KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Levél Északra

Don Quijote magyarok

Szőts István

Vándorok lettünk és idegenek. Egy levél Szőts István hagyatékából.

 

Innsbruck 1958. szeptember 2.

 

Kedves Kati!

 

Kétségbeesve nézem levele dátumát. Több mint egy hónapja érkezett – s csak most válaszolok rá. Mentségemre csak azt hozom fel, hogy közben áttelepítettem székhelyem Bécsbe – s távollétem alatt sok apróság halmozódott fel –, részben ezekkel telt el időm, részben új terveimbe gabalyodtam. Élvezettel olvastam okos és pontos beszámolóját abból az északi mintaállamból.

Hát bizony a világnak ez a fele nem egészen az, ahogy a másik oldal vágyakból és reményekből szövögette. Egyszerűen a 30-as évek Európája – gazdagodva a technikai civilizáció sok-sok csinos és kényelmes eszközével –, plusz nyakonöntve egy amerikai generálszósszal (amiben benne úszik minden rossz az újvilágból; rágógumitól a cowboynadrágig minden, ami olcsó, hangos, laza és fegyelmezetlen...). Persze biztos van sok jó is abban az Amerikában, de ezt sikerül ravaszul eltitkolniuk az európai bennszülöttek előtt... Egy müncheni magyar kitűnően jellemezte az amikat. Mikor én megbotránkozva mutogattam a lehetetlenül öltözködő, félszeg és modortalan, nyírottfejű jenkikre, ezt válaszolta: „Miért csodálkozol?... Ezek gazdag oroszok...” Azóta bölcsen tudomásul veszem, hogy ez a két pólus – mely a világ Guttmann nadrágszárát kétfelé húzogatja – elég hasonló erő, rengeteg közös tulajdonsággal (ami a materializmust illeti, abban feltétlenül az újvilág vezet – bár a másik rész „ideáiról” sem jobb a véleményem...). Szóval Mohamed koporsója gyanánt ég s föld között lebegünk. Sem ide, sem oda nem tartozva. Azt képzeltem Duna-parti köldöknézésem idején, hogy behozhatatlan hátrányos helyzetbe kerültünk a „szabad világ” polgáraival szemben. Nem így van, s az „átvészelt” évek kemény próbái sok olyan tulajdonságot növeltek bennünk, hogy – sok tekintetben úgy érzem – többek vagyunk mindkét táborbelinél.

De épp ezért nem tartozunk egyikhez sem. Amint azt Maga is panaszosan írja. Vándorok lettünk – és idegenek. Elvágták gyökereinket (vagy a madzagot ), s most luftballonként lebegünk határok és ideák fölött, amerre a szelek visznek. S csodálkozunk azokon a kicsinyes problémákon, amelyeket az országok – ahol vendégként járunk – komolyan vesznek. S azon még jobban, hogy amit mi veszélyesnek és komolynak ítélünk, az elől ők homokba dugják a fejüket, mert zavarja jóllakott sziesztájukat. (Például enyhén csóválom a fejemet az innsbrucki falakra meszelt „Deutsch ist Südtirol” v. „Vor LINO – Südtirol” és hasonló jelszavak előtt. Erdélyre gondolok – vagy a szlovákiai kitelepítésekre – s arra, hogy milyen fontos volna az a bizonyos egyesült Európa. No, de nem kesergek tovább.)

Kedves Kati – és mindnyájan szegény, csalódott hívők és Don Quijote magyarok. Nem szabad visszanézni! Sem azt a reménytelen szerepet vállalni, hogy mi fogjuk felrázni vagy prófétaként igaz útra téríteni ezt az agonizáló Nyugatot. Úgy rossz, ahogy van... De tele van nemes mérgekkel, egzotikus, pompás virágok nőnek ebből a rothadó, zsíros humuszból! Amely megrontja és felemészti a barbár hódítók erejét. Ahogy eddig is tette; akár a teuton erdőkből, akár a mongol pusztaságokból zúdultak rá a barbár seregek.

