Beszélgetés a Bibó breviáriumrólKéptudat és önismeretFehérvári Tamás
Weiss János filozófus, Tillmann J. A. és Fehérvári Tamás esztéta beszélgetése Bibó Istvánról és Forgács Péter filmjéről.
Tillmann J. A.: Forgács Péter a Privát Magyarországgal az elmúlt másfél évtized során új filmműfajt teremtett. Talált tárgyakkal, „hozott anyagból” dolgozik, a produktum mégis meghökkentően új és jelenérvényű. A régi mozgóképek a szöveg és a zene (vagy hang) háromszögében teljesen újjászervezve mutatkoznak meg. A Bibó-film a sorozat kiemelkedő darabja, mivel ezúttal az eddig alkalmazott összetevők – az amatőrfilmek, a filmhíradók képei, a szöveg- és hanganyagok, valamint Szemző Tibor zenéje – egy nagy formátumú személyiség élettörténete és gondolkodása köré szövődik. Ami „szöveges” előzményeiben – a Márai- és Wittgenstein Közjátékokban – még csak töredékesen van jelen, itt gazdag mintázatú, egységes szövedékként áll előttünk.
Fehérvári Tamás: A Privát Magyarországban eddig alkalmazott összetevők most elsősorban funkcionálisan vannak jelen: lehetővé teszik, hogy a Bibó-szövegek elhangozzanak. A sorozatban első alkalommal vált fontossá a szöveg jelentése – ebből a szempontból a Bibó breviárium mindenképpen újdonságot jelent. A korábbi darabokban – és ez a talán legbeszédesebb epizódban, a Csermanek csókjában érhető leginkább tetten – a szöveg csak alkalmat adott az emberi beszéd zenei szólamként való felhasználására. A Csermanekben elhangzó Hamvas-töredékekre ez éppúgy igaz, mint a színházi rádióközvetítés hanganyagára vagy akár Kádár János monológjaira. A felhasználásbeli különbség azért is szembetűnő, mert a Bibó-szövegeket mondó Dobszay László intonációja igen hasonlít arra az előadásmódra, ahogy Szemző mondjuk a Vízöntőt interpretálja. Persze leginkább Bibó hanghordozását idézi.
Weiss János: A Bibó-filmben a kép és a gondolatok egymáshoz való viszonya döbbenetes. Azt hiszem, kettős játék zajlik; mindkét esetben az élet és a gondolat viszonyáról van szó. Egyrészt Bibó élettörténetéből látunk bizonyos eseményeket, másrészt viszont ott van a megszólaló szövegek és a képek viszonya. Ez olykor metaforikus, tehát valamilyen áttétellel jelenik meg, máskor viszont életképek kerülnek a szöveg mögé. Amikor például az úri polgári magyar karakter zsákutcás jellegéről van szó, akkor teljesen alaktalan formájú lett a két összetekeredett birkózó. Az '56-os események kapcsán pedig nagyon konkrét életképeket láttunk.
Tillmann: Mindhárom megoldást használja a film: van, amikor a kép ráerősít a szövegre; van, amikor közömbös a viszonyuk; van, amikor szembe mennek egymással – e viszonylatok állandó mozgásban vannak a Privát Magyarország-filmekben. Forgács mindezzel olyan meditatív filmes műfajt hozott létre, amely alternatívát jelent a gyorsuló és felületes látványözönnel szemben.
Fehérvári: A gyors vágás nem csak ellenpontozná az elhangzó szövegek tartalmát, de agyon is nyomná azt. Befogadhatatlanná válna, elsikkadna a zűrzavarban. Ez azzal járna, hogy képileg nem a bibói gondolkodásmód, a tőle idézett szövegekben megjelenő magatartás közvetítődne, hanem a Bibó által elemzett állapotok, ami által a film a nézőt még inkább belepasszírozná ezekbe a kondíciókba. Ezzel szemben rengeteg a lassítás, erős a film meditatív jellege. A másik feltűnő dolog, hogy alig látunk tiszta képeket. Soha ennyi optikai torzítás nem volt a Privát Magyarország darabjaiban. Míg korábban a filmek összeállításának lényegét az adta, hogy ne látszódjanak az utómunkálatok, hogy a film – nem a félrevezetés, hanem a megalkotott történet kedvéért – érintetlen amatőrfilmnek tűnjön, addig a Bibó breviárium esetében Forgács a dokumentum-jellegről már a képi megfogalmazás szintjén is lemond.
