KritikaMint a kámforHogyan lett az ember óriás?Ardai Zoltán
A Kafkával gyürkőző Soderberghet ezúttal a kommersz bűnök világa babonázta meg. Hőse egy szívtipró rabló.
A Vészhelyzet-szériából kitört George Clooney ma Soderbergh-nél visz főszerepet egy enyhén tarantinós rablásfilmben (ahogy a Jackie Brown, ez is Elmore Leonard regényéből készült). Itt nem dokit játszik, nem is amolyan svungos, jóvágású TV-meteorológust, bár a film legelején képtelenség másnak látni. Nem, az új szerep szerint pénztárak fosztogatása a legbegyakorlottabb szakmája. Hogy ez a foglalkozás micsoda morális magasságokban tündököl az esőlesők működése fölött, hogy honnét tekint le továbbá a reklámirodai vagy a biztosítási tevékenységekre, azt a Mint a kámfor kérlelhetetlen meggyőzőerejű jelenetek egész sorával szemlélteti. Egy rendőrbírónő már-már korbácsért nyúl, hogy reklámszakember udvarlóját sikerüljön végre elkergetnie (a bűnözővel megbeszélt titkos randi helyszínéről). Míg a pénztáros kisasszonyok, börtönőrök, pr-ügyvezetők és más hasonszőrűek örökösen kistotálban szerencsétlenkednek, addig Clooney plánozása valóságos Sors-szimfónia. Amint korpusza először nyomul be egy bankfiók terébe, már rögtön fel is ölti multiplexes héroszalakját, amelyet ettől fogva sosem hagy el. Válla hegygerinccé szélesedik, fejének minden kiszögellése úgy rajzolódik a környezet távlatára, mintha a berchtesgadeni sasfészket néznénk. Többé már nem is adhatja alább, hiszen elítéltként meg kell járnia egy börtöntelepet is, ahol katedraIis-méretű néger fegyencek ingának körülötte.
A premier plán nagyjából egyidős a mozival. A századfordulós ijedelmek után húszegynéhány évvel a még némán kivetülő emberfő-kolosszusokat már kibontakozott ikonrendszer értőjeként fogadta a közönség: egy-egy arc-gigász egy-egy fajta indulatot vagy magatartást reprezentált. A személyiség képzetkörének a premier plánok csak később kezdtek igazán használni, az ötvenes években, Bressonnál, Fellininél, Bergmannál.
Ásatag már minden európai atyamester. A multiplex-kompatibilis filmfazon, ez a káprázatos vívmány meghaladta őket: sarkig tárta a második éden kapuját az emberi szerzetnek. Úgy árad ránk a fény az önérzet-tanfolyamot végzett Egyének paradicsomából, hogy egyelőre csak hebegünk. Ekkora boldogságban nem mertünk hinni. Ilyen nagyra még sohasem nőtt az ember. Csak az USA alapító atyáinak sziklafalba faragott kőarcai birtokolták eddig azt a fenséget, amelyet ma bármelyik zsarufeleség vagy gengszterek sofőrje felszívhat, legalábbis Los Angeles légkörében.
A Vízöntő-kor hajnalának mozija szerint a korszerű egyén: rosszabb esetben embergodzilla, középesetben embertitanic, szembeúszva az előbb említettel. Jó esetben: élő gigant-űrhajó. Roppant arcfrontja mögött speciális saját rakomány, húszmillió tonna ásványérc. Személyzeti létszám (belső rész-egók): hét. De ha csak kettő, úgy is jó. Az élő hajó előtoluló ábrázata büszkén tölt be bármekkora vetítőfelületet.
Lássuk Jennifer Lopezt mint szövetségi rendőrbírót. Hatalmas lény ez a funkcionáriusasszony is. Mármost magának Lopeznek amúgy van valami csábos „egész érdekes nő”-mellékzöngéje, és ez hullámokban fel is tud erősödni nála. Na de kiknek a szemére való dolog ez? Az európai múmiákéra; a multiplexben ennek veszendőbe kell mennie. Cserébe világokat nyerünk. Ahogy Jennifer Lopez tenyéréllel odavág az elbizakodott karibi söpredéknek, szakasztott olyan ő, mint Thor isten, amikor a fjordokat létesítette.
Soderbergh ugyan láthatólag igyekezett, hogy (megint) eltérjen a Nagy Dágványtól. Megkeverte az időrendet, kimerevített egyes képeket, csúsztatásos humorú pillanatokat is odacsempészgetett a többi közé. Harcolt a boldogság ellen, de elbukott.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 979 átlag: 5.54 |
 |
|
