Menekülés a „Szabadság” mozibólBálrendezőkBikácsy Gergely
Marx Károly óriási arcképén megállíthatatlanul folynak a könnyek. Akik eddig az ő nevében s rá hivatkozva parancsoltak, most fejvesztve menekülnek, ő meg, immár a falról is leakasztva és sarokba támasztva csak sír és sír. Csodálkozó pionírok bámulják. A lengyel filmrendező, akinek Hidegleléséből e képsor vétetett, a nyolcvanas évek nagy felfedezettje volt. Az 1981-es hadiállapotot közvetlenül megelőző magas színvonalú gdański fesztiválon Filip Bajon, az Ária egy atlétáért rendezője, meg ő, Marczewski keltette a legnagyobb izgalmat. Sok év eltelt azóta. Európa a Zanussi utáni lengyel filmből igazán azóta is csak Kie¶lowskit ismerte meg és tartja számon. (Amikor Bajon és Marczewski fellépett, Kie¶lowski hazájában már fiatalon is tisztelt, makulátlan tekintély volt).
Feliks Falk, Agnieszka Holland, Kijowski, Zaorski (talán második filmjével), tele van ez a 79-től 81-ig tartó időszak nagy tehetségek derengő ragyogásával. A lengyel film új, nagy fejezete rajzolódott ki. Csak a Borowcyzk-Lenica páros 1958–59-es feltűnéséhez lehet például hasonlítani a rajzfilmes Ribczynskit, aki joggal pályázhatott Tango című remekművével egy hallhatatlan animációs örökranglista élére.
Rosszabb idők jöttek, nemcsak Wajda és Zanussi kényszerült külföldön dolgozni, de a fiatalabbak közül is többen emigráltak. Agnieszka Holland, Kijowski, Ribczynski... A törés szerencsére nem volt még csak hasonló sem a 69 utáni cseh film pusztulásához. A csalódások más utakon jártak. Bajon például első három remekmű-gyanús filmje után egyre inkább kommercializálódott. Ifjonti művész-titán indulását okosan elfeledte. (Költő, rendező, regényíró: „én nem művésznek, én mindennek jöttem”, mondhatta politika-fűtötté, de esztéták szította gdański ünneplése fényözönében). Aztán a Retrograd Télben inkább mégis a jól megcsinált, hagyományos, konzervatív filmnek lett viszonylag színvonalas mesterembere. Otthon maradt Marczewski és Szulkin is, az utóbbi az Obi-obával, Gólemmel, Világok harcával sajátos, rejtett parabolákba menekült, hadiállapotos, világvégés, Polonia-pusztulásos sci-fi példázatokba. „Nem lesz bárka!” – mondja az Obi-oba egyetlen józan figurája a megváltást váró reménykedőknek.
Marczewski művészete eredendően más. Adottságai, tehetségének eltérő volta miatt nem menekült a nálunk is jól ismert parabolisztikus filmhez. Évekig hallgatott hát. Nála a hangulat, a lírai feszültség volt a fontos. Kamasz- és gyerekkori félelmek, szülők, tanárok talmi befolyása, hazug felnőttek, életidegenség és menekülésvágy... ha mégis politikai parabolákra kicsit is alkalmasnak látszó témához nyúl, hangütése kevéssé publicisztikus, jelképes tantörténetein átzeng, átcsilingel a líra szebb és maradandóbb dallama.
A Hideglelésen egy élettől elzárt úttörőtábor, egy janicsárképző bomladozik-pusztul; kamaszodó hőse felnőttekből, szülőkből, utópiákból majdnem úgy ábrándul ki, mint Gothár gimnazistája a Megáll az időben – a két film között többféle érdekes hasonlóság is akadt. De Marczewski világa kevesebb nyers expresszivitással, több csendes lírával teli. A Hideglelés azoknak az éveknek Kie¶lowski és Bajon művei mellett a legígéretesebb filmje volt, s korántsem politikai aktualitása miatt.
Ha egy filmrendező egyértelműen s erősen csak a napi politika megvilágításában dolgozik mozgóképén, a jó publicisztikánál nem jut messzebbre. Egy másik gdański ünnepelt, Feliks Falk példázza ezt a lengyel utat. Nagyon fürge és nagyon vitriolos, a kor hitvány sikerembereinek terep-futását, s a terepet is ezzel erősen megvilágító filmjeivel tűnt ki. A Bálrendező – így a legismertebbnek a címe. Jelképes hőse konferanszié és hopmester, valójában egy politikai himpellér prototípusa, jelkép-karikatúrája. Ez a fajta ember- és korrajz (ha annak nevezhető) meglepően gyorsan avul, mai, csak nyolc-tíz évvel öregebb szemünkkel és tudásunkkal sematikus, zsurnáligazságokat kimondó szellemes mozgókép-publicisztika. Majdani kordokumentumnak remélhette a rendezője, vagy bemutatásakor tapsoló nézője, de hamar sárguló zsurnáljelentés csupán.
