Magyar MűhelyBeszélgetés Kamondi ZoltánnalA hölgyfarkasnak nincs történeteSzékely Gabriella
Húszévesen a Sors is tanácstalan.
Harmadik játékfilmjét forgatta Kamondi Zoltán a főiskolás Miklós Marcell, Kovács Julianna Alexandra, Básti Juli, Budai Kati, Derzsi János, Seress Zoltán és Gazsó László főszereplésével. Az operatőr: Medvigy Gábor. A film végleges címe: Kísértések, a beszélgetés idején az alkotók úgy nevezték: A hölgyfarkas.
– Ki ez a hölgyfarkas, aki tüskét növeszt a nyakán?
– A filmbéli cigánykislány hívja hölgyfarkasnak szerelme anyját, de valójában a hölgyfarkasok hatan vannak: három nő és három férfi. Szeretetük karmai között vergődik a főszereplő, egy húszéves srác. A fiú egyetemista, a barátnőjével és az anyjával él, amíg a mama el nem űzi a barátnőt – ezzel a jelenettel kezdődik a film. A fiú múltját kutatván felkeresi addig titokban tartott ismeretlen apját, és az utazás során egy cigánycsapat rásózza lányukat. A kislány hűségesen követi, nem is érti a fiú tartózkodását, hiszen őt hitvesnek adták el, és őszinte, feltétlen, tiszta szerelmet kínál. Hogyan és kit választ ez a srác, képes-e eltépni a fojtogató érzelmi kötelékeket – erről szól a film.
– Milyen ez a fiú?
– Nagyon érzékeny és kiszolgáltatott korszaka az ember életének a húsz éves életkor. Amikor már nem gyerek, még nem felnőtt, már zavarja, hogy gondoskodnak róla, és nem a saját kezében van a sorsa, de még nem tudja irányítani az életét. Hibát hibára halmoz, mert nincs birtokában az életben való eligazodás módszereinek. Szeretne találni valamit, ami csak az övé, amit ő fedez fel, ő szerez meg magának, amit valódi és egyedi, személyére szabott értéknek tart, amiben feltétlenül tud hinni – legyen az akár tudomány, szex, bűnözés, elhivatottság, barátság vagy egy éteri szerelem. Hogy pontosan mit keres, nem tudja, de azt érzi, hogy amire éppen rátalált, az még nem az igazi. Folyamatosan keres és menekül attól amit talált. Valódi tűzzel játszik – az élettel –, ami aztán fölperzsel mindent, őt magát is.
– Az útkereső, csellengő ifjú hős jellegzetes figurája a művészetnek, a filmművészetnek is. Ez a XXI. századi Wilheim Meister hogyan került éppen most, a harmadik filmben az Ön érdeklődési körébe?
– Személyes a dolog. A fiú története a cigánylánnyal velem esett meg. Húszévesen otthagytam az egyetemet, összevesztem a családommal. Pedagógiai célzattal kirúgtak otthonról, mondván: akkor tessék, állj a lábadra! Mindenfelé bóklásztam az országban, elkerültem egy téeszbe, ahol pontosan úgy, ahogy a filmben történik, adtak el nekem hagymapucolás közben egy cigánylányt. A forgatókönyv úgy született, hogy többször azon kaptam magam, ezt a régi történetet mesélem a barátaimnak. Azt gondoltam, ez nem lehet véletlen, valamiért biztosan fontos számomra.
Ami ebben a szituációban és a figurában izgatott, az a nyitottság, az eldöntetlenség. Már régen tudom, hogy hiába a sorsszerűség hatalma, a véletlenek irányító szerepe, mégiscsak mennyire soklehetőségű az ember! Menyire esetleges, hogy mivé válik! A filmbéli fiú előtt minden lehetőség nyitva áll. Lehet belőle híres tudós, bűnöző, nyámnyila semmittevő, akit eltart az anyja, egyszóval: bármi. Csak rajta múlik, hogy a megtapasztalt élményekből hogyan keveredik ki.
– Tehát a döntések meghozatalának pillanata érdekli?
– Hadd válaszoljak egy történettel. Az orosz színész, Alekszandr Kajdanovszkij mesélte nekem Tarkovszkijról. Az Iván gyermekkora világsikere után Tarkovszkijnak legfőbb vágya volt, hogy megkapja a Lenin-díjat, meg ami azzal járt: dácsa, autó, dicsőség. Bondarcsuk, aki a filmszövetség elnökeként beleszólhatott a díj odaítélésében, féltékenységében mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza, és a későbbiek során is betartott, ahol csak lehetett. Kajdanovszkij szerint, ha Tarkovszkij ezt a pofont nem kapja meg az első hatalmas siker után, ki tudja, mi vált volna belőle. Esetleg államilag ünnepelt, a hivatalos szovjet ideológiát megjelenítő filmrendező…
Mindannyiunk életében elkövetkeznek ezek a pillanatok, amikor akár saját elhatározásból, akár a körülmények szorításában hozunk döntéseket, amik akkor talán nem is tűnnek fontosnak, később mégis életre szólónak bizonyulnak.
