Tán tiszteletkörökkel kéne kezdeni, mert a szemétdomb mégiscsak módfelett veszedelmes terep, valamiért megnő arrafelé az érzékenység. Csakhogy egyfelől magunk között vagyunk, másfelől akart ide jönni a nyavalya, Tímár mint afféle visszafordíthatatlanul egyirányú Stalker mindegyre csak ezen a tájon köt ki.
Na, de mégis... Nemzedékem egyik alapfilmje az Egészséges erotika. Hovatovább ezen állítás biztosabbik fele a Tímár-filmről szóló, merthogy nagy valószínűséggel nincs is nemzedékem, nemzedékünk meg pláne. Tökéletlenségében tökéletes, üdítően egyéni, vidoran szemtelen kis darab a ládagyárból. Előadásmódjának finoman szólva is kényes keresettsége akkor a célnak és helynek kiválóan megfelelt, noha sokakban – gyaníthatóan egy darabig Tímárban is – olyas tévképzetet szült, hogy a módszer akár még folytatható is. Eszerint megtaláltatott egy nyelvjárás, melyben lehetséges szólni mindenféle dolgainkról. Későbbi kínos kudarcok kiválóan bizonyították az ellenkezőjét, vagyis hogy csupán egyszer használatos eszközökről volt szó. Ám ez sem homályosíthatja el e mozi érdemeit. Az Egészséges erotika arról szólt, hogy lehet máshogy is, lehet olcsón is, noha még egyszer pont így nem nagyon. Különösen érdekes, hogy a szándékoltan trükkösködések nélkül készített 6:3 hosszú idő után az első olyan Tímár-darab, amely sikerültebb pontjain képes e mű progresszív szellemét megidézni, míg az eddigiek inkább az eszközeivel szerencsétlenkedtek. Mindegy, a ládagyár akkor is szeméttelep, ha az egész ajrópai uniót ellátja ládafiával, hát még ha olyan, mint amilyet Tímár akkor mutatott.
Ám hol keressük a szemetet a másik alapműben, a Bódyval közös Privát történelemben, melyet a könnyebb kigázolás végett voltunk hajlamosak mindig inkább Bódy kapcsán magasztalni? Nos, nemcsak azért, hogy kicsússzunk az illatos metaforából, de egyáltalán nem zárható ki, hogy az a sok szép holmi is mind a szemétbe került volna, ha ők nem – és nem úgy – nyúlnak hozzá. Ma meg itt van nekünk a sok privát Magyarország, Priváthorváth; tényleg büszkék lehetünk, hol csináltak ezekhez foghatót?
A Zimmer Feri sorsa viszont fölveti a kérdést, miszerint érdemes foglalatosság-e a szemétdombon való turkászolás. Gondolhatja-e komolyan bárki is, hogy lehet az excrementumból bármilyen várat is építeni? Pláne pofásat. Ugyanakkor ezen az alapon az elmúlt nyolcvan év történelméből azon a pár ötvenhatos őszi napon vagy nyolcvankilenc eufóriáján kívül nem lenne szabad szóba hozni semmit, mert gyalázat gyalázatra ért. Mégis élünk. Ráadásul, ha valahol csak szemét található, akkor ott aköré fonódnak mindenféle kultuszok, melyeket lehet hogy érdemes mutogatni, és emlegetésük biztosan eladható. Van nekünk a Csinibabánk, egy grandiózus átverés, így mondja Tímár is.
De mi a hatvanas vagy ötvenes évek slágervilága az aranycsapathoz képest? Potomság. Bolhafing, úgy legendárisan, mint szemétségében. Tímár igazi mester, még inkább amundseni felfedező. Megállíthatatlan, immár a magmatikus mocsokban kotor.
Komoly szakítópróbához értünk itten. Hogy Tímár mit gondol az aranycsapatról, az a 6:3 után sem érdekes, nem arról szól ugyanis a filmje, s ez valószínűleg szerencse, még inkább arányérzékének diadala, ám minket mégis számvetésre kényszerít, még akkor is, ha az ő gondolatainak, szándékainak a feltárására, működésének értékelésére így kevesebb helyünk marad. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, amit egy nemzet gondol vagy érez, ha azt hallja: 6:3. Vagy: aranycsapat. Becsapott massza. Nekünk ugyanis, ellentétben Tímárral, nem az időben való mozgás, még csak nem is az idő mozgása a probléma, hanem az idő maga. Az a cudar idő, ami mögöttünk van. Mert elhagytuk, annyi szent, de piszkosul, a hátunkat sem látja; noha belőle vétettünk, istentelenül nincs közünk hozzá.