Marczewskit is fenyegeti ez a művészet-pusztító módszer. Új filmjének hazai premierjén érdekes volt megfigyelni most a lengyel filmnapok közönségének reagálását. A jónéhány lengyel néző harsogva nevetett mindenféle aktualitáson, félszavakon, a cenzúrára és a cenzúrahivatalra vonatkozó célzáson. Mivel nálunk a cenzúra egészen másként működött, cenzúrahivatal nem volt, és más félszavakból értett, aki értett, – a magyar nézők jeges csöndben fogadták e feledhető s művészileg is érdektelen betéteket. Az első félóra nem ígért többet, mint egy Feliks Falk-publicisztika. Aztán, szerencsére meglódult Marczewski fantáziája, s mint egy vonat, mely végre kerekeinek inkább alkalmas sínpályára áll, nézhetőbbé vált filmje is.
„Elhagyott vasúti mellékvágányok között sáros Trybuna Ludu példányokat csattogtat a szél” – ismertettem néhány éve a Hideglelés első, ötvenhat őszi képsorait (Filmvilág, 1986. 2. sz.) Menekülés a „Szabadság” moziból... Új filmjének már a címe is parabolát ígért. Ennek az elején is újság-papírt kerget a szél egy piszkosszürke és fáradt lengyel város egén. A film hőse egy munkájába belerokkanó cenzor. Beteg, fáradt, a végét járja. Akárcsak megbízóinak hatalma. Már csak a tehetetlenségi erő mozgatja őket, a társadalom egyre inkább elfelejt engedelmeskedni. Közben mindenki úgy tesz, mintha nem történne semmi. Cenzorok és cenzúráltak udvariasan, bár egyre kedvetlenebbül folytatják egymást feltételező játékaikat, áléletüket.
Ebben a jelenségben, mindannyian átéltük, volt valami fáradtan nevetséges, valami ásíttató humor. Amíg ez a humor fel nem erősödik, a Menekülés a „Szabadság” moziból unalmas és publicisztikusan szájbarágó tanmese-féleség. Szerencsére, mire megunnánk, a film kicsit megváltozik és gazdagodik.
Főként némi jótékony meseszerű játékossággal. Egy moziban a vásznon szereplő alakok fellázadnak, nem folytatják a filmet. Ücsörögnek, vitatkoznak, össze-vissza beszélnek. Még a cenzorra is rászólnak, hogy ne cigarettázzon. Woody Allen fantáziájában született már hasonló, igaz, a Kairó bíbor rózsájának ötletét ő is Buster Keatontól kölcsönözte. A megbolydult lengyel moziban is levetítik a Kairó bíbor rózsájának egyik jelenetét, sőt, tévedésből az amerikai hősszerelmes átsétál a lengyel színészek közé. Végül aztán cenzorunk is belép a vásznon élők közé. Már-már újjászületik, de az általa cenzúrázott filmek kivágatott alakjai visszakergetik. Most már sehol sem fogadják be. Otthon ül, pusztulására várva.
Végül is szép film kerekedik ebből a nehézkesen indult történetből. Akár Kie¶lowski erkölcsvizsgáló szigora és megértése is felrémlik a nézőben. De Marczewski nem tud igazi megrendülést okozni, új, eredeti gondolatai sincsenek, inkább csak rokonszenvesen botorkál a cenzor-világ utáni új lehetőségek filmvászna felé. Talán az a baj, hogy a cenzor nem igazán érdekes figura így, megingott és ügyevesztett nagybetűs cenzorként. Áldozatai, kárvallottjai sem azok. Ha belegondolunk, mindebben az volna az érdekes, hogy miért és hogyan telepedhetett belénk, szívünkbe, agyunkba a mi kis magáncenzorunk. S miért érzi vajon olyan jól ott magát, mért akar olyan nehezen távozni belőlünk? Kie¶lowskinak csekélyebb a humorérzéke, olykor ájtatosan és patetikusan szól, de a Véletlenben mintha ilyesmiről is gondolkodna.
Marczewski csendes, füstölgő derűvel szemléli szánalomra méltó hivatalnokát. Marx Károly már nem sír, nevetve búcsúzna hamis követőitől. Igaza van, ezt a döglött rókát, a cenzort alig lehet már gyűlölni. Nevessük ki. Marx nevetése kissé rekedt és tétova, tán még a miénk is. Sírni, úgy látszik, könnyebb, a sírásról készült Hideglelés jobb film volt. Akkor tudunk majd talán nevetni, ha belső, már-már velünk eggyé vált cenzorunktól is megszabadulunk, nemcsak a külsőtől. S akkor filmvászon és nézőtér közt leomlanak a falak, mi is fölsétálhatunk a vászonra, Kairó bíbor rózsája majd nekünk is nyílik...
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1304 átlag: 5.42 |
 |
|
