CybervilágAnimáció a netenFlash-köztársaságGéczi Zoltán
A flash-animáció demokratizálja a rajzfilm idő- és pénzigényes magas-művészetét.
Szemtelenkedni, provokálni, protestálni, másokból bohócot csinálni és mindezt szélesebb nyilvánosság elé tárni ma már semmibe sem kerül. A Flash/ Shockwave-technológia könnyen és gyorsan tanulható, ha pedig valódi kreativitás társul a szakértelem mellé, háromperces mesterművek is születhetnek.
Jonathan Gay eredetileg épülettervezésre alkalmas grafikus felületnek szánta FutureSplash Animation névre keresztelt programját, ám utóbb kiderült, hogy a software számtalan egyéb felhasználási terület mellett rajzfilm készítésére is kiválóan megfelel, sőt, szinte bárki számára hozzáférhetővé teszi, hogy hozzájárulhasson az animációs kultúrához. Mert a program – melyet a Macromedia vett birtokba és fejlesztett tovább – képpel és hanggal egyaránt ügyesen bánik, kezelése pedig minimális előképzettséggel, némi figyelem és kevés kísérletezgetés árán is elsajátítható, így a rövid mozik készítése pusztán ötlet és elhivatottság, nem pedig pénz, nagy hardware és nehezen megszerezhető szakértelem kérdése. A Flash és a Shockwave animáció produkciós költségvetése gyakorlatilag nulla, maga a formátum is merész kísérletezésre csábít: amellett, hogy egy ilyesféle rövidfilmmel bukni legfeljebb munkaidőt lehet, olyan ötletek megvalósítására kínál lehetőséget, amelyeket egyetlen épeszű gyártó vagy forgalmazó sem vállalna fel. Az elkészült művek publikálása nemkülönben gyerekjáték, hisz az Internet mindent elbír, a program nagyszerűségének köszönhetően pedig alig 3-4 megabyte-ba belefér egy 5 perces film, tehát szélessávú kapcsolat hiányában is elérhető a minimozi. Nem csoda hát, hogy a Macromedia softjai olyanná váltak az amatőr animátorok számára, mint egykoron punknak az olcsó villanygitár, és sorra bukkantak fel a – gyakorta egy vagy kétszemélyes- kreatív stúdiók, melyek a Flash technikáját használva nyilatkoznak és tiltakoznak, provokálnak és demonstrálnak. Ma már a világháló telve van rövid mozikkal, ha pedig rábukkanunk egy-egy fontosabb csomópontra (Atom Films, Albino Blacksheep, Dude Studio, Mongadillo Studio, Camp Chaos) úgy szédítő mennyiségű anyagra lelünk – csak győzzön válogatni az ember, napokig nem szakad le a monitorról. Az amatőr szellemiségnek megfelelően a felhozatal minősége egyenetlen, egyaránt akadnak négyperces gyöngyszemek és silány próbálkozások, ám az ilyesféle tartalmat térítésmentesen szolgáltatják, tehát senki nem károsodhat. Sokszereplős királydrámát, bonyodalmas expozíciót azért ne várjunk az Internet animációs punkjaitól, a flash nem erre való; remek ötletek, szellemes (vagy annak vélt) megoldások formába öntésére azonban tökéletesen megfelel.
Az eredeti fikciók közt szép számban lelhetők fel frappáns lelemények, a jobban sikerült figurák pedig bájos mini sorozatokat is elhordanak. Közülük való „Palack” (The Bottle), az italozó életmódot folytató nagyvárosi hajléktalan, ki non-stop félhomályban éli életét, ha pedig véralkoholszintje kritikus érték fölé szökik, szuperhősnek képzeli magát. Sohase becsüld alá a Palack hatalmát! – fenyít be a szlogen, majd akcióba lép az Intoxikált Oltalmazó, ki sosemvolt idegenekkel és óriás szörnyekké vizionált meztelen csigákkal harcolva vigyázza (a józan ember nézőpontjából: fenyegeti) Megalopolis lakosainak nyugalmát. Palack bevásárlókocsiba huppan és seprűnyéllel evez, ám gondolatban rakétahajtású sportautóval hasít; midőn hűtőszekrénybe zárva fagyoskodik, világűrt fantáziál maga köré; a rendőri intézkedést és a járókelők szidalmait pedig hálás ovációként éli meg. A sorozat helyzetkomikummal operál és a szuperhős-történetek alapját képező eltagadhatatlan idiotizmust nagyítja toronyház-méretűre, s mivel a téma kimeríthetetlen, mindig jöhet a következő kör – az álarcos-köpenyes Alkesz Csákesz bizonyosan visszatér, és kíméletlenül lesújt az ártatlanokra. Superfly (Szuperlégy) nemkülönben flúgos figura: agyoncsapott sorstársai halálát torolja meg az embereken, előbb kötözködik, cukkolja áldozatát, majd könyörületet nem ismervén üt vissza, kinyírja a Mikulást és felkoncolja a túlórázó programozót, bosszúja demokratikus játékszabályok szerint zajlik, ergo senki sincs biztonságban.
