látomás, furcsa vízió-konstrukció. És én hosszú ideig nem értettem semmit. Ellentmondást láttam. A két neorealista, a Biciklitolvajok két szerzője mesét ír, mesevilágot épít fel, piszkos „homeless”-eket szed össze, hogy aztán mesét játszasson velük? Hol itt a tény tisztelete, a hétköznapok iránti figyelem? Aztán rájöttem, nincs ellentmondás.
Ha Zavattini gondolatmenetét végigvisszük, nem is juthatunk máshova. Arról beszél: mindenki, minden egyes ember fontos. Minden pillanatunk történelmi jelentőségű. „Egy éhező, megalázott embert kell bemutatni, akinek meg kell mondania a vezeték- és keresztnevét”, mondja Zavattini.
A kisember tehát hős lehet, a hétköznapi cselekvés történelmi tett, a méltóság, a morális közösség, a szeretet és a tisztelet pedig felemelheti a kisembert.
Fel, a nyomortelep valósága fölé egy másik, igazi valóságba, a neorealitásba – teszem hozzá innen, 1991-ből, s ha így szemléljük a Csoda Milánóbant, rájövünk: ez a legtisztább realizmus. Ami a legkevésbé sem valósághű, az a reális, a valósághű. S miközben nézzük a filmet, melegség jár át minket. A mese egyszerűsége, a hősök együgyű kedvessége, megejtő bája, s egyáltalán az, hogy semmi sem úgy van, mint az életben, hanem ahogy lennie kéne, a torkunkat szorongatja, s ugyanakkor nevetést fakaszt, sóhajt szakít fel és fájdalmakat nyelet le. Amit érzünk, az a szeretet. Cél és irány nélküli szeretet minden iránt, ami élő, igaz, emberi. Csak mosolyogni van erőnk. És megszületik egy filmfajta, jobb híján szeretetfilmnek neveztem el. Realista filmfajta, olymódon, ahogy az előbb leírtam. Történet-központú. Szép. Nem üt – simogat. Nem bánt – gyógyít. Hosszú ideig azt hittem, nem találok újabb filmeket, amelyeket ebbe a kategóriába illeszthetek. De a 80-as években történt valami a művészetben. Újra fontosak lettek az érzelmek, nem lett szégyellnivaló az érzelmesség sem. A képzőművészetben a 70-es évek izgalmas agytornája, a koncept-art után mindez a szélsőségekig ment, a giccs újraértelmezéséig is akár. Mindenesetre addig elképzelhetetlen színek jönnek divatba; a rózsaszín, a vérvörös, az arany. Szokatlan anyagok; toll, pihe, rézgálic, kelmék, festett fa. A téma a szerelem, a halál, a szex, az életöröm lett, és minden valahogy a „valóság édességéről” kezdett szólni.
És lett a posztmodern, lett az új érzékenység.
A 80-as években aztán a művészet afölötti örömében, hogy újra rátalált az érzelmekre, azok felől a traszcendens felé nyitott. Spiritualizálódott. A negyedik dimenzió felé kacsintott. S a filmvásznon is, mintha megjelent volna ez a negyedik dimenzió, a lélek negyedik dimenziója. Egyrészt olymódon, hogy láthatóvá váltak annak szereplői (angyalok, szellemek), másrészt a dolgok közti összefüggések vizsgálatában. S közben a film a legteljesebb nyugalommal mászkált valóságos és irreális határmezsgyéjén, és nem is érdekelte ez az egész művészetelméleti probléma.
Felvettem hát tudálékosan kreált kategóriámba, a szeretet-filmek közé az újabbakat: Enyedi Ildikó Az én huszadik századom, Wim Wenders Berlin fölött az ég, a Charles Lane rendezte-ját-szotta-kitalálta Mesék a járdán és Percey Adlon Bagdad Café című alkotását. Ezek a filmek – hála Istennek – végre nem foglalkoznak társadalmi kérdésekkel, mentesek a politikától is, s a történelmet is teljesen új szemszögből nézik. Az én huszadik századom például kozmikus változások, csillagállások meghatározta történelmet mutat, melyben az ember a főszereplő. A filmben a világ élhető hely, nem kell benne félni; a száguldó vonat lefékez a sínre tévedt kutya kedvéért; az útjára engedett postagalamb eljut az üzenettel mindenkihez. Enyedi Ildikó szerencsére megfeledkezik a század forradalmairól, háborúiról, ezek csak mint a felnőttek fölösleges játékai szerepelnek filmjében. Nincs társadalom sem, csak egyének és sorsok. Az embereket és a dolgokat valami transzcendens kapcsolat fűzi össze, a csillagok beszélnek hozzájuk, a szeretet, szerelem játékai az ő szeszélyüktől is függenek; a bolygók együttállásától. A világ itt egy eleven, mozgó jin-jang jel. Minden mindennel és mindenki mindenkivel összefüggésben áll, a legapróbb élőlény is fontos, nélküle felborulna a világrend...
Mintha Zavattini gondolatai kelnének életre.