Tillmann: A talált képek többirányú kimélyítése történik, s ezáltal az eredeti jelenetek gazdag dimenzionáltságával egyenértékű térbeliség jön létre. Aki ezeket a szövegeket hallja és követi, annak tulajdonképpen szétválik az agya, mert nemcsak a sűrű szövegeket, hanem a képekkel és hangokkal való változékony összefüggését is értelmeznie kell. És persze a mai vonatkozásait, hiszen az elhangzó gondolatok aktualitását nem csak az adja, hogy most hangzanak föl.
Weiss: Ezeket a szövegeket szinte mindenki ismeri, aki olvasott Bibót. Nem valamilyen elfelejtett, a Bibó-kánonon belül is háttérbe szorult írások rafinált aktualizálásáról van szó, hanem pont a legjobban ismert szövegek érvényességére csodálkozunk rá. De azt hiszem, legfőképpen nem is a szövegek tartalma aktuális és mellvágó, hanem az a magatartás, amit képviselnek, a közállapotokról való gondolkodás mikéntje.
Tillmann: A film tárgya: Bibó mint ember, mint személyiség és mint filozófus – pontosabban a filozófus. Lévén, hogy egyszerre időtlen érvényű és ugyanakkor hallatlanul időszerű gondolkodóról van szó. Mert mindazon jelenségek, amiket Bibó – és a film az ő személyén keresztül – szóba hoz és értelmez, a mai Magyarországon különösen időszerűek. Persze ez az aktualitás nem holmi pillanatnyi széljárásnak köszönhető, hanem olyan mélyáramoknak, amelyek máig meghatározók a magyar közállapotokban – no meg következményeikben: az azt alakító személyiségek jellemzőiben.
Weiss: Az elmúlt időben mintha kibontakozóban lenne egy Bibó-reneszánsz Magyarországon; a nagy hallgatás után, a rendszerváltás óta most mintha megélénkült volna iránta az érdeklődés. A magyarországi recepció csúcsideje a nyolcvanas évek közepe volt. A ’81-ben megjelent Bibó emlékkönyv után lassan beszivárgott és készült néhány, a magyar társadalom átalakítására vonatkozó dokumentum, amelyekben Bibó eleven gondolkodóként volt jelen. A mostani viszont – amihez szerintem ez a film is kapcsolható – sajátos reneszánsz. Nagyjából az lenne a perspektívája, hogy Bibót mint a társadalomlélektan szakértőjét fedezik fel. Több ilyen írás látott napvilágot az elmúlt időben, melyek közül most csak Perecz László Szép rendbe foglalva című kötetét említem. Ebben a szerző szinte maga is meglepődik azon, hogy általában a társadalomlélektani megállapítások alkotják a mondanivaló centrumát, holott – mondja Perecz – Bibó lélektanra vonatkozó ismeretei nem mennek túl egy művelt ember ismeretein. Ebben a filmben is központiak azok a gondolatok, amelyek Bibóból azt emelik ki, mit látott az általános magyar közállapotban mint lélektani háttérben. A másik föltűnő elem a fantasztikusan távolságtartó látásmód. Sokáig nem filozófusnak sorolták be, hanem társadalomtudósnak, politológusnak, egyebeknek. Magyarországon ezek a határvonalak meglehetősen szilárdak és egyértelműek, így soha nem tesz jót egy gondolkodó befogadásának, ha körülötte besorolási problémák vannak.
