KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Búcsú Szőts Istvántól

Addio Padre Profeta!

Gaál István

Szőts István a magyar filmművészet klasszikusa. A benne sorakozó filmeknek csak töredékét tudta megvalósítani.

 

 

„Az az áldozat, amelyet az

írásoknak megfelelően gyümölcsére

való vágyakozás nélkül ajánlana fel,

azzal a szilárd meggyőződéssel,

hogy áldozni kötelesség, az tiszta áldozat.”

 

Sri Krisna

(Bhagavad Ghítá)

17. párbeszéd, 11.

 

Szőts István egész élete, egész munkássága tiszta áldozat. Ez életének bármelyik pillanatában, munkásságának bármelyik kockáján kimutatható. Ezért lesz maradandó ő, és lesznek azok filmjei.

Iszonyú szenvedések, csodás örömök partjai között hajózott hosszú élete folyamán. Boldognak kell hinnem, annak is hittem mindig. Annak kell lennie, mert szereti az Isten, ugyanúgy, ahogyan szereti a havasok favágóját. Azért is mért rá annyi kemény próbát. Fegyvertelen próféta volt, sokszor került életveszedelembe, de a haja szála se görbült meg. Legátus volt, tudta, hogy küldetése nagyon fontos. Ezért mert kockáztatni.

A bizonytalanságaiban is bizonyos hős volt, aki a biztos „befogók” helyett a bizonytalan, ismeretlen „átfogót” választotta elsőnek, figyelmen kívül hagyva az ősi tanácsot: „Járt utat járatlanért el ne hagyj!” - tudván, ha csak egy fokot téved a számításában, soha nem éri el az áhított célt. Bár értett a geometriához, katonaiskolában tanulta, ahol az fontos tárgy. Tudása megalapozott volt, osztályelsőként szerepelt mindig. Mégsem ez volt az ereje. Hanem az a képessége, ami a tudásnál magasabb rendű: a sejtés.

Valaki a profik közül úgy jellemezte mint szakmabelit: „a nagy amatőr”. Telitalálat. Mert így igaz, Szőts nem foglalkozásszerűen, hanem kedvtelésből foglalkozott a filmmel. Ugyanúgy foglalkozott a képzőművészettel (gyakorlatban is: Aba-Nováktól tanult festeni), ugyanígy tekintett egy tájra, egy állatra, egy kavicsra, egy emberre. (Gyűjtötte a kavicsokat - persze ezt sokan teszik. Ő filmet akart csinálni a kavicsokról egyéni, projektív imaginációi szerint). Kedvtelve, érdeklődéssel. Mindent elraktározott, képet, gesztust, mozgást. Persze a szakmát is jobban tudta sok, pusztán klisékkel dolgozó profinál. De a birtokolt eszközök arzenáljából mindig csak azokat vette elő, s alkalmazta a felvételeknél, amelyek segítették a belső tartalom kifejezését.

E kedvtelve égetett élet mögött andezit keménységű világ- és országnézet feszült. Röpiratában kristálytisztán meg is fogalmazta: „Nálunk a művészet mindig több volt, mint másutt. Sosem öncél és játék. Elv, hit, magatartás és jaj volt legtöbbször. Féltő gond.”

 

*

 

Aki valaha is részt vett filmzsűri munkájában, az jól tudja, hogy ez a fajta verseny nem úszóviadal, ahol az nyer, aki elsőnek érinti a medence szélét: a filmnél sok a politikai, diplomáciai és profitérdekű szempont.

1942-ben a velencei filmfesztiválon három hivatalos díj volt: a Mussolini, a Volpi és a CIF serleg. Ezenkívül két olyan díj, amelyet a filmművészek, kritikusok és a közönség szavazott meg. Közülük az elsőt kapta Szőts filmje (Nemeskürty István közlése alapján). Vagyis a lényeges kitüntetést. (Szőtsöt '45 után igyekeztek besározni a jobboldaliság vádjával. Olaj lett volna a tűzre, ha például a Mussolini-kupával tér haza.) Hogy a kapott díj milyen, arról Szőtsnek se volt fogalma, azt át nem vehette, s később a trófea elkallódott.

