Amerikai elnökfilm

Fehér-házi-mozi

Nádori Péter

A legújabb kori amerikai elnök már nem a puritán ősök leszármazottja, hanem mozihős. Oliver Stone Kennedy után Nixonról forgatott filmet.

Amikor Richard M. Nixon húsz évvel azután, hogy belebukott a Watergate-ügybe s lemondani kényszerült, elhunyt, temetésén az élő amerikai elnökök mindegyike, így a már súlyos beteg Ronald Reagan és a hivatalban lévő Bill Clinton is megjelent. Utóbbi beszédet mondott, melyben méltatta Nixon „kétségtelen érdemeit”. Az Államok legnagyobb és legmélyebb következményekkel járó politikai botrányának főszereplője élete utolsó két évtizedét arra szánta, hogy gondos munkával tisztára mossa nyilvános képmását. Ha előbb nem, a temetés napján világossá vált: sikerrel járt, a volt elnökök elitklubja foltos múltja ellenére is befogadta, ugyanolyan kissé felesleges, de rendkívül tiszteletreméltó „elder statesman” lett belőle, amilyen a többiekből is.

A hivatalos Amerika, a Republikánus Párt és a konzervatív politizálás különféle körei által zengett sokszólamú dicshimnuszba ugyanakkor disszonáns hangok is vegyültek. William Greider, aki a Watergate-ügy idején egyébiránt a botrányt kirobbantó Bob Woodward és Carl Bernstein lapjánál, a Washington Postnál volt publicista, a történelem legnagyobb gazembereinek fenntartott engesztelhetetlen hangon írta meg Nixon nekrológját a Rolling Stone című kéthetilapban, az amerikai „ellenkultúra” egykor legfontosabb underground orgánumában (ma milliós példányszámú zenei-politikai újság): „...Nixon óriás volt. Amikor szükségét érezte, hogy hazudjon az amerikai népnek, azt teljes erőbedobással tette.” Greider azt írja, hogy rendes körülmények közt az ember nem szól úgy egy halottról, ahogyan ő Nixonról, de a volt elnök halálát annyi torzítás és szemérmetlen hazugság követte, hogy tisztába kell tenni a dolgokat. A hippik ellenkultúrájának veteránjai közül sokan Greiderhez hasonlóan foglaltak állást a Nixon halálát követő hónapokban. Számukra Nixon maga jelentette az amerikai politika korruptságát, előítéleteit, hatalomközpontúságát: szörnyetegnek tartották hosszú évekkel a Watergate előtt is, már szenátor, majd alelnök korában, s valószínűleg az egész országban ők voltak a legkevésbé meglepve, amikor az elnök Nixonra rábizonyultak hazugságai. Ennek a diaszporikus kultúrának egyik legellentmondásosabb, de minden bizonnyal igen jelentős képviselője a háromszoros Oscar-díjas rendező, Oliver Stone, az amerikai elitet provokáló és lázban tartó sajátos dokudrámák atyja, aki a maga kipróbált, tízmillió dollárokat igénylő eszközeivel látott neki annak, hogy elmesélje, ki is volt Richard Nixon valójában.

Stone egyik olyan filmje, amelynek főszereplői túlnyomórészt nem kitalált, hanem valóságos, a széles nyilvánosságban ismert, részben még élő figurák voltak, a hatvanas évek egyik kultikus zenekarának 1970-ben elhunyt énekeséről, Jim Morrisonról szólt, s a zenekar neve után The Doors volt a címe. A Doors-film a kulturális önmeghatározás igényével készült, az ellenkultúra tündökléséről és hanyatlásáról szól, ellenséges rendőrökről, kábítószerről, tehetségről és tragédiáról. Stone vonatkoztatási pontként mutatja fel a hatvanas évek második felét, miközben el is siratja az akkori ideálokat. Ezt az ellentmondást Stone a filmben nem oldja fel: saját válasza – ez az életműből egyértelmű – egyszemélyes, privát háború az ellenkultúra értékeinek képviseletében. Egyes kritikák szerint Stone, kihasználva a filmipar nyújtotta hatalmas befolyásolási lehetőséget, ráerőszakolja saját történet-verzióját az amerikai közönségre. Az előkészítésben jónéhányan részt vettek a történet szereplői közül, aztán többen roppant elégedetlenek voltak a végeredménnyel, mondván: amit Stone elmesél, az a nem olyan távoli múltban egészen egyszerűen nem úgy történt. Amire Oliver Stone és apologétái természetesen azt felelik, hogy a film nem a valóságot, hanem annak drámai interpretációját hivatott bemutatni, s természetes, hogy egyes részletek nem egyeznek meg a szemtanúk emlékeivel.