Tillmann: Bibó teljesen egyedülálló a magyar, de talán a nemzetközi szellemi mezőnyben is. Hozzászoktunk ahhoz, hogy ha valaki szociológus, akkor szociologikus perspektívában látja a világot, ha társadalomlélektannal foglalkozik, akkor meg olyanban, és így tovább. Mindegyikőjük esetében van egy körülhatárolt szakmai megközelítésmód. Bibó viszont példátlan módon integrálta kora felismeréseit – a jogfilozófiától a pszichoanalízisen át a szociográfiáig. Lehet, hogy nem folytatott mélylélektani tanulmányokat, de azzal a fajta éleslátással szemlélte és értelmezte az őt körülvevő világot, amelyet az analízis alakított ki. A meglátásait pedig nem egy lebegő „néplélekre” vonatkoztatta, hanem a társadalomtörténeti fejleményekkel összefüggésben értelmezte – miközben kivételes, morális lényként élte az életét. Nem utolsó sorban ez adja a film aktualitását. Nem egy szakfilozófus a „hőse”, hanem egy bölcs ember, akinek az elgondolásai tökéletesen fedésben vannak a tetteivel. Ez a filozófiatörténet utolsó évszázadaiban éppoly kevéssé evidencia, mint a magyar közéletben.
Weiss: Ha filozófusként beszélünk róla, akkor roppant feltűnő ez a fajta távolságtartó, pozitivisztikus látásmód. Ha az egymásra hivatkozó gondolatokra tekintünk, akkor viszont hatalmas kérdésbe ütközünk, amivel egyébként a film is játszik. Az egyik legkorábbi szöveg arról szólt a filmben, hogy ha létrejön egy kényszerpályán mozgó társadalom, akkor abban polarizálódás játszódik le a gyakorlati emberek és a lényeglátók között. Politikus a gyakorlati ember lesz, aki képes mindenféle kompromisszum megkötésére, mindenféle elv feladására, míg a másik oldalon állnak a lényeglátók. A film egyik utolsó szövege az '56-os államminiszteri nyilatkozata – amiben nincs semmi patetikus, miközben az egész szituáció nagyon abszurd, hiszen egy napja kinevezett államminiszterként egyedül ül az országházban. Szóval a szövegnek van egy sajátos önmagára utalása: miként volt képes Bibó ezt látni, hogyan tudott ilyen körülmények között politizálni. Honnan van ez az álláspont és ez a távolságtartó képesség? Az egyik forrása bizonyára a külföldi tanulmányok. De a másik forrás az, hogy Bibó szituációkhoz kötődik. Amikor úgy érezte, most olyan szituációhoz jutottunk, hogy ezen a hisztérikusságon fölül lehet emelkedni, akkor ő a saját viselkedésével megpróbált erre valamilyen példát adni. Mondjuk: a reálpolitikusság és a lényeglátás valamiképpen közvetíthető egymással.
Tillmann: Ennek megértéséhez Bibónak a filmben elhangzó hangfelvétele adja a kulcsot, amikor Krisztusról mint az önismeret fordulópontjáról beszél. Arról a Krisztusról, aki ráébredt „a szelídség mindenekfölött való hatalmára”. Az evangéliumokból ismertek fölöttébb indulatos gesztusai: ahogy a kufárokat kiűzi vagy megátkozza a fügefát – ami a legabszurdabb epizód. Bibó ezeket a mozzanatokat értelmezve írja le azt a lelki mechanizmust, ami megfékezi a feszítő indulatok energiáját, és szelídséggé alakítja. A szelídség a leghatékonyabb erő – vallja Bibó is, lévén velejéig keresztény. Bibó történetvíziója, Az európai társadalomfejlődés értelméről keresztény történetfilozófia, az európai folyamatok megértésének egyik kulcsszövege. Nem véletlenül hallgatnak róla a kereszténység „kereszténynemzeti” karikatúrái – a Bibó Kollégium balkáni gerléiről nem is beszélve.
Fehérvári: Ugyanazokkal a szavakkal beszélsz Bibóról, mint ő Krisztusról – bár nyilván a tapasztalat is ugyanaz.
Weiss: Azt hiszem, hogy az általa képviselt látásmódnak, amit annyira megszólítónak érzünk, az egyik döntő vonása: „Csak nem felülni semmiféle hisztériának!” Ez a látásmód megdöbbentő a maga józanságával, meggondoltságával, hihetetlen pontosságával.
