Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai LajossalForradalmak és büntetésekMuhi Klára
Az Agitátorok a Tanácsköztársaság eseményeinek álcájában elmeséli, a Büntetőexpedíció elsiratja '68 eszméit.
Magyar Dezső 1971-ben, a Büntetőexpedíció elkészülte után elment Magyarországról. New Yorkban, majd Los Angelesben élt, forgatott. Ma a Kanadai Filmközpont művészeti vezetője. Koltai Lajos jóval később jutott csak el Amerikába. Akkor itthon maradt, s a magyar film fontos stílusváltásainál volt jelen.
– Gondoljuk egy pillanatra azt, hogy 30 évvel korábban vagyunk, a cseh bevonulás, a francia, amerikai és német diákmozgalmak, az új mechanizmus indulásának évében, amikor először lehet Magyarországon fogamzásgátlót és kólát vásárolni.
Magyar Dezső: Állandóan kólát ittunk. Dobai Péter szólt, gyere, a Körúton ismerek egy helyet, ahol lehet kapni. Elmentünk, és egyhajtásra megittunk egy hatalmas üveggel. Emlékszem, furán kezdett el működni tőle a fejem.
Koltai Lajos: Én akkoriban Velencében voltam ösztöndíjas. Iszonyú meleg volt. Vettem egy családi kólát, és egyszerűen nem tudtam levenni a számról. Később a Megáll az időben van ennek nyoma, de ott szinte egy kóla-ellenreklámot csináltunk. Emlékeztek, mikor a nagy bulin azt mondja az egyik srác: mi ez a szar?
M. D.: ’68 nyarán három hónapig én is Nyugat-Európában voltam. Megvettem Che Guevara Naplóját, Marcuse Egydimenziós ember című könyvét. Szörnyen éhesek voltunk az információkra, és Magyarországon ezekhez nem lehetett akkor hozzájutni. Megérkezett a Woodstock című film a Filmmúzeumba, de úgy döntöttek, nem mutatják be. Mi azonban ismertünk ott néhány embert. Elkértem tőlük a tekercseket egy napra. Kimentem a filmgyárba, és megszerveztem egy vetítést, de csak hajnali négyre volt hely. Lázasan elkezdtem telefonálni... Persze rengetegen eljöttek.
– '68-ban csináltatok egy filmet a Főiskolán Három lányok címmel Bódy Gáborral, aki akkor még a bölcsészkarra járt. Volt abban egy katonaszökevény, szinte az augusztusi prágai bevonulás megelőlegzéseként. Kíváncsi lennék, hogyan fogadták.
M. D.: Rosszul. És én csodálkoztam is ezen, mert addig mindig ötöst kaptam. Most azonban Makk Károly, az osztályfőnököm kijött hozzám a film védése előtt, és bátorítóan azt mondta: Dezsőkém, ez most nem megy valami jól! Próbálj okos dolgokat mondani! Nagyon dühös lettem, és emlékszem, rendkívül arcátlan módon válaszolgattam a bizottság kérdéseire. De akkor úgy értettem, esztétikai dolgokba kötnek bele, hiszen szokatlanul szabadon forgattunk, ugyanazokkal a módszerekkel, ahogyan később az Agitátorokat. Őszintén szólva ez az első pillanat, hogy felmerül bennem, a bizottságnak esetleg politikai szempontjai is lehettek.
K. L.: Azért nem szabad elfelejtenünk, hogy minket még vizsgáltak politikailag. S ha valaki egy vizsgán politikai kifogást emelt, akkor az a film nem létezett, vagy nagyon meg kellett beszélni. Én egyébként már az első évben majdnem kikerültem a Főiskoláról egy olyan film miatt, amit ingázó munkásokról forgattam Csepelen.
– Ekkor körülötted már gyűlt egy csapat. Koltai Lajoson kívül Dobai Péter, Bódy Gábor.
