KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Marlene Dietrich évszázada

Az örök emigráns

Schauschitz Attila

„Itt állok én, napjaim mezsgyéjén” – két berlini kiállítás is a száz éve született Marlene Dietrichre emlékezik.

 

A városban annyi a temető, hogy a berliniek egészen közel, szerencsés esetben a ház előtt temetkezhetnek. Innen a mondás: „Mindjárt jövök, csak leugrok meghalni.” (Komm’ gleich, nur spring’ ich mal runter, zu sterben.)

Marlene Dietrich pár utcára nyugszik onnan, ahol született. A bérházak tövében megbúvó kis temetőben egy első emeleti ablakból talán még kivehető a virágokkal borított egyszerű síron a felirat: „Itt állok én, napjaim mezsgyéjén – Marlene 1901–1992.”

 

 

„A szívem mélyén német vagyok”

 

– állította Marlene Dietrich, aki végakarata szerint Berlinben talált végleges nyugvóhelyre, miközben viszonya szülőhazájához nem volt felhőtlennek mondható: a világháború után először 1960-ban, s azután soha többé nem lépett fel Németországban. „Borzalmas volt” – emlékezett vissza –, mert igaz, hogy a közönség tombolt a koncerteken, de az utcán „Marlene tűnj el!” táblákkal tüntettek ellene. Így maradt meg örök emigránsnak – távolról amúgy is könnyebb szeretni egy hazát.

Mi baj volt vele, „lelkiismeretünkkel szép hosszú lábakon”, ahogy egy berlini újság nevezte? A németek egy része azért gyűlölte, amiért a többiek imádták. Először is, mert elment, s Hollywoodban lett az egyetlen német világsztár – miközben ennek köszönhető, hogy nem jutott Leni Riefenstahl vagy Zarah Leander sorsára. Másodszor, mert visszajött, de amerikai egyenruhában, kétségkívül a fasizmus elleni harc, más szemszögből azonban a Berlint szétbombázó megszállók támogatójaként.

Elismerése még a halála körüli években sem volt egyértelmű. Valóban azért nem tüntethették ki díszpolgársággal, mert kilencvenéves korában már nem akarta személyesen átvenni az okiratot? Temetése alkalmával sem jött össze a tervezett nagy gála, s rendkívül kínos volt az is, hogy a kerületi politikusok képtelenek voltak megegyezni arról, melyik utcát nevezzék el róla.

Németország és Berlin azonban az elmúlt évtizedben felnőtté vált. Az új üzleti központban, a Potsdamer Platzon már tér őrzi a nevét, és ugyanott a Sony Center Filmmúzeuma 300 négyzetméteren állandó kiállítással emlékezik rá.

Az ötmillió márkáért megvásárolt hatalmas hagyaték (egyebek mellett 300 ezer lap írásos anyag, 45 ezer fénykép és 400 kalap) az évforduló alkalmával további bemutatók forrásaként szolgál. A Filmmúzeumban a Forever Young című kiállítás egy végső, gigászi partira vezeti a látogatót: Marlene Dietrich barátai, szerelmei, szeretői és ismerősei, többek között Ernest Hemingway, Jean Cocteau, Orson Welles, Jean Gabin és David Bowie tekintenek ránk a nagyméretű portrékról, míg az alattuk elhelyezett vitrinekben a kapcsolatokat dokumentáló iratok láthatók. Az egyik oldalsó fülkében berendezett kis zenei stúdióban pedig Dietrich-dalok feldolgozásai hallgathatók, köztük egy hihetetlen élő felvétel: 1960-ban játssza Hamburgban a Beatles az Ich bin vom Kopf bis Fuß auf Liebe eingestellt kezdetű számot, A kék angyal legendás dalát.

 

 

„Az ágyban a nők jobbak”

 

Marlene Dietrich már a húszas évek Berlinében bizonyította, hogy „tetőtől-talpig ráállt a szerelemre”. Az élvezetekben tobzódó városban tanulta meg, hogy szerelemben és szeretkezésben nincs olyan korlát, amelyet ne volna érdemes áthágni. A színésznő gyakorlati elfogulatlanságát a szerelem és szexualitás terén gazdag fényképanyag és dokumentumok szemléltetik a berlini Meleg Múzeum Marlene és a harmadik nem címmel kiállítása.

A mítosza szerint megközelíthetetlen, arrogáns, hanyagságával távolságtartó Marlene Dietrich Géza von Cziffra szerint a legkevésbé sem volt visszafogott: „Ha kedve támadt valakire, egyszerűen elnassolta.” Divatkorszakot teremtő férfias öltözködése, a nadrág, majd a frakk és a cilinder nem puszta szeszély volt, hanem egyértelmű jelkép. A már férjezett és gyermekes, de a bárokban és mulatókban jól ismert kezdő színésznőt elsőként a nyíltan és öntudatosan leszbikus kabarettista, Claire Waldoff karolja fel, s ekkor tűnik fel egy nehezen félreérthető duettben, az Amikor a legjobb barátnő a legjobb barátnővel címűben, amelynek két szereplője közösen vásárol alsóneműt, kosztümjükön lila ibolyával, a leszbikusok akkori ismertetőjelével.

