Tömegfilm

Az Emlékmás, mint korunk hőse

A fejorvosnál

Szilágyi Ákos

Belebújni a lények testébe, testből testbe vándorolni: ördögök és démonok kedves időtöltése volt ez egykoron. Az emberi lény testének megszállása általuk rosszat jelentett. Azt a veszedelmet idézte föl, hogy a teremtmény elveszítheti lelkét, s ezzel örök kárhozatra ítéltetik, nem üdvözülhet. Nem teste, hanem lelke forgott veszélyben. A Gonosz nem ellene, hanem egy teremtett lélek, vagyis Isten ellen harcolt, nem a testét, hanem lelkét – Isten birtokát – kívánta elragadni. A lény teste csupán terepe volt a Jó és a Gonosz megütközésének. A teremtmény azért rettegett teste elvesztésétől, mert az nem a lélek esetleges hajléka, nem véletlenszerű tartozék volt, hanem az egyetlen, számára sorsszerűén kijelölt „lakhely”, a vezeklés meg nem választható színtere: testi sors és a lélek története nem válhatott ketté. Egy lélek sohasem mondhatja vagy képzelheti azt, hogy lehetne máshol, más testben is, mint ahol éppen van. De mért is törekedne más testre, ha egyszer az ember, a teremtmény sorsa mindenkiben ugyanaz a sors, ha egyszer üdvtörténetileg kijelölt helyéről senki emberi lény el nem mozdulhat, az emberre kimért sorsot nem „úszhatja meg”. Ezt a keresztény felfogást nemhogy nem kérdőjelezte meg, inkább alátámasztotta és a maga módján kiegészítette a testi lény profán, népi szemlélete, amely a népi-karneváli világképben (Mihail Bahtyin) fejeződött ki. A test nemcsak a lélek által kapcsolódik össze minden más lélekkel és a mindenséggel, hanem mint test is nyitott, nincs önmagába zárva. Az úgynevezett groteszk test nem zárt, kész, befejezett test, hanem az össznépi, halhatatlan testi lánc egy szeme csupán, amely magábantudja foglalni az összes kozmikus elemet és magában foglalja a halandó és leendő testek végtelen sorát. A groteszk test „lakója” sem törekszik más testre, nem akar testétől megszabadulni, hiszen eleve más testek sokaságában éli életét, eleve „nyitva” van a világ számára. De éppen ezért, ebben a kultúrkörben a lények identitása teljes egészében testi identitás: aki testét veszíti el, mindenét elveszíti. Ezzel szemben a modern kultúrkörben az egyén, testi értelemben is önmagába csukódik, a „lelkes lény”, a „testi lény” átváltozik tudatlénnyé, énlénnyé, aki énjében tudja csak azonosnak magát magával, aki énjében érzi legkiszolgáltatottabbnak magát, s aki nem lelke, hanem énje halhatatlansága után sóvárog. Az én maga lesz az a démon, aki nyughatatlanul testből testbe, pontosabban szólva, fejből fejbe vándorol, aki a lény saját testét esetleges lakhelynek, önmagában üres tartálynak, nyomasztóan zárt doboznak érzékeli, amelyet ő csak alkalmi szálláshelyéül használ, hogy aztán odébbálljon belőle és új testet keressen. Nem gonoszságból teszi ezt, hanem egyrészt önzésből (túlélni a testet, amelybe értelmetlenül belevettetett), másrészt így űzi el az unalmat, így lyukasztja ki – legalább képzeletben – a zárt testdobozt (sok test örömét kiélvezni, használni és eldobni őket aztán, mint holmi kiürített palackokat). Az énlény tehát nem teste, hanem tudata elvesztésétől, nem a testcserétől, hanem a tudatcserétől, ha tetszik, nem a foghúzástól, hanem az én-húzástól fél legjobban. Mert az maga a halál. A keresztény leiekre ugyanis az „örök élet” vár, az örökké növekedő-újjászülető népi test pedig halhatatlan, de az én a semmivel néz szembe (bizonyos értelemben saját semmijével) és sorsa is a megsemmisülés. Az énlény, amikor meghal, a szó szoros értelmében semmivé válik.

