KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 32., Millenniumi Magyar Filmszemle díjai
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Gengszterek és angyalok Játékfilmek
• Bikácsy Gergely: Kamasz Budától kamasz-Debrecenig Elsőfilmesek
• Stőhr Lóránt: Még csak húsz százalékon égünk Beszélgetés Hajdu Szabolccsal, Mundruczó Kornéllal és Török Ferenccel
• Muhi Klára: Kézigránát, levélbomba, szelíd Apokalipszis Kisjátékfilmek
• Ormos Mária: Hű filmemlékezet Dokumentumfilmek
• Gelencsér Gábor: Költött valóság A dokumentarista módszer

• Forgách András: Túl közel a távolsághoz Szerelemre hangolva
• Turcsányi Sándor: Mozi a téren Cseh hullámok
• Dániel Ferenc: ©vejkelés Rudolf Hruąínský-sorozat
• Bori Erzsébet: Hátranézet Új orosz filmek
• Trosin Alekszandr: Galivúd Orosz filmtörvény
• Schubert Gusztáv: A detektívek bűne Rekviem a film noirért
MÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Digitális felforgatás Média-stratégiák és a harmadik út

• Takács Ferenc: Angol dada Monty Python Repülő Cirkusza
KRITIKA
• Varga Balázs: Rend nélkül Anarchisták
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Harry csak jót akar
• Varró Attila: Ó, testvér, merre visz utad?
• Ádám Péter: Csokoládé
• Korcsog Balázs: Taxi 2
• Csont András: Fedezd fel Forrestert!
• Elek Kálmán: Sátánka
• Köves Gábor: Túszharc
• Harmat György: Férfibecsület
• Kézai Krisztina: Majdnem híres
• de Châtel Andrea: Mi kell a nőnek?
• Hungler Tímea: Bagger Vance legendája
• Tamás Amaryllis: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Riki-tiki tévé

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Dokumentumfilmek

Hű filmemlékezet

Ormos Mária

Egy magára hagyott ország jelen és múlt idejű képei.

 

Azt hiszem, amikor a szervezők a hagyományoknak megfelelően különbséget tettek a játék- és a „non fiction” filmek között, akkor az utóbbiakról egyúttal azt mondták ki, hogy azok „reality”-filmek, vagyis a valóság valamilyen elemét, szegletét, szeletét dolgozzák fel. Mégis tökéletesen érthető, ha nem akarták magyarul megjelölni e filmek mibenlétét, mivel azonnal szembesültek volna azzal a kérdéssel, hogy vajon az úgynevezett „játékfilmek” mit rejtenek magukba? Azok vajon nem a valóság másfajta megközelítését és ábráját tartalmazzák? Dehogynem. Akkor viszont mégis hol húzódik a határ? Vélhetően a „másfajta megközelítés” körében érdemes keresni. Itt létező (legfeljebb átalakult) a helyszín, létezőek (esetleg megöregedtek) a szereplők, s az utóbbiak a saját szövegüket mondják. Nincs szövegkönyv, hanem csak koncepció, a szereplők nem színészek (legfeljebb kivételképpen), hanem interjú-alanyok, nyilatkozók, emlékezők, elmélkedők. Azt viszont nem lehet mondani, hogy rendezés sincs, mivel a legátütőbb erejű alkotások igencsak „rendezettek”, és hogy azok lehessenek, abban jelentős szerepe van az előzetes feltáró és pszichológiai, valamint az operatőri munkának is.

Mi szükséges tehát egy jó „non fiction” filmhez? Meg kell találni a közérdekű sztorit, fel kell kutatni a szereplőket, meg kell győzni őket a nyilatkozat helyességéről (olykor ez lehet a legnehezebb), fel kell építeni egy elgondolást, és azt jól és szépen meg kell valósítani. Ennyi. És természetesen kell még némi pénz is, ami láthatóan a lehető legkevesebb.

E néhány szóból is következik, hogy a „non-fiction” vagy egy régies szóhasználattal élve a dokumentumfilm fogalmi körébe valójában sokféle feldolgozás belefér. Szó lehet benne valamilyen múltbeli, tehát történeti esemény túlélő tanúinak az emlékezetéről, és a filmszemlére benyújtott alkotások között valóban szép számmal akadt ilyen. Történész lévén, nem csoda, ha számomra ez az „alcsoport” különösen fontos. Rendkívül nagyra tartom a múltból fennmaradt filmszerű tudósításokat, így például az egykori hazai és nemzetközi filmhíradókat, fotógyűjteményeket, azzal a hatalmas munkával egyetemben, amelyet néhányan e történelmileg értékes kincs megőrzésére, rendszerezésére és feldolgozására fordítottak és fordítanak.