Fehérvári: A film a maga eszközeivel ezt a fajta látásmódot, nyugalmat hangsúlyozza; a korábban említett lassítások és ismétlések is ezt szolgálják. Nem a Bibóról készült film- és fotófelvételek szűkössége okozza, hogy Forgács ezúttal – a korábbiakhoz képest – ilyen csekély számú képpel dolgozott.
Weiss: Bibó azt tekinti a magyar történelem egyik legfontosabb sajátosságának, hogy kényszerpályákon bukdácsol, mégpedig azért, mert soha nem tudja földolgozni, ami vele történt. A földolgozás helyét hisztérikus viszonyulás váltja fel; saját és közösségi létünk problémáival szemben hisztérikus viszonyulás alakul ki. Ennek számos dimenziója van, amit aztán kidolgoz A közép-kelet európai kisállamok nyomorúságától a Zsidókérdésen át az Eltorzult magyar alkatig és lehetne még sorolni. Írásainak, gondolatai megfogalmazásának fő szempontja mindig az: „csak kívül lenni ezen a hisztérián!” Ettől nagyon megkapóak ezek a gondolatok. S van egyfajta felszabadító élmény is bennük – feltéve, hogy e gondolatok mentén ráismerünk a magunk világára. Az ember maga is azt érezheti, hogy ezeken a hisztérikus problémákon felül lehet emelkedni, ki lehet belőlük szakadni.
Fehérvári: Bibó föllépései olyan korszakokhoz kötődnek, amikor erre – legalábbis elvileg – remény volt. Amikor kiderül, hogy mégsem, akkor elhallgat. Aztán jön a következő ilyen korszak, és megint hihetetlenül produktív lesz.
Weiss: A dolog aktualitása, hogy a rendszerváltozás vagy az azt követő időszak – ha meg tudjuk különböztetni ezt a két periódust – összefonódik bizonyos élethazugságok kialakulásával, illetve régebbi élethazugságok módosulásával. Az én referenciám Adorno 1959-es tanulmánya, a Mit jelent a múlt feldolgozása: a német élethazugság szerint „mi mindannyian demokraták voltunk”. Pillanatnyilag ez a magyar élethazugság is. Az élethazugságok kibeszéletlen, föltáratlan zsákutcák, amik hisztérizálnak. Ugyanilyen szituációban vagyunk most is. Nem biztos, hogy ezeknek a szövegeknek tartalmilag minden esetben így kellene szólniuk, ha Bibó ezeket ma írná. A gesztus viszont aktuális, méghozzá nem annyira a rendszerváltozás után, mint inkább 2000 körül. A magyar társadalom éppen azáltal döbbenhetett rá az élethazugságokra, hogy egy olyan nemzedékkel együtt látta feléledésüket, amelyet generációs alapon eleve védettnek hitt. Mi lesz ebből az országból, ha még azok is kötődnek az élethazugsághoz, akikről feltételezhető, hogy mindezen kívül állnak? Az a döbbenetes, hogy a kényszerpályák valahogy folytatódnak, az élethazugságok ilyen vagy olyan köntösben újra és újra fölütik a fejüket.
Tillmann: Ez szinte szó szerint elhangzik a filmben mint a nemzeti és a személyes önismeret a kérdése. Ugyanis ahhoz, hogy olyan fogalmak, mint a lelkiismeret – amelyet a közbeszéd nem szokott használni – érvényesek legyenek a nemzeti önismeretre, olyan személyek szükségeltetnek, akik magukkal valamelyest egyenesbe jutottak.