Az aranycsapat a szemétdomb maga, az idő maga. Romlottságunk egyik legmegbízhatóbb beszállítója. Áfium. Tudjuk, hogy belepusztulunk abba a kórba (korba?), aminek egyik meghatározó atomja az a wundermanschaft, de kezeljük, nem is nehezen. Gyógyíthatatlan persze, egy igazi rák, de e gyógyíthatatlanság pusztán elvi jelentőséggel bír, mert az emberi kor legvégső határáig cipelhető. Nem kell rá figyelni, az emberi szervezet csodákra képes. Észrevétlen képes hurcolni makacsabb salakjait is.
Az ember úgy van csinálva, hogy hajlamos ilyen-olyan hülyeségekért veszkődni. A foci például nagyon bejött nekünk. Mindenfélére és novellák költésére inspirálja, anyázásra mindgyakran. Filmünket követve magunk is kénytelenek vagyunk közelebb hajolni hozzá. Ám segítség nélkül nem megy. Vegyünk egy pasast, hagyjuk beszélni, így az egyes szám, mi következik, csak játék, csak az övé.
Figyelj, a foci az más. Kapusok játsszák meg focisták, én még láttam élőben Káposztát, magányos estéken még mindig társam Albert, Géczi, Karába, Adamecz, Kabát. Megvan nekem mind, meg a Népsport egész szótára. A nagy portások, még szép, nálam Platkó, Zsák, Tamás Gyula vagy a Fathér Karcsi, aki törött kézzel kivédte a tizenegyest a ruszkik ellen, aztán mehetett a szőnyeg szélére. 6:3? Aranycsapat? Azokkal kelek, fekszek. A hálóőr? Naná, Svatopluk II, a Fekete Pocok, téliszalámit csempészett az elefántcsontrakpartiak ellen, még Dobi István is fényképeszkedett vele. Meg a négyökrös szekérrel. Egyszer egy olasz kempingben a hadirokkant gondnok égnek szegezett hüvelykkel azt mondta, hogy Puszkasz, de helyet, azt nem tudott szorítani, lefejeltem, mint Edström Vidáchot, és amikor már kezdett fagyni a véribe, felsoroltam neki Albertositól Gigi Riváig az összes botlábú macskazabálót, aki a hetvenes vébén oly rútul szívott a braziltól, nem kifelejtve, hogy Rivierát pont Mazzola helyett küldték be, és hányadik percben, s azon túl, hogy Bonisegna nevét hibátlanul, a darabos Rosatóról meg csak hexameterben szólottam hozzá, a Puszkaszért még le is köptem. Az aranycsapat balkötője ugyanis Will Smith volt, Godzillának becézték, leginkább leheletfinom cselei miatt. A száguldó őrnagyot Zemannak hívták, Marseilles-nél kidisszidált Csehbe, mára már miniszterprezident, bár az ETO-ból Klaus gyakran akasztja. Én már akkor tudtam, hogy Eperjes egyszer égigérő gyertyát rúg, s hogy futballozó kormányfők csak enbéhármas publicisták dolgaiban dajkálják a pettyest. Folytassam? Frangepán a Molotov-Ribbentropp-gátból, egyedül a magyarok közül, egész a századik válogatottságig vitte. Pont a sógorok ellen ünnepelt, a hagyományból kifolyólag, így kettős volt a jubileum, az ötszázadik nemzetek közötti, vezette a jugoszláv, később horvát, Zrínyi. Partjelzők: Székely, Románia, Bertalan, Bukovina. Erős szél, szögletarány, míg máskor egy ország delegálta a sípos embert és lengető segédeit, most, a kitüntetett alkalom végett, összejöttek a környékbeliek, szünetben sorsolták a KK-t, megtelt a bécsújhelyi stadion. De ott van az örök mumus, Liechtenstein elleni mérkőzés, amikor botlott az aranycsapat, Szepesi sérülten lépett pályára, de még a sógorát is bevajazta a balszélre, a kétballábas Komócsin Zolit, a szegedi sellőt. A százszoros válogatottból később szövetségi kapitány is lett, Hoffer és Lakat között, mi csak Koffernak és Tutónak szólítottuk őket, őt meg az egész ország csak Cicinek vagy Cuminak, mert szerették nagyon, butikja volt az Almási téren. Politizálni kezdtek, elpatkoltak, megpattantak, persze fordított sorrendben. És a nagy hármas a Karancsaljáról? Répás, Szalay, Básti? Sajó vagy Kukorelly? Bojtár, aki látott a pályán?