Én-flopy és test-kompjuter

Egy én indít hajszát teste után, amelyből „kiszállt” s amelybe más ént „ültettek” be, de mire megtalálja, pontosabban, mire a mesei kalandok – mint utóbb kiderült – általa szőtt varázsútján visszacsalogatja magához (pontosabban ahhoz a számítógéphez, amelyben átmenetileg lapul), teste már nem akar „egyesülni” vele, az új én, amely „megszállta”, komolyan veszi a mesét, fölszabadítja a leigázott bolygót, megöli a Gonoszt és feleségül veszi a legszebb örömlányt a bolygón. Nagyjából ez az Emlékmás (Total Recall) című Schwarzenegger-film sztorija. E kommersz ölésfilmet, amely népszerűén veri „modern világnézetünk” filozófiai alapjait a széles néptömegek fejébe, filozófia-szakos hallgatóknak legszívesebben kötelező oktatófilmként vetíteném. A létezés „bebábozódása” az egyéni tudatba, a személyiség énponttá zsugorodása, így vagy úgy, korunkban mindenkit filozófussá tesz. Hétköznapi életben, politikában, művészetben, filozófiában „fent” és „lent” – minden a tudat körül forog. A modern filozófia nagy modern áramlatai – fenomenológiától a nyelvfilozófiáig, pszichoanalízistől a hermeneutikáig – éppúgy a tudatlényt „magyarázzák”, ahogy a modern irodalomban is a tudat a történések fő színtere. A modern politika mindenekelőtt a tudatmanipulálás művészete, a totalitárius társadalom pedig a tudatok uralását jelenti, a személyes tudat teljes kifordítását, „éntelenítését”. A modern fogyasztói piac is a tudatlényt veszi célba; a tudatokat tölti meg, mint megannyi hurkabélt, mindenféle jóval: látványos képekkel, divatokkal, szexszel, szenzációkkal, pletykákkal. Azok a fogyasztási cikkek (serkentőszerek, vitaminok, szagosítók, testfejlesztő technikák stb.), amit a tudatlényeknek a piacon kínálnak, valójában nem a testi élet elismerését, kiteljesítését, hanem a test eltüntetését szolgálják. Általuk válik a test tiszta, szagos ruhává, zárt felszínné, izompáncéllá, ápolt dobozkává, amelyben az én rejtezik. A szagosítók felhőjében mintegy elpárolog a kellemetlen, verítékező, bűzös hústömeg, dologgá nemesül az undorító élet. Az én és a test közötti modern szakadás és főként szétválasztásuk technikai lehetőségének már-már megcsillanó új lehetőségei jótékonyan megmozgatták a kommersz tömegkultúra fantáziáját is. Bár a kalandidőt ma is a véletlenek sorozata szövi, a Jó és a Rossz összecsapásának, az egymástól elválasztott szerelmesek egybekelésének több évezredes kerettörténete mentén, az éncserék, énmásolatok, énszöktetések és énhajszák, éntelenítések és újraénesítések immár technikailag is elképzelhető és népszerűén is megmutatható fantáziajátékai filozofikusán többértelművé teszik a kommersz ölésfilm motívumait.