A légből kapott bolondságok tárháza, amint az a fentiekből is kitetszik, közel kimeríthetetlen, a flash-mozik világa azonban túlmutat a pőre fikción. Az animátorok előszeretettel karikírozzák való világunk ostobaságát, miként azt két anyag, az Annibelle Scoops és a The Critic (A kritikus) sorozat is teszi rendületlenül. Annibelle korszerű és nagyon amerikai, tehát agyatlan tinédzser, kit lakókocsiban élő édesanyja, amint az egy inzertből kiderül, legfőképpen sanyarú anyagi körülményei jobbítása végett hozott világra. Mamája a popszakmában kívánja termőre fordítani szöszi leánya hamvas bájait, némi szilikonos feltöltés után meg is jön a siker, s az idegesítő fejhangon vernyákoló Annibelle tyúkeszű tiniből aranytojást tojó tyúkká válik. A tisztelt felmenő, hisz pénzéhsége csillapíthatatlan, rádupláz: titkon bekamerázza lánya hálószobáját és háztartási szex-robotot gyártat sorozatban lánya mintájára, ám mialatt kivásárolja a brit királyi család feje felől a Buckingham Palace-t, gyermeke a lemezkiadó vállalat gonosz igazgatójának várának tornyában senyved. Övön aluli? Kétségtelenül az, ám ne essünk kétségbe, sokkal aljasabb húzások is akadnak. A kritikus főszereplője, Jay Sherman kötött mellényben járó, kopasz balfék, ki élete valamennyi kudarcát a filmszakma képviselőin veri el. Internetes műsorában egy holland gyémántcsiszoló tévedhetetlen precizitásával gúnyolja ki az aktuális amerikai mozikat, noha valójában magasról tesz az egész iparágra, s nem kíván semmi mást, mint megdönteni csinos sminkesét. Az egyes epizódokat bevezető feliratok önmagukban is tízpontos kis álhírek („Tény: a Pearl Harbour rajtaütés-jelenete többe került, mint a teljes második világháború.”), de Sherman úr osztásai közt is akadnak számottevő meglátások („Bemutatom napjaink legjobb filmszínészét: íme Pikachu!”). Jay Sherman beszól a hollywoodi filmiparnak, Jay Sherman beszól Mel Gibson rajongóinak, Jay Sherman beszól a recenziókat szentírásként kezelő sznoboknak, Jay Sherman kutyába sem vesz senkit – ebben a komédiában mindenki megkapja a magáét.
Azok az alkotók, kik a tartalomhoz választanak formát és mellőzik a hagyományos megoldásokat, a közismert figurákat, jóval rögösebb utat taposnak. A Valeri Giuliano által készített Annie sorozat az eredeti drámai rövidfilm kategóriában jeleskedik: a kék árnyalataival színezett, lebegős és levegős, Joy Division-szerű zenével kísért rövidfilmek lélegzetvételnyi, pár mondatos monológok, melyek a főszereplő világhoz való viszonyát ábrázolják – kicsit érzelgős, kicsit girlie, de nagyon szép, legfőképpen pedig magával ragadó. A Hauling Ass nemkülönben elveti a megszokott formákat és színeket, inkább visszafelé tolat az időben: az animáció kivitelezése ez esetben szürkeárnyalatos grafika, melynek szikársága és dinamikája remekül illeszkedik az 1950-es évek esztétikáját tükröző, nyers rockabilly-gitárral kísért autós vágtához.
A Flash politikai üzenetek közzétételére, protestálásra és kampánymunkára is kiválóan alkalmas, hisz egy rövidfilm elkészítése semmibe sem kerül, a végtermék mégis cenzúrázatlan formában és széles körben hozzáférhető. Nem csoda hát, hogy a közismert politikai-vallási vezetők köré komoly katalógus épült: George Bush, Oszama bin Laden, Szaddam Husszein, Schwarzenegger, Colin Powell, Tony Blair, II. János Pál, valamennyien a célpontok listáján szerepelnek (olybá tűnhet, a demokrata kötődésű programozók kreatívabbak). A politikai korrektségre köpő animátorok csiklandós kérdésekben nyilvánítanak határozott, vagy akár riasztóan szélsőséges véleményt, keményen odamondogatnak, katonai ügyekben sem ismernek könyörületet, egy kamu CNN összefoglalóban még az iraki háborút is előre lejátszották. A fenyegetett személyek halmazát nem pusztán politikusok és vallási vezetők alkotják, de a tévés hírességek, a pop- és a filmsztárok, avagy a markáns jegyekkel bíró közösségek sincsenek biztonságban: a kreatív agyak jó érzékkel válogatnak az alanyok között, majd kíméletlen éleslátással csinálnak hülyét áldozataikból. Michael Jackson, Courtney Love, Bono Vox, „Ahhnold” kormányzó, a Microsoft, az amerikai menedzserréteg, vagy a lövöldöző-sörvedelő redneckek egyaránt megkapják a magukét – mert olyan nincs, hogy valakiből nem lehet viccet csinálni. A Gyűrűk urából megismert Gollam rappel és hírműsort vezet, Szaddam Husszein és népes családja az Outcast slágerét dalolja el az elnöki palota dísztermében, a homoszexuális Pikachu ajánlatot tesz a riporternek, Spiderman pedig Elvis-remixre táncol. Cool.