Bármennyire értelmetlen (különösen innen nézve) ez a játék, hogy drót, akna, véreb és géppisztoly sövény vágja ketté ezt a kicsi és sűrű világrészt; s utazhatnánk Kenyába és Tanganyikába (ha van pénzünk!), csak épp oda nem, ahol megértjük a parasztok nyelvét, a poros akácot, a pulikutyát, s ahol szüleink élnek és őseink porladnak. Mégsem szabad visszanézni és siránkozni az óbudai kiskorcsma halászleve vagy Badacsony bora után. Mert mindezt úgy is magunkkal hordjuk – és cserébe hazánk lett ez az Európa, melynek hűbb fiai és jobb polgárai vagyunk, mint a legtöbb német, francia, angol vagy svéd. A kövek, a művészet, a szellem Európája, mely után vágytunk és sóvárogtunk hosszú-hosszú éveken át, s ami magához ölel, otthont ad már a viszontlátás első percében. Akár a Louvre barlangi Madonnája, akár egy velencei palazzo mohos kőlépcsője vagy a firenzei dóm márvány kupolája előtt vagyok, éppoly régi ismerősként integetünk egymásnak, mintha a tihanyi apátság templomtornyával, budai paloták vasrácsos ablakával vagy a hollókői temető korhadó fakeresztjeivel találkoznék... Ez az új életformánk rengeteg utazásra ad alkalmat. S ez jó dolog! Ez után mohón vágytunk, s most használjuk ki bátran, amit eddig elzártak előlünk: a világ megismerését.

No, de csak most döbbenek rá, minő hordóhangú propagandista lettem. S ebben a hangulatos környezetben (tiroli faház „zur Linde”, gyalult tiszta parasztbútorok, amerikai zenegép néger muzsikája, olasz Martini, brasil feketekávé mellett, a Nordkette fenséges komor felhő övezte tövében), az objektív pedagógiai receptek helyett, egyéni dolgokról kellene fecsegjek. Megleptek kesernyés sorai a steril, érzelem nélküli életről. S különösen a szabad szerelmet illető lesújtó kritikája. Minden játéknak megvannak a szabályai, s csak úgy lehet azt élvezetesen játszani, ha betartjuk őket. Jaj, ha elkezdjük a miértekkel. Akkor egyszerűen lesöpörhetjük a sakkfigurákat az értelmetlen, ostoba fekete-fehér tábláról. Remélem, hamarosan ír, s majd Maga is kicsit többet fog egyéni örömeiről és vágyairól elárulni, mint az általános keretről. Talán a fénykép is elkészült már, s (bár nem nagyon érdemlem meg) mégis megörvendeztet vele...

Terveimről csak sürgönystílusban.

Bevetettem egy csomó horgot, s most lesem melyiket pedzik a halak... Kanadai utam mind határozottabb formákat kezd ölteni. Ha valami nagy hal közbe nem lép, október-novemberben vágnék neki a nagy víznek. Nem akarok kivándorolni, csak előkelő idegenként kóstolgatni az ottani lehetőségeket. Fél év erre elég (beleértve egy Észak-Amerika + Mexikó utat is). Filmjeim körül még semmi pozitívum nem alakult ki. Az időközben beállott nyaralási holtszezon miatt abbamaradt minden tárgyalásom. Talán most hamarosan dönteni fognak.

Holnap utazom Münchenbe. Unom már a tétlenséget, s ezért valószínű hamarosan elkezdek 1-2 kis dokumentumfilmmel játszadozni. (Lehet, hogy Lourdes-ba megyek a kanadai televíziónak készíteni egy 1/2 órás filmecskét). Tavaszi tárgyalásaim egy libériai filmről ismét érdekessé váltak. (Az sem lehetetlen, hogy októberben Afrikába megyek...) Szóval minden cseppfolyós – s lebegek... Ha van módja, kérem tájékoztasson a svéd filmgyártásról (1-2 kitűnő emberük van, és pár nagyon originális filmjüket láttam), meg R. Högflett (a karikaturista) is érdekelne. Hol él, milyen ember, melyik kiadónál vannak a jogok stb. Mikor jön errefelé? Egyelőre müncheni címemre írjon (Tiersch Str. 27. p./a. Milleker). A viszontlátás (de nem heidelbergi...) reményében kezeit csókolja

 

Pista


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3915