A testet, mint ismeretes, már a XVIII. századi materialisták gépnek tekintették, a tudatot azonban csak a számítógép megjelenése tette géphez hasonlóvá. A tudat, amelynek a modern felfogásban csak külső burkolata a test, olyan számítógépként „dezantropomorfizálódik”, amelynek memóriájába bármikor „betáplálható” és ahonnan bármikor „törölhető” egy én. Az ént, akár egy flopy-lemezt, bármikor kihúzhatják a test-számítógépből, hogy újat rakjanak a helyébe. A tudatra bármilyen én „ráírható”, komplett memóriával, sorssal, „bevésett” élettörténettel. „Betápláltak egy új személyiséget” – közli a film főhősével, az emlékmással, a „betáplált férjjel” rémfelesége a titkot, hogy ugyanis őt csak „betáplálták” és valójában annyi közük van csupán egymáshoz, mint egy gyilkosnak az áldozatához (minthogy az a feladata, hogy megölje, ha az „én-csúsztatásra” valamilyen okból rájön). A „betáplált” férj naiv, ám emberileg nagyon is érthető kérdésére, (mely, természetesen csupán a „betáplált” nézőt hivatott megnyugtatni), hogy „akkor hát a szerelem is csak betáplált volt-e?”, (Értsd: nem volt igazi), nem lehet kétséges a felelet: az volt, bizony! (Ó, a férfiak néha rettentően ostobák!) De minél inkább tudattá válik egy lény, annál kevésbé tudhatja biztosan, létezik-e rajta kívül valami egyáltalán, létezik-e ő maga? Hol kezdődik az álom és hol ér véget a valóság, hol válik el az igazi másolattól, a belső világ a külvilágtól? Honnan tudhatnánk, hogy az emlékmás felesége csakugyan a Gonosz ügynöke és tényleg „törölni” akarja – végső megoldásként: testileg is – a „meghibásodott” másolatot a világból? Hátha mindezt csak betáplálták szegénybe? A film körkörös és többszörös kerettörténete (a fulladásos álomjelenettől a fulladásos végjelenetig, amelyből már nem ébred fel „korunk hőse”, mert a happy end után nincsen több ébredés) tökéletesen elbizonytalanítja a nézőt és ez a bizonytalanság csaknem a film végéig kellemesen fokozza a feszültséget: sohasem tudhatjuk, hol, mikor fordul át a filmbéli valóság álomba és a filmbéli álom valóságba. Csupán az átfordulás játéka jelzi, hogy álom és valóság egyáltalán még kettő. Hiszen a memória-utazási irodában, ahová az „ösztönösen” a Marsra vágyódó (mint később megtudjuk: visszavágyódó) hős mintegy betéved (úgy látszik, nem elég tökéletesen „törölték” régi énjét) pontosan azt az utat ajánlják neki, amely vele együtt a filmben a mi utunk is lesz: „ne habozzon, engedje szabadságra magát önmagától, belebújik valaki másnak a bőrébe, szuperklasszis hírszerző lesz, magáé lesz a nő, kinyírja a gonoszokat, megmenti a bolygót!” Dehát a jövő memória-utazási irodájában bizonyos értelemben moziban, vagy – még inkább – videótékában vagyunk, ahol voltaképpen testeket és testi sorsokat, élettörténeteket és mindenféle más világokat ajánlanak nekünk tudatunk képernyőjére. S ugyanilyen utazásra invitálják, a XX. század végének még kezdetleges mozitechnikájával a film készítői is a kommersz ölésfilm nézőit. A különbség annyi, hogy itt még kívülről látjuk a filmet és kívülről azonosulunk a hőssel, a memória-utazásban pedig mintegy belépünk a filmbe és mi magunk válunk hőssé: emlékmássá.

Kétségtelen, hogy a memória-utazás Huxley Szép, új világát idéző ötlete bizonyos fokú öniróniát is tartalmaz. Ez csak első hallásra hihetetlen. A kommersz tömegfilm egyik új vonása, hogy – hála a posztmodern kulturális beállítottságnak – maga is reflektálttá vált. A hatásosság esztétikája olyan mértékig eltúlozza ugyanis az eredendően kommersz vonásokat, hogy azok kifejezetten kétértelműnek, önirónikusnak, parodisztikusnak hatnak, miközben természetesen teljesül a legfőbb célkitűzés is, hogy a film kasszasiker legyen. Az egykori „műfaji filmeknek”, a kriminek, westernnek, thrillernek, horrornak stb. az ölésfilm közös műfajába való átfordulása is jól mutatja ezt. Ha a régi idők mozijában csak nagy ritkán és akkor is fantáziátlanul édesítették meg a kommersz filmet az ölésnek vagy a szexuális aktusnak a bemutatásával, akkor manapság a néző megállás nélkül, a legfantasztikusabb, legleleményesebb tálalásban és kombinációkban ezt kapja. Ha ezt szereti, tessék, fulladjon bele! S közben a filmkészítők sem unatkoznak, hiszen pontosan ezáltal mutatják meg a posztmodern nézőnek korunk hősét, az emlékmást – őt magát! A szuperkommersz mögött – s erről se feledkezzünk meg – gyakran a tegnapi „kísérletezők”, az „avantgardista” fiatal filmesek állnak, például Joe Dante, a Szörnyecskék készítője, David Cronenberg A légyé vagy Steven Spielberg az E. T. és más örökbecsű szuper-kommerszek rendezője. így Az emlékmás című film egyszerre az, ami és a kommersz filmcsinálás és filmnézés paródiája; egyszerre a leginfantilisabb mese és rafinált filozófiai játék.