Vannak rendezők, akiknek egy díj személyiségük megtámasztására szolgáló mankó. Sokszor megesik, hogy az erre való állandó hivatkozás – olykor fizetett klakőrök segítségével – sokszor már szánakozó mosolyt kelt a közönség ajkán.

Szőtsnek vagy a filmjeinek sose volt szükségük manipulált eredményre. Ő anélkül is Szőts.

Az Emberek a havason filmtörténeti jelentősége abban áll, hogy minden előzménytől függetlenül egy, az addigitól eltérő szemlélettel vizsgálta az embert. A harmincas és negyvenes évek között sok azonos vonás fedezhető föl az olasz és a magyar közép- és kispolgárság szemléletében. A Mario Camerini által elindított mákonyos-dallamos filmek a „fehér telefonos” szériák első darabjai. A Milyen gazemberek a férfiak még zörgőcsontú főszereplője, Vittorio de Sica az évtized vége felé mint rendező viszi vászonra Török Rezső Péntek Rézi című regényét. A hasonló magyar filmeket mindannyian ismerjük.

De Olaszországban is készülődött egy „ellentámadásra” felesküdött fiatal csapat. 1935-ben alapította meg a római C.S.C.-t (Filmkísérleti Központ) Umberto Barbaro és Luigi Chiarini. 1941-ben már két olyan rendező hagyta el ezt az iskolát, mint Antonioni és Giuseppe de Santis. A Cinema folyóirat körül csoportosulnak. Vessük össze mindezt a hazai viszonylatokkal. Szőts 1945 elején fogalmazza meg a Röpiratban egy filmművészképző akadémia tervét. Balázs Béla csak később tér vissza az emigrációból, ifjú „elvtársai” hamar a halál felé taszigálják.

Szőts tehát egy szál egyedül harcol a negyvenes évek elejétől. Körülötte fanyalgás. (Mennyire ismerős jelenség ez később is kies hazánkban!) Milyen balzsamos érzés elképzelni, hogy mi lett volna, ha néhány olyan kaliberű fiatal, mint - az említett neveken kívül - Pasinetti, Lizzani, Visconti idehaza is ott sürgött volna?

Nem sürgött.

Egy fecske mégis csinált - rövid - nyarat.

 

*

 

1991-ben a friuli tartományban lévő Gemonában nagyon szép ünnepség zajlott. A „Laboratorio Internazionale della Communicazione” 31 országból odasereglett négyszáz fiatal résztvevője előtt, a szerző jelenlétében, levetítették Szőts István filmjeit. Ezt az eseményt Bruno de Marchi szervezte, aki amellett, hogy az említett szervezet direktora, a milánói katolikus egyetem filmelmélet professzora is.

Ami Szőts filmjeinek minősítését illeti, nem akármilyen kollégák filmjeivel vetette össze azokat: „Semmi és senki nem tud kárpótolni azért, hogy tehetséged kibontakozását megakadályozták, hogy szavaidat nem voltál képes elmondani, hogy a benned sorakozó filmeket nem tudtad megvalósítani. Filmeket, amelyek olyan vallásos érzelműek, mint Rossellini, emberi gyötrelmekre oly érzékenyek, mint Bergman, olyan természetábrázolók, mint Flaherty, oly föld-érzékenységűek, mint Dovzsenko, s olyan figuratív stílusúak, mint Bresson munkái. Sajnos az is igaz, hogy a művészetek univerzuma ugyancsak szegényebb lett Szőts meg nem valósult alkotásai nélkül.”

 

*

 

Mi pedig szegényebbek vagyunk egy széleslátókörű, felvilágosult európai Emberrel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3913