Nő-idolokEmancipáció HollywoodbanNőnem, hímnemHungler Tímea
A nők féken tartásának vannak a csadornál kifinomultabb eszközei is.
„Soha ne szólíts bébinek!”
Pamela Anderson – Barb Wire
Férfiszemszög
A feminizmus szó olvastán legtöbbünkben a választójogért küzdõ harcos szüfrazsettek, az ötéves terv túlteljesítésére törekvõ eltökélt traktoroslányok, esetleg egy nõi body builder bajnokság döntõ fordulójának képzete dereng fel. Jóllehet a mozgalom, azt követõen, hogy a hõskorban kivívta a nõk egyenjogúságát, az átpolitizált külcsín felõl a feltáratlan belbecs felé fordult, megkísérelve egy fallocentrikus, a férfi értékrendjétõl átitatott világkép kritikáján keresztül önmaga értelmezését, vagyis azt, hogy más fogalmak és értékek bevezetésével újraírja a nõt.
1968-tól az irodalom- és a filmkritika területén feminista mûértelmezések sora látott napvilágot, amelyek sajátos, nõi olvasatokat jelentettek. A nõi teoretikusok (Julia Kristeva, Luce Irigaray, Judith Butler, Helene Cixous, Shoshana Felman, Theresa de Laurentis, Laura Mulvey, Dorothy Dinnerstein, Peggy Kamuf etc.) érdeklõdésének középpontjába az irodalmi és filmes kánon, valamint a kánon által addig figyelmen kívül hagyott mûvek nõi szereplõinek helyzete, pszichológiája, viselkedése és ábrázolása került. Létrejött a nõi olvasó/nézõ fogalma, aki nemének tapasztalataira hivatkozva más, a megszokottól eltérõ szempontokból közelített az irodalom- és filmtörténet alkotásaihoz.
Nõként beülni egy mozielõadásra vagy nõi rendezõként filmet forgatni természetesen nem jelenti azt, hogy a nézõ biztosan „nõi filmet” lát. Legtöbb nemtársamhoz hasonlatosan a szocializáció során megtanultunk férfiszemmel és a férfiúi értékrendet elfogadva szemlélõdni mind a könyvesboltok polcai között, mind pedig a mozikban. Hiába a mainstream klasszikus filmzsánere, a füzetes regény édestestvérének tekinthetõ, „nõi filmként” címkézett romcom (romantikus komédia) mûfaja, a filmek többségében felbukkanó nõk a kilencvenes évek második felében is a férfi tekintetek (Man’ Gaze) kereszttüzében formálódnak.
A feminista filmolvasatok arra mutatnak rá, hogy a mozik többsége, tartozzon bár a kommersz vagy a mûvészfilm kategóriájába, a férfi fõhõs szemén keresztül a nõt sztereotípiákban látja és láttatja, legtöbbször archetipikus nõi alakként megjelenítve õt a vásznon.
Anyaként (Sztriptíz, Erin Brockovich, A második legjobb dolog), (leszboszi) szeretõként (Showgirls, Az ördög háromszöge, Fülledtség, Néha a csajok is úgy vannak vele), (elvált) feleségként (Betty nõvér, Elkülönítve, Csajok, Elvált nõk klubja, Majd elválik, Terítéken a nõ), esetleg a hollywoodi mainstreamben az utóbbi években elszaporodott, független, emancipált nõként (Aludj csak, én álmodom, Romy és Michele, Álljon meg a nászmenet, Mint-a-kép, Bridget Jones naplója, A csábítás elmélete), ezek elegyeként (független anya, céda feleség, független, elvált leszbikus anya etc.), gyakorta barát(nõi) társaságban, rokoni kötelékekben ábrázolva õt (Az igazira várva, Csillagot az égrõl, Szeress, ha tudsz, Nõi vonalak, A nagy dobás, Elvált nõk klubja, Dr. T és a nõk, Gyorsbüfék, gyors nõk).
Spike Lee Girl 6 – A hatodik hang címû filmjében az állástalan színésznõ a férfi vágyakozó tekintetéhez igazodva változtatja mind küllemét, mind pedig mentalitását. Miután egy szereplõválogatáson még Quentin Tarantino kedvéért sem hajlandó megválni a melltartójától, a színészi munka egy sajátságos formáját választja, hatodik hangként elhelyezkedik egy szextelefon társaságnál. Az életében bekövetkezett változás azonban elhanyagolható, színésznõként is a férfi rendezõk vágyaihoz igazodott azzal, hogy különbözõ nõi szerepeket öltött magára, és most sem tesz másként, amikor a vendég dönti el, hogy éppen naiv iskoláslány, fehérmájú boszorkány vagy megértõ barátnõ legyen-e.
