KritikaPizzásFilmszeletek a pizza korábólBakács Tibor Settenkedő
A ponyva nemcsak a regény, hanem az élet is.
Korunk hőse a pizzás. Korábban tékás volt, de láthattuk kerékpáron, robogón, esetleg taxiban, a bőre lehet fehér, fekete, barna, szlenget beszél, de cifrázza, s persze jó és friss zenéket hallgat, munkából él s nem a munkának, a nője jó, amellett jó fej, ahogy ő is – s én inkább szeretem őt így, mint született gyilkosként. Hívásra házhoz megy, s a szíveden kívül mást nem rabol el, gyorsabb a night ridernél, így a pizza is meleg, s még lidérces óráiban sem téveszti el a szobaszámot. Körülötte meg nők, nincs szaguk, de poszter szinten hengerelnek.
Korunk hőse most sem képvisel mást, mint régen, csak önmagát, igaz, ezt az identitást már a reklámok és ajándékba kapott divatos tárgyak alakítják ki, s korunk hőse már hírből sem ismeri a rezignáltságot, csak valami irónia szorult belé, illetve a csápolással díszített színészi játék alá kevert dalokba, vagyis a zenei kíséret formájában ott a többszólamúság. Erre egy alkoholmentes habkönnyűség, ami generációs szívvel könnyen érthető.
A zenei betét lett a XXI. századi kultuszfilm stigmatikus jegye. Hallgasd meg a zeném, s döntsd el, értjük e egymást?! Enrico Morricone vagy John Lurie, Dés László vagy Sub Bass Monster. Hipp-hopp, kezet nyújt a vásznon a transz a punknak, itt-ott techno villog, dub dübörög, a film a videóklip része lett, a film a moziban az elektronikának kinagyított fotójává nemesedett: olyan lett, amelyik mozog.
S már itt is vagyunk kritikánk tárgyánál, a Pizzás című magyar filmnél, meg a hazai Mátrixnál, illetve egy matematikai számsornál, aminek lényege, hogy nem analóg módon mutat, hanem eredetiség nélkül csak az eredetit, vagyis az, amit látunk, csak önmagával azonos, mással nem. A Forgács–Balogh kettős ezen a talajon kel versenyre önmagával, s a pixelen csillogó világgal, megmutatják például Budapestet, illetve azt, ami rá emlékeztet a jövőből. Felhőkarcolóktól sűrű várost, tereket és tornyokat képez, kivilágítatja azt, ami sötétben van, tehát digitálisan hazudik, valóságot épít, olyat, ami a mozi kenyere. Az esztétika hátrál, elmúlik minden, a tér és az idő szoros kapcsolata, az itt és most kényszere, csak plánok vannak és minden pontjában változtatható hátterek, ezért jobb, ha a szemednek hiszel, a mátrixnak, a speednek, a szteroidokkal édesített répalevednek, könyvelődnek, az Úristennek. (Haumann Péter, s hogy most nem szerep, arról ő nem tehet.)
Miért zavar az, ami amúgy tökéletes ? Tökéletes a reneszánsz perspektíva meg azt létrehozó szoftver program is, megcsalja a szemet, főleg, ha mögötte nincs rendőrként az agy. Budapest olyan lélegzetű város, mint a többi, pizzásunk olyan pizzás, mint a többi, a tékák hasonlítanak egymásra a kerek világon. Forgács Gábor operatőri munkája semmi kívánni valót nem hagy maga után, ami több mint dicséret, hisz ott van mögötte Hollywood konzervben, meg a fashion, meg a design, meg az MTV, a másik, a zenében létező, illetve Transpotting, Extrémek, szimpatikus az egész blöff és füstölög a lefűrészelt puskacső, ponyva nemcsak a regény, hanem az élet is. De ki ne szeretné, ha kedvenceit idézik, jól-rosszul, tetszetősen vagy magyarosan, mindegy. Egyszerűen, most tényleg így csinálnak filmet, hülye aki nem érzi a dzsesszelést a műfaji filmmel. A vágyak a műhely melegére vágynak, hozzád tartozom testvér, én is leszívom a zsírt az arcomról, s én is úgy csinálok a filmet a pusztában, mint testvérem a nyugati parton, tehát tengeren túlról is idézek, pontosan.