– Visszatérve a filmbéli fiúhoz, akaratlanul is A kis Valentino jutott eszembe, meg az: hiába az anya kényeztető szeretete, ezt a fiút valahogyan kilátástalanabb világ veszi körül, mint a hetvenes évek szűrt levegőjében Jeles András szereplőjét…
– Hogy mennyivel volt az a környezet melegebb, emberségesebb? Hát nem tudom… Annyira ostoba volt a világ, amelybe beleszülettünk. A változtatás lehetőségének a reménye se csillant meg, úgy látszott, megállt a történelem, és mi belesüppedhettünk a dagonyába… Emlékszem a filmbéli kacsingatós pénztárcára. Ez a kis jelenet nagyon találóan fejezte ki az a bornírt melegséget, megengedő engedékenységet, amivel magunkat, egymást és a környezetünket figyeltük. És nem voltunk hibáztathatók, amiért így éltünk. Felmentést kaptunk a felelősség alól. Vállrándítósan kezelhettük a dolgokat. Akkor még nem ismertük a szabadság szorongását, amivel mostani filmem főhőse küszködik. A kis Valentinónak nem saját magától kellett szenvednie, nem önmagát kellett hibáztatnia sorsa alakulásáért.
– Tragikus véget sejtető sorsdráma játszódik, klasszikus figurákkal: a birtokló anya, annak szeretője, akit természetesen féltékenyen utál a fiú, a semmiből felkutatott titokzatos apa, a mihaszna pénzéhes barátnő, a tiszta szerelmet ígérő cigánylány, a „mestert” formázó egyetemi tanár. Ők szövik hálójukat főhősünk köré.
– Ez az „odipuszi” anya-fiú kapcsolat valóban klasszikusan sorsszerű, de nagyon is konkrét mai élethelyzetet ábrázol: a fiát egyedül vállaló és nevelő nő és gyermeke közötti kapcsolat, igen, ilyen szeretettel, szerelemmel, gyűlölettel, szenvedéssel, féltékenységgel terhes, mindkét fél számára. Hogy tragédiába torkollik-e a történet, attól függ, képes-e ez a fiú önálló, saját életre, meg tudja-e hozni a döntéseit, vagy csatlakozik a cselekvésképtelenségbe, mérlegelésekbe belebukó klasszikus hősök sorához.
– A sorsdráma hősei ugyanakkor egy modern mesevilágban élnek. Így is kezdődik a film: holt volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon ronda, a hatvanas évek stílusában épült betonlépcsős ház, valahol a város szélén. Ebben lakik egy anya az ő elkényeztetett fiával…
– A meseszerűség egyszerűen fogódzó számomra, a történet-elbeszéléssel szembeni szorongásommal függ össze. Szerintem, ugyanis, nincsenek történetek, csak kreált sztorik, amelyek azáltal válnak történetté, hogy lezárjuk őket valamilyen külső ok miatt, például azért, hogy eladhatóvá váljanak. Tehát a történetkészítés valamilyen külső beavatkozás a valóságba.
– A valóságban nincsenek történetek?
– Nincsenek. Mert a történet lényege az, hogy van eleje, közepe, vége. A valóságban pedig a dolgok folytatódnak. Amikor elmesélünk egy sztorit, mi tesszük a végére a csattanót, mert hatni akarunk a hallgatóságra. Egy filmnek ugyanakkor kell, hogy legyen eleje, közepe és vége. Még ha nincs is, a néző akkor is kreál egy történetet a látottakból. Ezt az ellentmondást próbálom – ironikusan – feloldani a mese műfajával, ami ad abszurdumig viszi a történet fogalmát, ugyanakkor fölvállalja a mesemondó állandó jelenlétét, a mesemondás személyességét.
– Ezt a különös szövetű filmet, melyben a sorstragédia és a mese szálai fonódnak egybe – talán elidegenítő effektusként –, áthatja valamiféle egészséges irónia. A főhős köré felrajzolt archetípusok mintha dokumentumfilmjéből, a Magyar tarka portrésorozatából léptek volna elő. Beemelte a valóságot?
– Így van, például Pápa úr, a Magyar tarkából valóban megjelenik az édesapa figurájában. Dokumentarista hitelességű fazonokat akartam a fiú köré gyűjteni, mert úgy gondoltam, sikerül valamiféle feszültséget generálni azáltal, hogy ezek a valóban klasszikus archetípusok, a „birtokló anya”, az „elveszett apa”, az „érdemtelenül trónra kapaszkodó szerető”, a „mester” valóságos mai figurákként jelennek meg.
– A történet-mesélés elleni lázadása vezette el tehát ehhez a formához?