Testépítés és szupertest

A tudat-flopy kicserélésével, az énhúzással és önbeültetéssel van egy kis baj: vizuálisan unalmas. Legalábbis sokkal kevésbé hatásos s így sokkal kevésbé élvezetes, mint a testi átváltozás, a test szétcincálása, szétesése, más testekbe fúródása, hiszen bévül zajlik. Bármily leleményesen jelenítik is meg az énhúzás vagy tudattörlés rettenetesen lelki-szellemi kínjait (muszáj rettenetesnek lenniük, különben egyáltalán nem lenne mit testileg megjeleníteni, nekünk pedig nézni), bármily ügyesen dramatizálják is az énbeültetés folyamatát (a beteg lefogása, a fejorvos székébe szíjazása, rettenetes műszerek, injekcióstűk a behatolás pillanatában, szörnyeteg orvos, fogak csikorgatása, csontok ropogása, karfák kitépése stb.) mindez nem elég. Az ölési sorozatban legfeljebb a szerény kezdetet jelezheti, megadhatja a kezdősebességet a hősnek. Népszerűnek lenni annyi, mint minden lelkit, szellemit közvetlenül testiként megmutatni. A belsőnek külsőbe, a lelkinek szellemibe való „át-csapása”, mint a fantasztikus ugrások általában is, önmagukban élvezetesek. Mindezért az Emlékmásban az éncsere, a tudattörlés, az énhajsza is látványosan, trükkösen, testileg kell megjelenjen, amit az elképzelt közeljövő technikájának sejtetett színvonala a legkevésbé sem indokol. Mégsem bízhatnak mindent halálos sugarakra, kéjgázokra, vegyi anyagokra a film rendezői, hiszen akkor nem lenne látnivaló, legfeljebb annyi, mint egy átlagos sci-fiben. Mondjuk, a főhős agyába titokban földugott „poloska”, a parányi jelzőkészülék villogó piros pontja, amely elárulja rejtekhelyét, a filmvásznon csak akkor válik „közérthetővé”, amikor Schwarzenegger, arcán iszonyatos kínokkal, a megfelelő csipeszhez hozzájutva „lehúzza” a készüléket az orrán keresztül. Igazi artistamutatvány, cirkuszi attrakció, groteszk testi poén ez, amely az ősi testkánont idézi. S mégis: a test szórakoztató széttrancsírozása, feldarabolása, a test, amelyből kínai ládikaként más test, vagy a testrész, amelyből más testrész kerül elő, a test mint tok, doboz, gépjármű, burkolat, karosszéria – nem azonos a test vidám megkettőzésével, kilyukasztásával, szétszaggatásával, amivel az ősi népi nevető kultúrában, a vásári, karneváli testfelfogásban találkozhatunk. A népi kultúra ugyanis nem tekinti dolognak a testet és nem tekinti önmagába zártnak, végső és véges létezésnek, amely egyetlen személyhez tartozik. Nem a testet, hanem az egyenest nem veszi komolyan. A test túlnő az egyenesen, más testekkel és az anyagi kozmosszal köti össze őt, állandóan növekszik és újjászületik. Csak az egyes hal el, teste halhatatlan: folytatódik és megsokszorozódik más testekben. Ez a test vidám élete. A tömegkultúra világképének középpontjában – ezzel szemben – nem az örökké növekvő, halhatatlan, mindent elnyelő és újjászülető test, az „össznépi test” áll, hanem az örökké növekvő, mindent elnyelő, halhatatlanságra törekvő, minden testire – saját testére is – dologként tekintő én, az EGO. A test őt nem összekapcsolja másokkal és a világgal, hanem kizárja belőle és elválasztja tőle. Az énlény, bár testben lakik, lényege szerint testtelen. Nem sors, végzet, feladat, vállalás, hanem puszta véletlen – balszerencse, abszurditás –, hogy éppen ebben a testben (és persze, ebben a korban, ebben a városban, ebben a családban) kell léteznie. Az énlény számára az idő: pontmost? – a tér: pontitt? és a személyiség: pontén? – pontő? Mindannyiszor így, kérdőjellel, s mindannyiszor a „pont” szó kettős jelentésében: éppen most, éppen itt, éppen én és: a kiterjedés, tartam és tartalom nélküli pontban – a pontidőben, ponttérben, ponténben. Bármi megtörténhet, bárhol, bárkivel. A szuperkommersz (ha tetszik: posztkommersz) és a posztmodern „nagyművészete” e tekintetben szemléletileg alig különböznek egymástól. Az énlény belülről változtathatatlan: pont csupán, amelyen át értelemszerűen végtelen számú élettörténet egyenese húzható. Nem folytatódik senkiben és semmiben, nem következik senkiből és semmiből. Nincs összefüggés, láthatatlan szellemi kötelék, nincs folytatódás, egymásból következés, kollízió, kifejlés ebben a világban. A véletlen, az ismétlődés, a katasztrófa köt össze, lök ide vagy oda. Az énlény nem öregszik meg, nem okul, nem lesz bölcsebb, nem bán meg semmit, nem érzi senki adósának magát, sem pedig bármiben is vétkesnek. Keletkezésnek, elmúlásnak, történésnek és változásnak csak a személyiségre vonatkoztatva van értelme. Az énné zsugorodott és bizonyos értelemben énné istenült személyiség azonban nem történik. Az énnek nincs saját története, s ezért bárki története, bármilyen történet az övé lehet, anélkül, hogy egy történetnek valaha is tétje vagy következményei lehetnének számára, a szó erkölcsi értelmében.