M. D.: Bódyval a Bástya étteremben találkoztam, a Főiskola mellett. Rendkívül lelkesen, igazi nyugati módszerrel árulta a filmötleteit. „Van egy étlapom, mindegyik téma egy mondat. Három lány, elmegy a Balatonra, és sír, nem tudja miért.” Gábor, ez remek – válaszoltam –, nem tudom miért, de nagyon jó! Elkezdtünk együtt dolgozni, ám ez legtöbbször kemény szellemi küzdelmet jelentett. Bódy filozófus volt, a szó legjobb értelmében. Elsősorban a filozófiai gondolat izgatta, a filmes kifejezés lehetősége kevésbé. Az ő sziklaszilárd doktriner ötleteit azonban nem lehetett megvalósítani. Az Agitátorokat úgy képzelte, hogy semmi más ne történjen, mint hogy a szereplőink egy szobában ülnek és a '19-es forradalomról vitatkoznak. Én meg azt mondtam, van itt egy gyönyörű történet is.
K. L.: Tényleg így volt. Rengeteget autóztunk különböző helyszíneket keresve. Én mindig elöl ültem, ők meg végig beszélgettek egymással. Bódy mondta az ötleteit, a filozófiáját, Dezső pedig próbálta rendbe tenni, filmileg realizálni. Nagyon sokat tanultam ezeken az utakon. Olyan volt, mintha könyvet olvasnék.
– Aztán egy váratlan fordulat: a Bódy Gáborral közösen írt forgatókönyvből nagyjátékfilm készülhet a Tanácsköztársaság intellektuális csoportjának működéséről. 1969-ben a pécsi Nádor szállóban forog a film.
K. L.: Rajtunk kívül senki nem lakott akkor ott, így szinte kisajátítottuk a teret. Ugyanabban a térben laktunk, ahol a film is játszódik. Olyan volt, mint egy edzőtábor...
M. D.: ...és öt nap után már senki nem tudta, hol van. 15-20 órákat dolgoztunk. Az Agitátorok forgatása tulajdonképpen óriási happening volt. Egészen fantasztikus egybeesése az életünknek és a filmnek. A szereplők imádtak vagy gyűlöltek minket, mert csak terrorisztikus eszközökkel tudtuk létrehozni, amit akartunk.
– Ebben a filmben rengeteget beszélnek, mai szemmel meglehetősen filmszerűtlen módon.
M. D.: Mondták is többen, hogy ezt a forgatókönyvet nem lehet megfilmesíteni. Elment az eszetek! Ez nem film, ez egy 80 oldalas kiáltvány! De éppen ez volt a kihívás: vizuális dinamika, térkitágítás, lendület.
K. L.: Tényleg egyfolytában beszélnek a szereplők, ha kiszállnak, vagy ha beszállnak az autóba, ha lépcsőn jönnek fel, vagy mennek le... De ennek van egy jófajta űzöttsége. Lázas közléskényszer fűti őket, szinte kiszakad belőlük a szöveg. Emlékszem, az éjszakai telefonjaink is ilyen űzöttek voltak. Akkor nekünk minden élet-halál kérdés volt.
– A szereplőid akkori élete, ideológiai hovatartozása izgalmasan fedte szerepüket. Bódy Gábor esetében, aki Botost, az elhajló, egyéni akciókba kezdő, magányos forradalmárt játszotta, ez később egészen drámai módon alakult. Mintha sok mindent megvalósított volna ennek a figurának a sorsából.
M. D.: Én az első perctől őt akartam a főszerepre, de két nappal a forgatás előtt még nem mondtam meg neki, mert tudtam, hogy halálra riad tőle. S a forgatás alatt Gábor rendkívül sérülékeny volt. Sokszor ott álltam mellette, fogtam a kezét, hogy egy kis energiát pumpáljak belé, hitet, hogy amit csinál, az jó. Az érzelmi ingadozás, amit Botos figurája mutat, az valóban Gábor. Ez a szerep az ő személyiségének kivetülése maradt. S valószínűleg ezért történt, hogy a további élete bizonyos értelemben visszatükrözte ezt a személyiséget.
– Földes László (Hobó) az egyetlen, aki valóságos nevén szerepelt a filmedben. S ő az egyetlen, aki nem beszél, csak cselekszik.