E kincset gyarapítják az olyan történeti „valóság-filmek”, mint amilyen Varga Ágota Porrajmos című alkotása, amely a magyarországi cigányok elleni irtó hadjárat alig ismert történetéhez nyújt új fogódzókat. Adatokkal természetesen nem tud szolgálni, ez kívül is áll a kompetenciáján, ám fokról-fokra szóra bírja a múlt felidézésétől eleinte elzárkózó túlélőket, megnyeri őket az emlékezésnek és kiváltja belőlük a megnyilatkozás kényszerérzetét – méghozzá egy olyan hetekig zajló tömegtragédiáról, amelynek okát az elszenvedők máig sem értik igazán. „A bűnünk az volt, hogy cigányok vagyunk” – mondja egyikük. Valódi „nem-kitalált” történet ez, amely egyben érzelmileg is megrázó, és amely jó okkal kapta meg a történelmi dokumentumfilmek kategória-díját.

A történész számára azonban csemegét jelent néhány más alkotás is e csoportban. Így – többek között – B. Nagy Tibor Volkert Petzold, a SAT 1 egykori tudósítójának közreműködésével készült filmje az NDK-menekültek sorsáról Magyarországon 1989-ben, vagy Kisfaludy Andrásé (Özönvíz) az alakulóban lévő rendőrség és az ugyancsak szerveződő politikai rendőrség (később ÁVH) ügyeiről 1945–1946-ban, továbbá Harcsa Béláé (Cigánd – Egy falu az ezredvégen), amely – címétől kissé eltérően – voltaképpen hosszú utat jár végig a falu reményekkel és hullámvölgyekkel teli több évtizedes történetében a mára kialakult csődhelyzetig és kilátástalanságig.

Jó néhány film annyiban „történeti”, hogy egy jelentős személyiség – művész, író vagy tudós – életútját eleveníti fel egykori fotók, archív filmkockák és emlékezők, esetleg az alany segítségével. Ezek az alkotások olykor a szóban lévő művek mibenlétéről, üzenetéről is sokat mondanak, némelyikük elfelejtett vagy alig ismert nagy személyiségeket idéz fel. Közülük kiemelkedett dr. Kiss Gabriella XX. századi sámán (Molnár István táncművész, koreográfus) című műve, amely egy soha meg nem becsült és szinte a teljes feledésnek átadott zseniről fest kiváló portrét. Korabeli filmrészleteket, dokumentumokat és egykori tanítványainak nyilatkozatait felhasználva a film nem csak a hitelesség érzetét kelti, de egyszersmind gyönyörködtet is. Bárcsak ne hozná összefüggésbe őt Kiss Gabriella a „sámán” szóval! Ez ugyan kétségtelenül Molnár egyik nagy táncalkotásának a címe volt, de egyéniségét és művét nem jellemezte. Molnár meghatározó művész és végtelenül türelmes tanító volt, aki vélhetően hatást gyakorolt a magyar filmművészetre is.

Ebben a témakörben azonban elég nagy volt a verseny, mert ugyancsak érdemleges és elmélyült alkotás Jelenczki István A Hold túlsó oldalán című, Izsák Imre csillagász élettörténetének szentelt filmje, vagy Vékás Péter A Divaldok című feldolgozása is, amely Divald Károly fotóművész és fiai úttörő tevékenységét mutatja be – és a sort még folytathatnánk.

Számos film helyezkedik el a történet (a múlt felidézése) és a szociográfia közös övezetében. Tárgyuk változatos, a mai magyar társadalom szinte minden bajos szegletére, égető gondjára kiterjed: a gyerekeket érintő befolyásoktól, az elhagyatottságuktól kezdve a fiatalok kísértésein, a tébláboló csoportokon, az elszegényedett falvakon, a börtönt viselteken, a gyógyíthatatlan betegeken keresztül a magukra maradt, otthonban ápolt öregekig. Vidám történet érthetően nemigen akad közöttük, emberi és empatikus viszont annál inkább.