Ezért nincs erkölcsi súlya, ezért szórakoztató és nem felszabadítóan vidám az, ami ebben a kultúrában a testtel megtörténik, s nem azért, mert egyetlen test pusztulása még nem jelenti az össznépi test, a halhatatlan test végét. A testet az Emlékmásban is ruhaként lyuggatják ki, rongybábuként szaggatják szét, gépezetként verik darabokra vagy robbantják föl és szörnyként lapítják halálra. Énjük természetesen csak a pozitív hősöknek és a főhősnek van. Az énlény számára a többi énlény is puszta dolog és nem én. S mint annak idején Sade márki mondta: ostobaság lenne egy tárgy érzelmeivel foglalkozni.

A főhős szerepében színre lépő énlény úgy ül be a testbe, úgy utazik saját testében, mint egy járműben. A test afféle harci páncélzat, amelyben „én-vitéz”, „én-lovag” vívja élet-halál harcát a Gonosszal (persze, sohasem a valóságban, csak a mesében: felszabadítás, megváltás, a Jó győzelme – történetek csupán, amelyek arra jók, hogy az én megjelenhessen és élvezhesse önmagát). Mégha nem is válogathat mindig a különféle testpáncélok között, azért nincs végzetes módon saját teste gyarló, földi porhüvelyéhez béklyózva. Egy énlény – kellő akarattal és türelemmel – saját, készen kapott teste puha anyagából is létrehozhatja a szupertest izom- és húspáncélzatát, hogy ezt követően – immár legyőzhetetlenül – harcba induljon. A kommersz ölésfilmben, különösen az akciófilmekben rendszerint a test harci bevetését megelőzően megmutatják a felkészülés, a testépítés küzdelmes és tanulságos folyamatát: hogyan lesz a véletlen, az átlagos testből bevehetetlen erődítmény, tank, repülőgép, fegyver. A body building, nem beszélve most a különféle távol-keleti harcművészetekről, nemcsak a szuperkommersz sztárjainak – például Schwarzeneggernek, Silvester Stallonénak, Bruce Lee-nek – a személyes legendájához tartoznak hozzá („ilyen volt – és ilyen LETT”), hanem kelendő árucikkek az egészség- és sportpiacon is. Persze, a body building nem a test szeretetéről, hanem a test megvetéséről, test és lélek kapcsolatának, lehetséges harmóniájának a hiányáról tanúskodik: a létező testet lerombolják, hogy helyén új – fantasztikus – testet építsenek föl. Ép testben ép lélek – mondották az ókoriak. De a csonka lélek, a képtelen lény, az énlény teste is kitalált, képtelen test kell legyen. A „jó” test – észrevétlen ruha, védelmező páncél, engedelmes eszköz. A „rossz” test – az élő, eleven, lüktető organizmus testes, a szörny test (hiszen az énlény saját testére is úgy tekint gyakran, mint szörnyre, amely a saját undorító életét éli: zabái, orrot fúj, izzad, ürít, fújtat) és ez az a test, amit megállít, összetör, szétlapít a „jó” test. A „jó” test úgyszólván nemtest: sima, észrevétlen, áthatolhatatlan énburok. A test ott kezdődik, ahol a „rossz” kezdődik, ahol egy énlény végzetes módon összekeveredik testével vagy idegen testekkel (ez történik például A légy című film hősével), azaz szörnnyé válik. Igazi teste csak a szörnynek van. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az eleven test maga a szörny.