M. D.: Földes fontos karaktere volt az Agitátoroknak, nagy szeretettel gondolok vissza rá. Két Rolling Stones-számot is becsempésztünk a filmbe, mert az volt a mániája, hogy Mick Jaggernek képzelte magát. Lengyel József ilyennek írja le visszaemlékezéseiben a forradalmárokat. Lengyellel egyébként többször is találkoztam. Nagy szerencse volt az is, hogy megtaláltuk Sinkó Ervin írását erről a csoportról. És óriási szerencsénk volt, hogy Lukács György személyesen fogadott minket. Sose felejtem el, felhívtam a Duna-parti lakásában azzal, hogy filmet szeretnék készíteni tizenkilencről. Sokan, például Rudi Dutschke, hetekig vártak egy randevúra, de amikor én megkérdeztem, mikor találkozhatnánk, azt mondta, azonnal. Nagyon örült, hogy az akkori életük apróságairól kérdezgettem: hogyan laktak, milyen tárgyak vették őket körül. Háromszor-négyszer is voltunk nála Bódyval. Nagyon precízen emlékezett minden részletre.
– Sokat elmond a korszakról, hogy a film egy pályázati felhívás nyomán született. A Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára az Agitátorokon kívül még két film készült, az Imposztorok és a Virágvasárnap.
M. D.: Ez a pályázat kizárólag főiskolásoknak szólt. Várkonyi Kati, a főiskola párttitkára volt a szponzora. A fődíj az volt, hogy a főiskola elkészíti a filmet. Mi sokkal nagyobb ambícióval fogtunk a forgatókönyvbe. S mikor megnyertem a pályázatot, Makk ötlete volt, és végül is neki köszönhető, hogy nagyjátékfilm lehetett belőle - mint ahogy neki köszönhetem, hogy egyáltalán filmes lehettem.
– Az Agitátorokat betiltották. 1969 zaklatott év volt a magyar film és a politikai hatalom viszonyában; Bacsó Tanúját is dobozba tették. Miben látjátok az okát, hogy épp az Agitátorokat tiltották be, és nem mondjuk az Egy őrült éjszaka vagy az Ismeri a Szandi Mandit? jutott erre a sorsra? Mindkettő nagyon pontos és kemény kritikája volt a rendszernek, ráadásul többekhez szólt, mint a ti filmetek.
M. D.: Mert az Agitátorok sokkal mélyebben érintette az uralkodó elit szorongásérzetét. Sugárzott belőle a fiatalság ereje, temperamentuma, szemtelensége, s ez sokkal veszélyesebb, mint egy konkrét film konkrétan strukturált kritikája. Azzal ugyanis lehet vitatkozni, hogy egy kritika helyes vagy nem. De ha az Agitátorokat elfogadja az ember, azt a türelmetlen igazságkeresést, lázas lelkesedést, és tiszta vágyat, hogy valamit újra kezdjünk, akkor mindent meg lehet kérdőjelezni.
K. L.: Most, amikor újra megnéztem a filmet, azt láttam, hogy szinte fizikai türelmetlenség árad belőle. S ez az, ami veszélyes. De az is tény, hogy minket, fiatalokat akkor sokkal könnyebb volt betiltani.
M. D.: Azt hozták föl indokként, hogy volt néhány szereplő, egy maoista fiú vagy Révai József fia, akik „nem kívánt asszociációkat” kelthetnek a nézőkben. De ez csak ürügy volt. Aczélék pontosan tudták, hogy ha forgalmaznák a filmet, senki sem tudná, ki a Révai Gabi. Az igazság az, hogy nagyon váratlanul érte ez a film az akkori hatalmat. S azt hiszem, ha az Agitátorokat elfogadják és vetítik, a következő generáció talán egészen másfajta filmeket csinál.
– A film központi problémája az erőszak. Jogosult-e egy csoport, történetesen egy baloldali értelmiségi csoport erőszakot tenni egy igaznak gondolt ideológia nevében. Vajon aktuális-e ma még a baloldali erőszak problémája?