Több film témája a falu, a magára maradt, margóra sodródott, elszegényedett és – olykor – elöregedett falu. Másfelől az a falu, amelyben működik a józan paraszti ész, a jobbra, többre törekvés, a munka lankadatlan tisztelete, a boldogulni akarás. A paraszti közösség csendes kimúlásának története Buglya Sándor Árva Tésa című filmje, de a már említett Cigánd ebbe a témakörbe is behelyezhető, míg Siklósi Szilveszter „...megszegem Janikának...” című filmje a paraszti kitartás, ellenállás, a mindig újra-kezdés megjelenítése.

A rendezői díjat Mohi Sándor Ahogy az Isten elrendeli... – Olga filmje című alkotása vitte el. Miért is? Talán azért, mert szerény eszközeivel túl tudott lépni a szociográfiai dokumentáción, mert az arcok, a gesztusok érzékeny, ezúttal – „non fiction” ide vagy oda, azt mondanám – művészi felvételével, fotózásával a ki nem mondott szavakat is közvetíteni tudta. Eszköztelen eszközeivel bejuttatja a nézőt egy cigány nagycsalád vagy inkább egy szerteágazó családi együttes bonyolult és rejtelmes viszonyai közé, és apránként érthetővé teszi azt, ami egyébként egyáltalán nem érthető. A csábító és szép hangú Olga hamisságain, igazságain, féligazságain és füllentésein (meg a többiekén) átcsillan a társadalmilag (is) meghatározott sorsszerűség érzete és elfogadása, a megadás hajlama egy olyan népcsoportnál, amely úgy tudja, mindig is oly módon élt, „ahogy az Isten elrendeli...” S meggyőződése szerint oka van rá, hogy ma is úgy éljen.

Több film is rávilágít a gyerekek és fiatalok elhagyatottságára, bemutatva pótcselekvéseiket, rosszul sikerült kitörési kísérleteiket. Közéjük tartozik Almási Tamás alkotása (Alagsor) egy olyan pincének a rendkívül hihető bemutatásával, amelyben három fiatal „ökörködéssel” múlatja az időt. A gyerek, a magára maradt, családtalan gyerek áll Csillag Ádám fődíjas filmjének, a Mostoháknak is a középpontjában. A tizenéves, okos kisfiú levelet ír egy ismeretlen bácsinak, kérve őt, ne szakítsák el apjától, anyjától. Mert szüleiként szereti immár azokat az embereket, akik magukhoz vették és évek óta gyerekükként foglalkoznak vele. Ám ezt nem folytathatják tovább, mert a magas hivatal megszüntette a hivatásos nevelőszülői státust, amely együtt járt egy hozzávetőleg akkorácska fizetéssel, amely lehetővé tette egy gyerek tisztességes ellátását. Megtudjuk, hogy elég sokan választották maguknak ezt a „mesterséget”. Magukhoz vettek akár 5–10 gyereket is, átalakításokat hajtottak végre a házban, a lakásban, a berendezésben, és mindenben gondoskodtak a magukra vállalt fiatalokról. Ennek azonban vége. Ettől kezdve – „nincs pénz” felkiáltással – havi 4500 forintból kellene megoldani egy-egy gyermek kiadásait. Megoldás nincs, dráma van. Mi lesz a gyerekekkel, ha a nevelőszülő nem vállalkozik a lehetetlenre, és mi lesz a felnőttel, aki mindenét belerakta e „vállalkozásba”, és most azt a semmiből kellene tovább „üzemeltetnie”? E drámáról szól a film, napjaink – úgy tűnik – valóban nem-fikciós filmje.

Mi is tehát a valóság-film? Nem több, mint a múlt vagy a jelen egy-egy valóságos szeletének, epizódjának megjelenítése a filmszalagon. Vajon kinek van rá szüksége? Van-e szülője, nevelőszülője, aki gondolna rá? Úgy tűnik, akad néhány nem-hivatásos istápolója, vélhetően azért, mert tudja, hogy a pillanat elszáll, az emlékezet megkopik, az emlékező eltűnik, a valóságot pedig csak addig lehet megragadni, amíg – így vagy úgy – még valóságként lehet gondolni rá. A társadalomban és az ember életében nagy szerepe van a képzeletnek, de ugyancsak nagy a hű emlékezetnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/04 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3266