A férfi azzal, hogy az általa vágyott archetipikus ideálra formálja a nõt, megfosztja õt az önálló egyéniséggé válás lehetõségétõl; Harper, a hamvas tinédzser (Sarah Polley) Stephen Rea, a fényképész szemén keresztül tanulja meg vonzó nõként látni önmagát a Guinevere címû filmben, de idõvel rá kell ébrednie, hogy õ is csak egy a Guinevere királynõk sorából: elõdei és a mozi végén felbukkanó utóda mindannyian a férfi tekintet tükrözõdései, ideáltípusok, akiket a fotós saját vágyaihoz igazított azzal, hogy mûvésznõket faragott belõlük.
Amazonok
A nyugati gondolkodás mindig ellentétpárokban határozta meg legfontosabb fogalmait, a jelenlétet a hiány, a létet a semmi, az igazat a hamis, az azonosságot a különbözés, a nõt pedig a férfi függvényében definiálta. A fogalmak mindegyikéhez, mint arra a feminista teoretikusok felhívják a figyelmet, mindig valamiféle értékítélet kapcsolódott, így vált lehetségessé az, hogy a nõ hiányként, a férfi ellentétpárjaként, alárendelt pozícióban honosodott meg a tradícióban.
A nõ mozgástere egy, a férfi értékrendje által uralt világban a következõképpen alakul(hat): (1) idomulhat az elvárásokhoz, és elfogadhatja a rá kirótt nõi szerepek egyikét (esetleg ezek variációját), (2) a freudi terminológiát kölcsönvéve, megpróbálhat azonosulni az agresszorral, vagyis maga is férfivá válhat, (3) szembefordulhat a hatalommal, (4) kivonulhat belõle, vagy megpróbálhatja azt, amire a teoretikusok nemtársaikat buzdítják, (5) rátalálhat önmagára.
Az olyan filmekben, mint a G. I. Jane, a Sakáltanya, a Zaklatás a nõ a hagyományos férfi szerepekkel kacérkodik; a katonalány, a fõnöknõ vagy a mixercicák történetében a közös vonás az, hogy mindannyian férfi vonásokat öltenek magukra, melyeket egy tökéletes, nõiesnek ítélt külsõ megjelenés kompenzál. A Sakáltanya mixernõire vagy Demi Moore-ra (Zaklatás) nem mondhatjuk, hogy ne volnának szexisek, de mintha pont ezzel a külcsínnel igyekeznének palástolni a valót; lelkük mélyén már hímsovinisztákká, agresszívvá, rámenõssé, érzelmeiket palástoló, a másik nemet szexuális tárgynak, az élvezet forrásának tekintõ macho transzexuálisokká váltak.
A beépített szépség rendõrnõje küllemében elférfiasodott, akárcsak G. I. Jane, aki a katonai kiképzés során elõször a fejét borotválja kopaszra, és egyre alpáribb szlengben fejezi ki magát, majd bizonyítva honleányi elkötelezettségét, utolsó csepp vérét is feláldozza a hazáért azzal, hogy megszabadul a havibaj kellemetlenségeitõl.
Az elférfiasodott nõ kollaboráns, megbékélt a hatalommal, de mivel maga is hatalomra tör, elsajátítja a gyõztesnek hitt magatartás eszközeit. Az ellenkultúra ezzel szemben nyíltan vállalja szembenállását az uralkodó renddel, a nõ a bûnözés útjára lépve szeletet követel a tortából, a férfi által birtokolt elõnyökre és javakra pályázik (Fülledtség, Az ördög háromszöge, A nagy dobás, Magas sarok, alvilág, Néha a csajok is úgy vannak vele).
Gus Van Sant utóbbi filmjében a Gumirózsa Szépségfarm tehenészlányai saját mini államot alapítanak, melynek vezetõivel a kormány mint veszélyes terroristákkal kénytelen tárgyalóasztalhoz ülni. A szabadságért folytatott harcban a legtöbb cowgirl elesik, akárcsak A nagy dobás fekete bankrabló lányai, akik sanyarú életkörülményeikért az esélyegyenlõtlenséget kárhoztatják, akcióikat pedig azzal ideologizálják meg, hogy csupán azt a pénzt vették vissza az állam bankjaitól, amely szorgalmuk folytán amúgy is megillette volna õket (többségük a faji elõítélet következtében elveszíti állását, egyikük kisgyermekét az állam gyámság alá helyezi, míg a banda másik tagjának a testét kell áruba bocsátania ahhoz, hogy elõteremtse a továbbtanuláshoz szükséges tandíjat).
Nyíltan hatalomellenes a képregényekbõl a filmvászonra elõlépett nõi szakasz is: Tank Girl 2033-ban a Víz és Hatalom embereivel áll szemben, tankot lop, majd átáll a terrorista szervezet, vagyis a félig ember, félig kenguru mutánsokból szervezõdött Darabolók oldalára, Barb Wire pedig 2017-ben a II. amerikai polgárháború veteránjaként segít az ellenállók vezérét biztonságba helyezni.