A szeretetfilmben a szociális helyzet sem olyan fontos, nem a lét határozza meg a tudatot. A Mesék a járdán hajléktalan, utcai portréfestője is jól megvan ebben a létben, akár a többi figura, a sarki bűvész, breaktáncos. A Kölyök című Chaplin-klasszikussal rokonítható ez a film, de abban nagyon erős a társadalmi, szociális töltet, hangsúlyozott a szegények és a gazdagok ellentéte. A Mesék a járdán szegényei és gazdagjai nem ellenségesek. A főhős pénz nélkül és tanácstalanul mászkál az utcákon egy talált gyerekkel, betér egy ruhaüzletbe, természetesen lopni. Lebukása elkerülhetetlen, de nem hívja senki a rendőrt, a tulajdonosnő inkább a srác kezébe nyom még néhány ruhadarabot, vigye azt is, jól jöhetnek még.
A Mesék a járdán némafilm, ami kifejezi viszonyát a valósághoz. Az általa teremtett valóságban nincs szükség szavakra, beszélnek a tekintetek, kifejez a zene. A szavakkal bíró, hangos valóság, amely a film végén, a homeless-ek kéregetésekor egy pillanatra megjelenik, közelebb áll az általunk ismert utcai valósághoz. Szomorúbb is, reménytelenebb is, mint a filmbeli, néma valóság. Íme egy film, mely az elképzeltet bátran valóságként kezeli, hogy ezzel alakítson a valóságon. Akárcsak a Berlin fölött az ég, ahol a valóság és a képzelet között van átjárás, egyik belefolyik a másikba, az egyik szereplői segítenek a másik foglyainak.
A szeretet-film egy spirituális film-nyelv lenne, az „új világ”, a falak nélküli Európa új filmnyelve? Lehet.
A Mesék a járdán hidat vert Amerika és Európa közé, jóllehet a szeretet-film egy kövér hölgy képében lépett először Amerika földjére, 1987-ben. A hölgy Marianne Sägebrecht, alias Jasmin, a film címe Bagdad Café. Jasmin olyan, mint egy virág. Érzékeny, finom teremtés. Különös képessége van arra, hogy maga körül harmóniát teremtsen. Kicsit nehezen fogadja be a Bajoroszágból érkezett jövevényt a texasi homoksivatag lerobbant kávéház-panziójának személyzete, Brenda, a kinyúlt pulóverében fel-alá rohangáló anya és excentrikus családja. De végül befogadják. Együtt a család. Jasmin elszórakoztatja a környék farmereit bűvésztrükkjeivel. Magic! – szól rossz angolsággal, és tényleg létrejön a varázslat. Ám Jasminnak mennie kell, mert a filmbe betör a valóság: egy rendőr figyelmezteti, vízuma lejárt. Ekkor valami hihetetlen történik, olyasmi, amire az esztéták jórésze bizonnyal felszisszen. Jasmin beváltja ígéretét, amit búcsúzáskor tett, és tényleg visszatér. Minden jóra fordul. Ráadásul a vég teljesen előkészített, „manipulált”, hisz Brenda percekkel a film vége előtt már örökké a telefonra sandít, mikor szólal meg, az utat kémleli, jön-e Jasmin. Jön... Nem erőszakolt a befejezés, mert őszinte és egyszerű. Nem szólalnak meg síró vonósok, csak egy kristálytiszta női énekhang és egy lebegő szintetizátordallam. Vége. Magic! A szeretet-filmben nem kínos a boldog vég. Jó, hogy a mozi visszatalált ehhez. Jó, hogy a mozi visszatalált a mozihoz. Jó, hogy vannak filmesek, akik nem hajlandók felvenni a kesztyűt, amit a világ naponta dob eléjük – ők rendíthetetlenül kedves-mozit csinálnak. Megteremtve vagy inkább újra felfedezve a filmben a fantasztikus-realizmust. Ez a stílus mindent szabad „prédának” tekint, idézget, átvesz mindenhonnan.
Számomra ugyanarról szólnak Enyedi Ildikó régies, abblendés, fekete-fehér effektjei, melyek közé kedves didaxisként vegyülnek a szereplők feje fölött megjelenő feliratok, mint Adlon fotonaturalista festményeket idéző látásmódja, sok sárgája, a sivatag vakító fénye, vagy mint Wenders kékesszürke Berlinje, mely néha sápadt-színesbe vált át. Vagyis: nézzük a való világot az artisztikum felől, mutassuk meg a hétköznapiban a művészit, az egyszerűben a szépet; mondjuk ki, minden szép, mindenki érdekes, minden hely lehet helyszín.
A posztmodern után sokan már egy új stílus eljöveteléről, a New Age-ről beszélnek. Egy könnyűszerkezetes, laza, artisztikus, levegős és dekoratív művészetről, mely emberközpontú és végtelenül optimista, olyan, mint a stuttgarti Neue Staatsgalerie, ez a geometrikusságot a játékossággal, a szögletességet a színes, zavarbaejtően hullámos felületekkel vegyítő nagyszerű épület. Jó érzés benne járni, jobban esik a lélegzés a falai között. Valahogy ilyenek ezek a filmek is. Ha nézzük őket, felszabadultság költözik belénk. „Az emberek egymás mellett egy hosszú sor / hát mindegyikkel foglalkozom kicsit/ Sorban foglalkozom velük és /elölről kezdem, ha a végére jutok.” (Kukorelly Endre: A valóság édessége). Azt hiszem, erről szólnak a szeretetfilmek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1325 átlag: 5.42 |
 |
|