A másik, emlékiratokon, interjúkon, könyvtári kutatásokon alapuló Stone-film a JFK volt, melynek bemutatása után a Doors-filmmel szemben is előkerült módszertani, szemléleti kritikák hatványozott mértékben jelentkeztek. A JFK ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy Kennedy elnököt alelnöke, Lyndon B. Johnson, a CIA és a maffia közös összeesküvése küldte a másvilágra. Cikkek százai jelentek meg Stone verzióját cáfolandó (amúgy többnyire régóta ismert érvek és bizonyítékok álltak szemben Stone szintén régóta ismert érveivel és bizonyítékaival), újult erőre kapott a Kennedy merényletének magyarázatával foglalkozó ipar.

A vietnami veterán Stone abban az időben lett örömkatonából háborúellenes aktivista, amikor elnökként Nixon volt az amerikai hadsereg parancsnoka, s életművében újra és újra felbukkan ez a háború. Két legsikeresebb filmje, A szakasz és a Született július 4-én, nem hagy kétséget afelől, hogy az Egyesült Államok ősbűnének tartja az indokínai szereplést; ugyanilyen ősbűnnek tekinti John F. Kennedy meggyilkolását is, erről a JFK tanúskodik. Amint a Nixon-filmből nyilvánvaló, a két történetet a bukott elnök személyében és pályájában kapcsolja össze, súlyosbítva a harmadikkal, a Watergate-üggyel. Ebben a több mint háromórás filmben foglalja össze Oliver Stone mindazt, amit az amerikai történelem elmúlt ötven évéről mondani akar.

Mint Stone filmjei oly gyakran, a Nixon is túl sok minden próbál lenni egyszerre: történelmi lecke a hetvenes évek óta felnőtt generációknak – hosszúságának egyik oka éppen az, hogy részletesen elmagyarázza az összes eseménytörténeti tudnivalót –, történeti-revizionista vádirat, jellemmagyarázat, Shakespeare-i léptékű emberi dráma és korábban kimunkált filmnyelvi ötleteinek összefoglalása. Értelmezéseiben Stone tagadhatatlanul tendenciózus: Nixont örök lelkiismeret-furdalással, kisebbrendűségi és Kennedy-komplexussal küzdő alkoholista hatalommániásként ábrázolja, aki nyakig benne volt a félresikerült s Kennedy meggyilkolásához vezetett, Castro-ellenes CIA-tervekben. Ugyanakkor az irányzatos indíttatás ellenére nem tagadja meg Nixontól az empátiát: macbethi figuraként akarja ábrázolni, ezért igyekszik minél inkább feleségével, Pat Nixonnal való kapcsolatára koncentrálni – bár Pat a film szerint sem volt Lady Macbeth, sőt. (Hunter S. Thompson, a Rolling Stone kolumnistája, aki nagy sikerű könyvet publikált az 1972-es Nixon vs. McGovern választási kampányról, így ír erről: ’Nixonnak volt egy olyan tulajdonsága, hogy az ellenségei becsületesnek tűntek fel mellette, s kialakult köztünk a testvériség tapintható érzete. A legjobb barátaim közül sokan egész életükön át gyűlölték Nixont. Anyám gyűlöli Nixont, a fiam gyűlöli Nixont, s ez a gyűlölet közel hoz minket egymáshoz. Nixon nevetett, amikor erről beszéltem neki. Azt mondta: „Ne aggódjon. Nekem is nagyon fontos a család, és mi is ugyanígy érzünk maga iránt”.’)