Helyben is volnánk, hisz a paródia az a pálya, ahol a flash-mozi igazán kifuthatja magát. Széles körben űzött sport a népszerű mozifilmek kigúnyolása, melyek közt éppúgy akadnak kevéssé jól sikerült próbálkozások, mint teli. Utóbbiak közé tartozik a Dude Studios Star Dudes szériája, melynek egyes részei megkurtított játékidőben tárgyalják a Csillagok háborúja epizódjait. A párlatok értelemszerűen az Új Faszi, a Rossz Faszi Visszavág, a Faszi Visszatér, a Fantom Faszi címeken futnak, közismert faszijaink röpke négy perc leforgása alatt vágtatnak át a kétórás filmek teljes cselekményén, minimális kommunikációval („Hello Faszi!”, „Szeretlek Faszi!”, „Félek Faszi!”) kísérve a történéseket. A Dude Studio honlapjára tévedt látogató, ha esetleg nem ismerné az eredetit, tizenhat perc alatt átszánthatja magát az első négy Star Wars filmen – ehhez képes a South Park túlcizellált és túldumált rokokó-rajzfilm. Még szemtelenebb a Star Wars Gangsta Rap klipje, amely kétszáznegyven másodpercben foglalja össze a klasszikus trilógia történetét, a szereplők pedig rapsztárokként tolják a narrációt. „Ez nem a keleti oldal vagy a nyugati oldal, ez a Sötét oldal!”, oktat és büntet a Császár, Darth Vader rohamosztagosból álló tánckar gyűrűjében, a kamerába mutogatva röfög („We got Death Star!, We got Death Star!”), Luke pedig „playa hata”-nak (kb. irigy köcsög) gúnyolja Yodát, mikor mestere a Jedi-tréning folytatásának szükségszerűségére inti. Hibátlan bravúr, a nagy sikerre való tekintettel a klipből két változat is készült, a Special Edition esztétikai szempontból ver egy kört az elsőre: szép kivitelezésű, profi rajzfilmmel felérő darab. S miután a Flash gerillái élénk figyelemmel övezik a bugyuta filmlegendákat, szinte kézenfekvő, hogy a tekintélyében jócskán megroggyant Steven Seagal is önálló sorozatot kapott. A közismert buddhista verőember animált reinkarnációja vonuló mészárszékként belez és trancsíroz, letört karokat szúr az ellen hátába, felkoncolja Krokodil Dundee-t, tenyere élével hasítja ketté az útjába tévedt hírességeket. Egy darabig legalábbis, mert a Desperado nyitójelenetére reflektáló klipben a menyétarcú Steve Buscemi, alias Mr. Pink jól móresre tanítja, ily módon téve igazságot, s teljesítve be az aikido-mesterből lett akciósztár ellenében szurkoló mozilátogatók titkos vágyát – Steven Seagal fejében golyóval, vérbe fagyva hever egy külvárosi diner padlóján.
Amint az a fentiekből is kitetszik, a rövidfilmek java messze a jó ízlésen túl operál, a politikai korrektséggel keveset törődő érdeklődők azonban ezerszer több eredeti ötletet és izgalmat lelhetnek az ingyenesen hozzáférhető munkákban, mint általában a pénzért kínált mainstream animációban. Virgonc paródia és heves protestálás, önfeledt bohóckodás és kihegyezett kritika, virtuóz vizuális megoldások és hatalmas dumák, mindez alig néhány megabyte-ba tömörítve – jelen időben ezt tudja a Flash mozi. Ma még szükségszerűen amatőr vagy éppen amatőrködő, háztáji jellegű szórakozás mindez, csapongó agymenések gazdag raktára, víg kedélyű bolondok által felhúzott virtuális anti-Disneyland, ám akadnak köztük tételek, melyek önálló művészeti alkotásokként is megállnak a lábukon. Utóbbi csapáson érdemes lesz elindulni, mert a technológia gyors fejlődése okán nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Flash/ Shockwave előtt szép jövő áll, a tehetségesebb alkotók pedig előbb-utóbb hivatásos filmcsinálókká válnak – legyen hát, csak maradjon meg valami a rájuk jellemző friss szemléletből és az arcpirító szemtelenségből.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1152 átlag: 5.6 |
 |
|