– Ezt sikerült kisütnöm. Egyébként a feldolgozás módját is mondhatjuk dokumentaristának, a fekete-fehér felvételeken leszúrtuk fixen a kamerát, előtte „zajlottak az események” – ez az objektív, elbeszélő, a kívül maradó mesemondó szemszöge a filmben. A színes részekben pedig „utána mentünk a történéseknek” – főleg belső történéseknek. Itt rezdüléseket, arcokat látunk nagyon közelről, a főhősre zúduló érzelmi hatásokat próbáltuk elcsípni – mindig egy kicsit lemaradva. Ez a hallgató – a néző – szubjektív szemszöge, aki a mesefolyamból ki szeretné mazsolázni a lényeget. Ez a feldolgozásmód a színészvezetésre is hatott, rengeteg improvizációra adott lehetőséget, sok az esetlegesség a jelenetekben. A meseszerűség ilyen dokumentarista megjelenítése remélhetőleg megteremti majd az elképzelt ironikus feszültséget.
– Legutóbbi beszélgetésünkkor a dokumentumfilmezésről, majd egy éve, rosszkedvűen jegyezte meg, hogy esélye sincs játékfilmet készíteni, leginkább a Magyar tarkákat legelteti. Mi történt közben? Hogyan lehet filmet forgatni a millenniumi programon kívül?
– Nehezen, majdnem sehogy. Végül a teljesen kilátástalan, nyomorult anyagi helyzetbe szorított MMK segített erején felül. Itt mindenképpen meg kell említeni Vincze Lászlót, aki bámulatosan zsonglőrködik a szinte semmivel, változtatja a vizet nap mint nap borrá. Ő hozott össze egy őrült üzletember-mecénással, akit Budai Györgynek hívnak. Budai produkálta a Kalózokat, a Nexxtet, „besegített” a Portugálba és a Macerás ügyekbe. Egyébként felmerült már bennem, hogy készítek róla egy Magyar tarkát. Vajon miért jó egy embernek, hogy évente elbukik negyven-ötven-hatvanmilliót?! Minden reggel megjelenik a forgatáson, benn ül a vágószobában, velünk sír és nevet, és közben mosolyogva húzza le a pénzét a vécén. Hiszen magyar filmet produkálni ilyen gazdasági környezetben tuti bukás, a legnagyobb közönségsiker sem hozza be a ráfordított milliókat. Érdekes módon: ez az elszánt segíteni akarás inspirálja az alkotót, sokkal felelősségteljesebb, összeszedettebb munkára készteteti. Nekem is fel kellett nőnöm Vinczéhez és Budaihoz, meg kellett felelnem a bizalmuknak. Egyébként ebben a kiéheztetéses játékban, amelyet a kulturális kormányzat folytat velünk, mintha megnőtt volna a szakma szolidaritás érzéke, kohéziós ereje. Szurkolunk és örülünk egymás sikerének. Nem véletlen, hogy éppen most sorjáznak a nemzetközi díjak is.
– Sanyargattatásra van szükség ahhoz, hogy jó filmek szülessenek?
– Nem feltétlenül, de biztos, hogy valamiféle bizonyítási kényszer dolgozik az alkotókban. Ilyen lehetetlen körülmények között is születnek filmek. Jó filmek. Megjelent egy új generáció a színpadon. Gondolja meg, tavalyig az enyém volt az utolsó rendezői osztály (1986-ban végeztünk), akik közül még most is dolgoznak a szakmában. Az utánunk következőket felszívta az üzlet, a reklámipar, a kereskedelmi tévék, hiszen akiben nem volt elég elszántság az elmúlt másfél évtizedben, nem maradt a pályán, mert nem volt érdemes. Sem pénzzel, sem társadalmi presztízzsel nem kecsegtetett a filmes lét. És ebben a nagy córeszben egyszer csak poén lett filmrendezőnek lenni. Itt vannak a fiatalok: Török Ferenc, Hajdú Szabolcs, Mundruczó Kornél és a többiek. Persze mögöttük ott állt egy Simó Sándor…
– Nem lehetséges, hogy egy-egy történelmi korszak könnyebben vagy nehezebb adja meg magát az alkotók számára? És ez magyarázza a hét szűk esztendő utáni kivirágzás látható jeleit?
– Bizonyára ebben is van igazság. Én magam egészen az utolsó három-négy évig bezárólag el sem tudtam volna képzelni, hogy a jelenről forgassak játékfilmeket. Egyszerűen nem volt rálátásom az eseményekre, nem találtam meg a figuráimat, a meséimet. Mostanában szerencsére vagy szerencsétlenségünkre érdektelen lett a megélt történelem, a politika. Semmilyen hatalom, pártosodás iránt már nem táplálok semmifajta illúziót. Egyszerűen undorral nyitom ki az újságokat. Az érdeklődésem a személyes ügyekre, a mindennapok apró emberi jelenségeire irányul. Hasonló alapállásból fedezhették fel Szabó Istvánék a hatvanas években Budapestet. Beszűkült és talán megtisztult a látásom. És remélem, nemcsak az enyém.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 841 átlag: 5.57 |
 |
|