Passzív ellenállás
A nõk többsége sem a férfival való azonosulással, sem a sztereotípiákkal, sem pedig a nyílt szembenállással nem tudván megbékélni, önmaga ellen fordul. A feministák a nõ újradefiniálásában fontos szerepet tulajdonítanak a testnek és az érzelmeknek, melyek hagyományosan a férfi tekintetének és elvárásainak megfelelõen formálódnak. A (szépészeti) szabványnak alávetett nõi test és a szocializációs elvárások tükrében alakuló érzelmi élet a gátlások és az elfojtások terepévé válhat, a hatalommal a konfrontációt nem vállaló nõ azzal lázad a kánon ellen, hogy pszichésen és fizikálisan megbetegíti önmagát (Öngyilkos szüzek, Sue, Fiona, Észvesztõ, Elkülönítve).
A pszichés zavarok legpregnánsabb megjelenési formája az õrület, mely a fennálló fallocentrikus rend alternatívája. Az õrült nõ gyógyultnak akkor tekinthetõ, ha elfogadja a külvilág értékeit, megtanul igazodni hozzájuk mind viselkedésében, mind pedig a külsejében, és ez igaz megfordítva is, az õrület bélyegét könnyen megkaphatja az a nõ, aki elutasítja ezeket (Észvesztõ).
Todd Haynes Elkülönítve címû filmjében, a fõszereplõ Carollal (Julianne Moore) látszólag minden rendben, igazi babaszobában él, sztereotip álomfeleség, aki hatalmas házat tart fenn, nyugalmát férje, nevelt fia és a személyzet õrzi, kondíciója megóvása érdekében fitness-centrumba jár, barátnõivel traccspartikon vesz részt. A tökéletes idill azonban Carol számára maga a pokol, kalodába zárt teste és lelke fellázad a rákényszerített nõi szerepek ellen: elõször az anyaság szimbólumára, a tejre lesz allergiás, majd a nõiségét hangsúlyozó kozmetikumokra (dauer, szem- és arcfestékek), aztán pedig arra, aki tekintetével (Man’s Gaze) mindezek használatát szelíden kierõszakolja tõle, a férjére, akit akkor hány le, amikor az éppen öleli.
Carol a férfi által uralt és szabályozott urbánus világot egy bioklinika kedvéért hagyja el, visszatér az anyatermészetbe, ahol a biofarmon egy, az anyaméhre emlékeztetõ formájú igluba költözik, s itt azáltal születik újjá, hogy képessé válik elfogadni új testét, új érzéseit – vagyis önmagát.
Fehér tinta
Az Észvesztõ elmegyógyintézetének lányait az idegklinikán beszédterápiával gyógyítják, a férfi orvos anamnézist, vagyis írásos kórtanulmányt készít állapotukról, így nem csupán betegségüket, de magukat a lányokat is írásba foglalja. Az írást, a hatalmat a férfi birtokolja, a nõ csupán az éj leple alatt juthat hozzá úgy, hogy feltöri a könyvtárszoba ajtaját.
A feminista elméletíró, Helen Cixous A medúza nevetése címû tanulmányában megpróbálja meghatározni az „écriture féminine”, vagyis a nõi írás fogalmát, mely szerinte ideális esetben visszatérést jelent az elfojtás alá került test és érzelmek világához, és lehetõvé teszi a nõ számára, hogy „fehér tintájával” nyomot hagyjon a történelemben.
Az írás aktusát a feminista teoretikusok (Dorothy Dinnerstein, Peggy Kamuf) hagyományosan a férfi tevékenységeként tartják számon, érvelésükben Freud Mózes, az ember és az egyistenhit címû írására hivatkozva. A bécsi pszichiáter ebben a tanulmányában az istenhit kialakulását a logosz gyõzelmének tekinti a test felett, vagyis a férfi gyõzelmének a nõ felett.
Az anya, a testi bizonyosságot képviseli gyermeke számára az apával szembehelyezkedve, akinek kiléte a feltevésen, vagyis a szellemiségen alapul. Az atyaisten létének elfogadása, aki az apával ellentétben testi valóságában sincs jelen, a gyermek számára komoly szellemi kihívást jelent, így az istenhit kialakulása és megszilárdulása a szellemiség térhódítását jelenti, egy patriarchális társadalom diadalát a maternalizmus felett.
A tollat ragadó nõ, vezessen bár naplót, mint Bridget Jones vagy Suzannah az Észvesztõbõl, írjon testekre, mint Nagiko a Párnakönyvbõl, publikálja esetleg A csábítás elméletét vagy felháborodott cikkét, mint Julia Roberts az Oltári nõben, a szellem monopóliumát próbálja elorozni a férfi elõl; azt a lehetõséget, hogy megmagyarázhatja, intellektuálisan kifejtheti nézeteit, újraírhatja és megértheti önmagát egy, a férfi tekintetétõl különbözõ nézõpontból.
Köszönjük az InterCom valamint a DVD és Videóklub technikai segítségét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1079 átlag: 5.45 |
 |
|