Weiss: A film elején a Magyar közéletből hangzik el idézet, ahol arról van szó, hogy a magyar alkat kétfelé hasadt: vannak egyrészt a semmiféle kompromisszumtól vissza nem riadó, némi eufémizmussal reálpolitikusnak nevezett emberek (nem feltétlenül a politikában, hanem mindenütt, középszinteken, intézményekben, egyetemeken). Kiváló a realitásérzékük, könnyebben érvényesülnek, egy kicsit még irigyeljük is őket. Ők vannak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig az egyre inkább a nevetséges prófétai tartás felé sodródó lényeglátók, akik egyből megtalálják a pontot, hogy mitől döglik a légy. Azt mondja Bibó, hogy ebben a polarizálódásban a társadalom morális tartása elhasználódik, tönkremegy. Olyan polarizálódásról van szó, ahol a morális kérdések nem játszanak semmiféle szerepet. Sem a reálpolitikusoknál, sem a szitán átlátóknál. A morális energiát elhasználják, hisztériát generáló lélektani közállapot jön létre, amiben az emberek nem tudnak józanok maradni, mert nincsenek morális tartalékaik. Ott volt az a csodálatos kép, ahol egy férfi húzott le egy nőt egy aknába – a materialista karakter. Ebben a térségben kialakul egy materialista karakter – talán nihilistának is lehetne nevezni –, amelyben nincsenek morális korlátok. Mindannyian olvastuk ezeket az írásokat. Volt egy ilyen periódus, amikor a tanácsadók azt sugallták: az nem politikus, aki morális szempontokat fontolgat.
Tillmann: Ez az egyik fontos megállapítása, a másik pedig az, amit a '45-ös összeomlásról elmond: mindezek a közösen konstruált képzelet- és hazugságvilágok időről időre összetalálkoznak a valósággal – és összeroppannak. A mai imázs- és mázvilágra, a működtetőire meg a híveire ugyancsak egy ilyen nagy találkozás vár.
Weiss: Mindez megtalálható a Közösségi hisztériáról című szövegben, itt szerepel az igen tipikus „öndokumentáció” kifejezés is, amikor a Nobel-díjak, az olimpiai rekordok elvesztik spontán, öncélú jellegüket és belekerülnek a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. Amikor még nem Magyarországon éltem, mindig feltűnt, hogy amint az ember átlépi a határt, úgy érzi, a híradásokban tombolnak az érzelmek – és az most mindegy, hogy ezek az érzelmek szimpatikusak vagy sem. Az az ember, aki egy másik kontextusból érkezik, már a hírek megfogalmazásának szintjén is érezhet egyfajta hisztérikusságot. A hisztérikusságban az öndokumentáció lesz a fontos. A nagy létkérdésekről szólnak a híradások, az első megkonduló harangtól az időjárás-jelentésig.
Tillmann: Ez azért elsősorban szakmai probléma, mégpedig a médium szakmunkásainak a képzetlensége vagy alkalmatlansága. Tudniillik, ha XY megszólal, akkor XY-t vagy a sajtóközleményét szó szerint idézik. Kellő kultúra híján, restség vagy alkalmatlanság folytán nem teszik nagyobb történések összefüggésébe, azaz a világ valódi eseményeinek kontextusába ezeket a „híreket”.
Fehérvári: Ez nem feltétlenül restség vagy szakmai hozzá nem értés. Már az is komoly támadási felületet nyújt, ha a szerkesztők kivágják i riportalany köhécselését vagy ö-zését. Mifelénk függő beszédben idézni valakit azonnal a hiteltelenség vádját vonhatja maga után. Ennek az egyik okát alighanem Közép-Kelet Európa médiatörténetében kell keresni, de ugyanilyen fontos az is – bár lehet, hogy ez ugyancsak ennek a történetnek a lélektani következménye –, hogy roppant meggondolatlanok a nyilvánosan tett kijelentések, amelyeket azután az azonnali letagadás követ.
Weiss: Ez is igaz, de gondoljatok az időjárás-jelentések szóhasználatára: „hazánk fölött az ég”. Azokban az időjárás-jelentésekben, amiket hallgatni szoktam, a „hazám” kifejezés nem fordul elő. Akkor odakerül még elé a harangszó – és a dolog máris kompletté válik.
A beszélgetés elhangzott a Pécsi Egyetemen, március 6-án. Lejegyezte és szerkesztette: Fehérvári Tamás.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 841 átlag: 5.63 |
 |
|