Vagyis a Pizzás minden eresztékében az újat másolja, tökéletes ellentéte a Meseautónak, s más exhumált pilotoknak, van célközönsége és stílusa, fegyelmezett szürrealizmus, én ötöst adnék érte a suliban. Bocs, fogalmazásra négyest, nagyon ósdi dumákkal van kitömve a dialógus, pedig helyes a törekvés, hogy aktualitása éppen a nyelv legyen, amin kifejezi, s amit kifejez magából. De nem az. A szub-kult.-ban ilyenkor hagyják fejlődni az embert, aki nem szól, fülel, mert csak pontosan játszhatja a féljuppi-félszellemi világban a bohóc szerepét. Figyelni kell a ritmust, a fordulatot, a hasonlat hosszát, különben nyelv helyett helyzet kell, szituáció, ami viszont nincs. Tudom, hogy megy ez, valaha a Magyar Narancs a nyelvében élt, s szorongattuk vele a fiatalok lelkét. Ez itt nem ilyen. De miért is baj ez ? Tarantino miatt, aki hamburgerről áriázó olasz-amerikai, de annyira nem hülye, hogy elfelejtse a dialógusok terén végzett úttörő-levéltárosi munkáját. Ő kérdezheti meg az alkotókat, nem én, hogy miért e közepes, csak ritkán jó duma, amiből nem érdemes megtanulni egy sort sem. Pedig azért írják, hálónak, ami megfog, nem enged. A Pizzás előadja magát, mint egy rossz fehér rapper Belgiumból, neki drukkol a néző, hogy végre higgye el magát. Ha lenne benne valamiféle speciális, belelátnám korunk valódi, idézet nélküli hősét, de így nehéz. Inkább látok egy színészt a szerep alatt, aki tévében látható délutáni műsorvezetőkre hajaz, hasonlít is pechére, csak nem tudom, kire. Így nem is értem a nőket, akik megkattannak ettől az olaszos machótól, s mindig jól nevelten szexisek, ha adásba kerülnek a vásznon. Mi van, mindenki impotens és frigid, vagy csak simán átment a fagyireklám emberképe?
Vagy csak azért zavar Budapest virtuális világa, a benne élő összes színésszel és színésznővel, mert az nem olyan férfi és nő, amilyenre Shakespeare gondolt? Lehet, hogy szocializáltságom és iskolázottságom nem engedi látni azt, hogy a filmben sehol-mindenütt vagyunk, s nem Kelet-Európában, annak is közepén, Magyarországon (ami olyan, mintha skótok lennénk), ráadásul Budapesten, ami messziről gyönyörű, közelről Fredi Krugereket megszégyenítő módon rémisztő? De az is lehet, hogy már rég ilyen minden pizzás és nő, a szívbéli vallomásaik a reklám szlogenek maradványai, a szerelmes lehelete pop-corntól tacós, s a szex sem fergeteges kefélés immár, hanem ajakrúzs. Akkor a Mátrix tényleg él, hisz van magyar tagozat, aminek ezen darabja nem is oly csúnya, inkább értelmetlenül profi, forgalmazni kéne széles e világban. S mi van akkor, ha a magyar magára ismer álmatlan álmodásában, s a Pizzás igazi Zorró, a szituáció akkor jó, ha probléma mentes, utazás van, road-show, vetítés, reality-show és túlélés, kis emberekhez igazított szürrealizmus. Álmok, vágyak, képek az üvegbúra alatt. Nem tudom, hogy izguljak-e, vagy csak hallgassam, easy listening, hisz a mozi álom, digitális, én mondom, aki végleg megunta a filozófiai filmet. De miről fogom megjegyezni ? Talán a képeiről, amikből süt a Mátrix s egy csomó szellemi haver csókja, mondom, most ez van, s ha a szolgáltatóipar ügynökei beszorítanak a plazák közé, ezt nézem meg, nem a pilotokat. De miért zavarja a kamera a színészt ? Látom az arcán. Mi van, mégis van valóság (kurva kamera) vagy csak annak állítása. A színész, ha izgul, a filmen mindig látszik. Esetleg hinni is kellet volna a szerepben, akkor talán…
Így nem maradt más, mint drukkolni a forgalmazásnak, hogy pénzügyileg is igazoljon mindent, ami amúgy szép a filmben, mert ez a film tényleg, minden mozdulásában, minden pillanatában közönségnek készült, a főhős is a moziban ül a végén, minden film vagy élő közvetítés, nincs hely elbújni a mátrix elől, minden életben játszott szerep film, ami rögzíthető. De akkor legyen így! Szeresse a közönsége a filmet és benne önmagát, mert az átlagos harmincezres nézősereg az egész ideológiát, virtualitással, marketinggel, feelinggel + az aktuálisan menő zenékkel sem menti meg, szart sem ér az úttörés Alice szoftver országában. Majd meglátják, ha rendelnek maguknak egy pizzát a moziban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 943 átlag: 5.44 |
 |
|