Tímár Péter filmjében Eperjes, a szerencsétlen, odavetett angyal az egyik színben értelmiségi társaságba vetődik. Akinek nincs jobb dolga, keresgélheti, hogy ki kicsoda közülük. Ha bolondok lennénk. Inkább találjunk magunknak egy másik pasast, aki – mint akit most elhagytunk – ugyanígy bemutatná nekünk az írókat, költőket, panegíriszek virtuózait. Jönne Hanyistók, a halk tárcaszerző és Kun Béla, az alanyi. De ennek sincs semmi értelme. Aranytollas csapat.
Azt persze nem tudtuk meg most sem, hogy a múlt heti kínos kudarc, ami Burkina Fasón esett az aktuális nemzeti tizeneggyel (7:1, kiállítva Nimand II), csakis annak a gondos építőmunkának köszönhető, melynek legfontosabb részét az aranycsapat és üzletfelei végezték, méghozzá alaposan. Erről persze jobb is hallgatni, csak akkor kéne szóba hozni, ha valaki a szokásos módon, könnyek között idézgeti a régi szép időket, amikor még focinagyhatalom voltunk. Salvador és Honduras a futballháborút vesztették el, kettős leléptetéssel, mi a futballbékét nyögjük keserves hétköznapjainkon.
Ám Tímár nem az arcátlan nosztalgiázók közül való. Mutat egy kezdetben kicsit darabos, aztán mind jobban sikló, kiszámítottan vadromantikus időutazást, azon az egy módon, ahogy egy ideje azt csak lehet: angyalokkal. A köztisztasági végzettségű Eperjes, csiri-biri, hipp és hopp visszakavar a delejes ötvenesbe, a nagy meccs napjára és vegzálja a rádión csüngő népeket. Mint afféle futballőrült tud előre (utólag) minden biciklicselt (abban voltak a fiúk nagyok) és ezt a kor dolgozói, társadalmi helyzetükre úgyszólván tekintet nélkül sérelmezik. Tímár szép és helyenként élvezetes filmet készített. Leginkább arról, hogy mennyire más volt egykor a világ, hogy épeszű fiát, kinek ép eszét egyszer csak odalökték, mennyi mocskos veszély lesi ott a távoliban, a valószínűtlen, gyilkos diktatúrában a szegény, angyali demokratát. Hogy vajon tudja-e, akinek ajándékba adták, milyen nagy dolog a szabadság.
A papírszázast ez év január elsejétől kivonták a forgalomból. Az a szép, gyantás vörös pénz volt az utolsó olyan darab, mellyel a most meglátogatott korban próbálkozni lehetett volna, ma már csak a numizmatáknak van esélyük felest fizetni hozzájuk fiatalodott felmenőiknek. Egyébiránt szeressük Tímárt, közel-távol az egyetlen, aki ebben a közönség lapos igényeire hazugul rákent szemétáradatban érdemes valami figyelemre. Az aranycsapatot meg felejtsük el. A 6:3-at tagadjuk meg. A Honvéd fénykoráról deliráló hadügyminisztereket csúfoljuk sértő szavakkal. Jót fog tenni, hördülje bár egy egész ország az ellenkezőjét, miszerint vívmányunk az aranycsapat. Persze. Miként az eocénprogram. Lássuk be, hogy Tímár sem véletlenül szemételhárítási szakembereket, kukást és utcaseprőt gyötör szép mozijában.