„Az ágyban a nők jobbak, de nem lehet együtt élni velük!” – mondta állítólag, mellesleg férfiszemszögből is kétségkívül helytállóan. Felfogását a nemek közötti átjárhatóságról alighanem első hollywoodi filmje, a Marokkó híres jelenete világítja meg a legvilágosabban. Az énekesnő fellépése végén elkéri az egyik vendég hajába tűzött virágcsokrot, köszönetként szájon csókolja a nőt, ám a csokrot egy férfinak (Gary Cooper) dobja.

A Meleg Múzeum kiállítása azt is dokumentálja, hogy a küzdelem nagy vetélytársával, Greta Garbóval nem csak a film világában zajlott (Dietrich a Paramount válasza volt Garbóra, az MGM csillagára). A személyes vetélkedés mellett („Ki az a Marlene Dietrich?” – kérdezte egyszer Garbo) a magánéletben is volt ok feszültségre: Marlene elszerette vetélytársától Mercedes de Acosta forgatókönyv-írónőt.

A szóban forgó kiállítás nem csak Marlene Dietrich nemi vonzalmait értelmezi köntörfalazás nélkül, hanem a mítosz egyik lényeges forrását is: felmérések szerint Németországban mind a leszbikusok, mind a melegek körében ő a legnépszerűbb híresség, a legnagyobb idol.

 

 

„Halálra fényképeztek”

 

Marlene Dietrich azok közé tartozik, akivel így vagy úgy mindenki találkozik egyszer életében; titkát azonban nem könnyű megfejteni. Nem volt szép, nem volt különösebben jó hangja, nem volt zseniálisan nagy színésznő és nem volt ellenállhatatlanul vonzó. Mégis mítosz lett, örök idézet filmen és színpadon. Már a pózok is: ki ülhet úgy fekete harisnyában, felhúzott lábbal egy hordón vagy lovagló ülésben egy széken, a támlára támaszkodva, hogy ne őt idézze?

Annyi bizonyos – maga sem tagadja –, hogy Josef von Sternberg, első hollywoodi rendezője találta ki őt. Az önmagában is markáns, távol ülő szempár, a magas arccsont, a határozott orr, a hollywoodi fogyókúra, a comics és a rajzfilm nőalakjait ihlető karcsúság után az imázst tovább erősítette a körültekintő fényképezés és világítás, az időnként képtelen magasságba ívelő szemöldök, a félig leengedett szemhéj, s mindezt a szomorúan fátyolos hang tette beszédessé. Miközben – ahogy a színésznő panaszolta – „halálra fényképezték”, örökre bevésődött a közös emlékezetbe.

Felül a kihívóan megvető pillantás, alul a kivillanó, felejthetetlen combok, először A kék angyalban, dundin és húsosan, később már karcsún – ez a hódításra váró visszautasítás izgalmasabb Garbo vértelen szépségénél, Hepburn törékeny bájánál, Bergman lágy melegségénél és még Monroe majd szétdurranó gömbölydedségénél is, mert az unott nemtörődömség és a vagány ledérség, a finom elegancia és a tüzes vitalitás, a játékos irónia és a csábos könyörtelenség ellentmondásaiból építkezik: Marlene Dietrich díva, dizőz – a nő maga.

 

 

„És használjanak kaprot, rengeteg kaprot!”

 

Eddig a mítosz, amit Marlene Dietrich is gondosan, szigorúan ápolt. Ami vagy aki nem fért bele, visszamenőleg eltávolította életéből. Maximilian Schell róla készült filmjében, amelyhez a visszavonult, nyolcvan feletti Marlene Dietrich csak a hangját adta, nem létezik számára sem a berlini ház, ahol született, de még nővére sem, akivel ott nevelkedett.

Azt viszont ő is hangsúlyozza, hogy karrierjéhez, a mítosz létrejöttéhez szükség volt a katonatiszti otthonban elsajátított erényekre, a poroszos kötelességtudásra, a fegyelemre és a szorgalomra. A magán- és közéletet egyértelműen elválasztó Marlene Dietrich nem csak a film és a dal, hanem a család, az otthon s példának okáért a főzés megszállottja is volt. A Meleg Múzeum egyik vitrinében ott sorakozik a tucatnyi termosz, amelyekben nap mint nap szállította leveseit a stúdióba (miattuk lebzselt ott Charles Laughton akkor is, ha nem forgatott). Legendás rántottái, felejthetetlen gulyásai és lenyűgöző töltött káposztái állítólag nem kevésbé voltak fontosak számára, mint filmszerepei. Gondosan ápolta Amerikában a német konyhát, bár legtöbbre mégis az oroszt becsülte. Önéletrajzában a következő intelmet hagyja örökül az utókornak: „Használjanak kaprot, rengeteg kaprot! A kapor minden fűszer közül a legfontosabb.”

 

Forever Young, Fimmmuseum Berlin; Marlene und das Dritte Geschlecht, Schwules Museum.

 

A képeket saját gyűjteményéből Königer Miklós bocsátotta rendelkezésünkre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/02 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2453