Semmi sem idegen tőlem, ami embertelen

A kommersz ölésfilm főhőse ott érzi magát igazán elemében, ahol sok test van egymás mellett, vagyis sok kombinációs lehetőség az ölesre – a nagyvárosi tömegben. A nagyváros is, a tömeg is hol labirintusként, hol a menekülő hőst elrejtő erdőként, hol pedig fedezékként jelennek meg. (Ezért is kell a filmek végén a Jó és a Gonosz elmaradhatatlan párviadalát a nagyváros sűrűjéből kivonulva, elhagyatott gyárépületben, sivár külvárosi telkeken, felhőkarcolók tetején, padlástérben, raktárhelyiségben megvívni. Csak itt kerülhetnek végre szemtől szembe egymással testileg, itt érhet valamely igen leleményes és csúf halállal a Gonosz – és a film – véget.) A nagyvárosi utca, a szórakozóhely, a mozi, a földalatti folyosója, a szupermarket testfolyamai szinte megidézik a véletlen halál démonát, ideális színterei a katasztrófának, akár személytelenül (földrengés, tűz, árvíz), akár egy vágtázó ámokfutó vagy idegen bolygókról elszármazott szörnyek alakjában jelenik is meg.

Természetesen így van ez az Emlékmásban is. A film első nagy hajszajelenetében a főhős, menekülés közben, véletlenül betéved a metróba. Rohanó csontváza – a szellemvasút közismert vásári motívuma – hirtelen (a fejében villogó piros ponttal együtt) feltűnik a metró biztonsági szolgálatának képernyőjén. Ezúttal azonban e vásári-groteszk motívum nemcsak a vázig „lecsupaszított” test dologiságára, gépszerűségére utal, hanem – ugyancsak hagyományos jelképként – a főhős képében megjelenő halálra is, amely mindjárt „aratni kezd”. S valóban, mikor üldözői a nyomába érnek és elkezdődik a lövöldözés, a mozgólépcsőn bukdácsoló főhős habozás nélkül, a legtermészetesebb mozdulattal kapja ki a tömegből a keze ügyébe eső testeket, hogy a neki szánt golyók azokba fúródjanak. Régebbi filmekben, ha a Jó kénytelen volt menekülni, akkor legfeljebb természeti tárgyak, élettelen dolgok, esetleg holttestek szolgáltak számára pajzsul vagy alkalmi fedezékül. Csak a Gonosz nem habozott tömegbe lőni, túszul ejtett gyermekekkel és szüzekkel védve szörnyeteg testét visszavonulni és megszökni. Ezúttal azonban a Jó menti irháját mások élete árán: mintha álomban mozogna, úgy tartja maga elé a bábuként, rongyként össze-csukló és szitává lőtt testeket. Mert természetesen nem személyek halálát, hanem testek kilyukadását, vonaglását mutatja a kamera. A személyek halála unalmas lenne, míg a testek pusztulása szórakoztató. A személyiségnek ez a dologgá válása egyszerre humoros és elborzasztó. Nevetséges, ha az énlény a másikra és borzongató, ha önmagára vonatkoztatja.

Minden jel szerint valamilyen „antropológiai fordulat” küszöbén állunk: semmi nem idegen tőlem, ami embertelen (azaz: nememberi, embernélküli és emberellenes) – mondhatnánk korunk hősével. Pontosan ez a fordulat sejlik fel abban a jelenetben, amikor a fellázadt emlékmás, a főhős végez „betáplált” feleségével, s e szavak kíséretében tesz pontot e javíthatatlan Gonosz életének végére: „Tekintsd ezt válásnak!” – mire a nézőtéren, pontosan az öles pillanatában felcsattan a jól időzített, verbális poénnak kijáró hangos nevetés. Hogy is írja csak Winston Smith titkos naplójában: „1984. április 4. Tegnap este a moziban. Csupa háborús film. Nagyon jó volt az egyik egy menekülőkkel teli hajóról, amelyet valahol a Földközi-tengeren bombáztak. A közönség nagyon jól mulatott egy nagy kövér ember lelövésén, aki megpróbált úszva menekülni s egy helikopter követte, először látni lehetett, ahogy hempereg a vízben, mint egy delfin, aztán látni lehetett a helikopter géppuska-irányzékán keresztül, aztán tele lett lyukakkal és a tenger rózsaszínűvé vált körülötte és hirtelen elsüllyedt, mintha a lyukakon keresztül beléje tódult volna a víz, a nézők rázkódtak a nevetéstől, mikor elsüllyedt...”

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1991/08 28-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4178

Cikk értékelése:

szavazat: 1154 átlag: 5.52