M. D.: Ma sokkal globálisabb az erőszak; ha ma bárki bármilyen társadalmi szerveződést végiggondol, azonnal szembetalálkozik az erőszak problémájával. Az Agitátorok után Dobaival kidolgoztuk egy hat tételes film forgatókönyvét Hat brandenburgi verseny címmel, amely tulajdonképpen szintén az erőszakról szólt. Az első tételben a Monarchia szenzualitását, szépségét és brutalitását vizsgáltuk, a második tétel pedig a fasizmus lírai aspektusáról szólt volna. Ez a fajta dialektika engem akkor nagyon foglalkoztatott.
– Az elkészült Büntetőexpedíció ezek szerint csak egy nagyobb mű első megvalósult darabja.
M. D.: Így van. S mikor bemutattuk, azt mondták, nagyon jó ez így is, most már nem is kell a többi öt tételt leforgatni. Maga a film 1913-ban játszódik, a Monarchia egyik balkáni csücskében, ahol egy büntetőcsoport habozás nélkül végrehajtja, amit kell. Nagyon sok archívot használtam itt is, ami az eredeti forgatókönyvbe be sem volt tervezve. De mikor leforgattuk, rájöttem, hogy a katonáknak ez a monoton, szinte absztrakt menetelése óriási lehetőséget jelent számomra. Nyitott metafora, amely mindent képes magába olvasztani, a háborút, a koncentrációs táborokat, az erőszak minden formáját. S persze nagyon fontos volt, hogy a '68-as májusi események benne legyenek. Ugyanakkor a dokumentumok személyes emlékké váltak.
– A Büntetőexpedíció fogadtatása egyöntetűbb volt, mint az Agitátoroké.Akik ismerik – kevesen vannak –, sokra tartják; a New York-i Museum of Modern Art is beválogatta a gyűjteményébe.
M. D.: Nagyon is jól fogadták. Amikor bemutattam a Filmgyárban, Bíró Yvette azt mondta, most már akár meg is halhatsz. Ilyen filmet egyébként már sehol senki nem fog forgatni, mert ez a film szinte semmibe nem került. Elmentem a honvédelmi miniszterhez, és azt mondtam, egy háborúellenes filmet készítek, ezt magának támogatnia kell. – Mire van szüksége? – kérdezte. – 120 lovas katonára – válaszoltam. Sárospatak közeléből jöttek, egy héten keresztül, egy hosszú szerelvény, teli lóval, le a Balaton-partra. Óriási katonai akció volt, a tiszt végig ott állt mellettem, várta az utasításaimat. A falusiak meg fillérekért statisztáltak. A film az adott korszak produkciója. Miután ma szinte nincs állami filmgyártás, s egy kapitalista producer sehol nem ad 3-4 millió dollárt egy absztrakt gondolat kifejtésére, mondhatjuk, hogy a Büntetőexpedíció a szocialista filmgyártás apoteózisa.
– Ilyen film azonban ma már azért sem készülhet, mert a mai filmkészítő sokkal nagyobb értelmezési szabadságot enged a nézőjének. A Büntetőexpedíció lázító kiáltvány az erőszak ellen. Eizensteini film. Legalábbis ő gondolkodott először így a filmkészítésről.
M. D.: Ez valóban agresszív filmkészítés. Többen meg is kérdőjelezték esztétikailag, hogy milyen jogom van bevágni '68 májusának képeit meg a balkáni megtorlásokét. Emlékszem, Jancsóval hosszú vitáink voltak erről. Ő azt mondta, ez remekmű, de minden dokumentumot ki kell belőle vágni. Hernádinak is az volt a véleménye, hogy így nem lehet a történelmet kezelni. Én meg azt feleltem, hogy amikor ma hatalmas vízsugarakkal söprik le az embereket az utcáról, az számomra beletartozik annak a leveretésnek az érzésébe, amit ott, 1913-ban, annak a balkáni fiúnak a halála váltott ki. Ilyen értelemben én mindig Godard-hoz álltam közelebb. Amit ki kell mondani egy filmben, azt agresszíven és egyértelműen kell kimondani.
Részletek a Duna Televízió riportfilmjéhez készített beszélgetésből.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 820 átlag: 5.61 |
 |
|