Stone elfogadja Nixon nemzetközi politikai érdemeit, s megmutatja azt is, amikor szembe tud nézni önmagával és a rendszerrel, melynek része. Stone egyik nyilatkozata szerint a forgatókönyv előkészítése közben „igyekezett meglátni az embert” abban a politikusban, akit egy másik nyilatkozata szerint gránátvetővel kellett volna elintézni még a vietnami háború alatt. A zseniális Anthony Hopkins hozza is a figurát, a First Ladyt alakító Joan Allent szinte minden amerikai recenzió ünnepelte, a mellékszerepek alakítói közt többen is parádéznak, leginkább a szélsőkonzervatív texasi milliomost játszó, hátborzongatóan jó Larry Hagman: „Jockey Ewing” szerepeltetése olyan szellemes és találó megoldás, hogy már emiatt megérte az egész.

A Nixon méreteivel, ambíciójával és odaadásával lenyűgöző alkotás, irdatlan hossza ellenére is nézhető (amennyiben a néző valamennyire is érdeklődik az amerikai történelem iránt), de sokszoros céljainak egyikét sem valósítja meg: történelemórának zavaros és célzatos, kíméletlen történelmi leszámolásnak-számonkérésnek túl együttértő, a Shakespeare-i léptékhez nem elég nagy kaliberűek az alakok, a pszichologizálás nem pótolja a valódi motivációk felfejtését, a képi ötletek hol alá-, hol fölérendeltek a mondanivalónak, de sehogyan sem akarnak harmonizálni vele. Akárcsak a szintén grandiózus, gondolkodásra, állásfoglalásra és vitára késztető Született gyilkosok, ez a film sem képes kikeveredni önnön paradoxonjaiból. A Stone-féle gondolatrendszer összefoglalása ugyanolyan lett, mint az előmunkálatok: őszinte szándékú és rettenetesen zavaros.

A Nixon-film tavaly karácsonyi bemutatóját követő felzúdulás legalább akkora volt, mint a JFK utáni. A Nixon-házaspár két lánya hivatalos közleményben ítélte el a „jellemgyilkos”, „tudatos hamísító” Stone-t, Bob Woodward kijelentette, hogy „újságíróként nem tud a film mögé állni”, a gyártó Walt Disney Co. alapítójának lánya nyilvános levélben határolta el magát a cégtől, Henry Kissinger, Nixon egykori külügyminisztere azt nyilatkozta, hogy Stone a legnagyobb jelentőségű tényektől a legkisebbekig mindent összezavart – ő maga például sosem dohányzott, míg a filmben alig látni szivar nélkül. Stone – állítólag éppen azért, hogy a JFK-t követő kritikákat most megelőzze – kötetben kiadta a film forgatókönyvét, melyet részletes, visszaemlékezésekre és történeti munkákra hivatkozó lábjegyzetekkel láttak el. Nixon egyik életrajzírója, Stephen Ambrose ugyanakkor úgy látja, hogy az ő munkáira hivatkozó számos jegyzet jó része éppen ellenkező értelemben idézi, mint ahogyan ő írt.

Stone-t „jobb” és „bal” oldalról egyaránt heves támadások érték „történeti revizionizmusa” miatt, azért, mert immár módszeresen írja át a század történelmét a maga képére, s számosan utaltak arra is, a film sajátságos megoldásai – eredeti felvételek keverése megrendezett jelenetekkel – csak elmélyítik a történetírás módszertanában járatlan amerikai nézőnek azt az érzését, hogy amit lát, az a cáfolatlan és cáfolhatatlan egykorvolt valóság. Stone beleesett saját tisztázatlanságai csapdájába: részben azt bizonygatja, hogy sztorija történetileg helytálló, részben elutasítja a kritikákat, hiszen amit csinál, művészet. Véletlenül igaza van John Ehrlichmannak (Nixon egyik közeli munkatársa, aki a Watergate után börtönbe került): „mind a kettőt nem lehet”.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/11 26-30. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=405

Cikk értékelése:

szavazat: 1223 átlag: 5.42